2011. május 29., vasárnap

Boldogfalva - könyvem

Írtunk kettő könyvet! Az egyiket én egymagam, a másik közös alkotás párommal, sőt gyermekeimmel is. Még mindig keresem a kiadót...
De addig is nagyon szeretném, ha minél többen olvashatnák írásainkat. Ezért hát közzéadom az egészet a világhálón.
Azért ha valamelyik kedves olvasómnak akadna ismeretsége egy könyvkiadónál, bátran írjon nekem.
Mindenesetre íme első könyvem, Boldogfalva:


BOLDOGFALVA

Írta: Tihanyi Andrea Réka





Rátalálnak a helyre…



A nap néhány órával ezelőtt emelkedett a látóhatár fölé, sugarai aranyszínűen tükröződtek a Duna békésen hullámzó vizén. Odafentről láthatóvá vált a Dunakanyar íve; néhol a homokos, széles partja, másutt a keskeny szorosok, amelyeket hosszú évezredek munkájával vájt a hegyek közé a folyó. A nap végigpásztázta a Pilis erdő-borította hegyoldalait – a zöldülő lombok közül fényesen ragyogott elő a Fehér-szikla és a Magas-csúcs. Az aranykorong láthatta a Várhalom tetején tornyosuló régi romokat, a parton az uszoda üresen ásítozó medencéit, és a fövenyen, kockás pokrócokon sütkérező néhány fiatalt. Szentkirály kecses templomtornyaiban szinte egyszerre kezdték el ütni a harangok a kilenc órát, köszöntötték a kikötőbe épp beérkező kishajót, amelyből tódultak kifelé a turisták. Ám rengeteg dolog rejtőzött a hegység mélyén, amit még a jó öreg nap sem láthatott: a rengetegben erdészek kémlelték az állatokat a lesből, a hegy gyomrában barlangászok ereszkedtek a sötét mélységbe, a szakadékok oldalán pedig sziklamászók törtek a magasba. Kirándulók járták a kacskaringós ösvényeket, motorosok és kerékpárosok élvezték a lejtőkön a sebességet.

Ezen a derűs, kora áprilisi vasárnapon a Várhalmot és Szentkirályt nyugat-kelet irányban összekötő keskeny úton ősrégi kisbusz kanyargott. Látszott rajta, hogy kissé már megviselték az eltelt évek, itt-ott megkopott rajta a bordó festék, de az is, hogy gazdái szeretettel viselik gondját. Nem is olyan volt, mint egy gépjármű, inkább hasonlított egy kis lakókocsihoz. Ablakait üvegfestékkel készített mandalák díszítették, a visszapillantó tükörről egy apró ezüst Buddha-szobor és egy hegyikristály lógott. Mint egy igazi kuckóban: bordó színű, fehér virágmintás függönyök árnyékolták le a buszt, az üléseket pedig tarka rongyszőnyegek takarták, és puha párnák tették kényelmesebbé az utazást. A műszerfalat hímzett terítő borította, és levendula árasztotta nyugtató illatát.

A volánnál sovány, de izmos fiatalember ült – a krisztusi korban lévő Gábor; hosszú, fekete haját hátul copfba fogta össze. Kis pajeszt és kurta szakállt viselt. Bőre barna volt, különösen a karja tűnt feltűnően kreolnak világos, lenvászon inge mellett. Nyakában ősi magyar jelképet idéző ezüstmedál függött. Combján feleségének a keze, a tükörben mosolyogva villant össze a két szempár: az élénk kék és a zöldes-barna.

Párja, a mellette kucorgó Anna hosszú, barna haját bőrcsattal tűzte fel a tarkóján. Nem kedvelte ezt a téli időszakban unalmas hajszínt, de amikor nyáron a nap kiszívta, a gesztenyeszín fürtök közé vöröses tincsek vegyültek. Orrát az évek elteltével egyre sokasodó számú szeplő tarkította. A szülések után is megőrizte vékony termetét – karcsú alakját hosszú bordó ruhája hangsúlyozta. Ujján nem a szokványos aranykarika volt, hanem türkizköves ezüstgyűrű.

A hátsó ülésen három gyermek utazott – mint az orgonasípok. Jobb oldalon, édesanyja mögött a mindjárt-iskolás karcsú, szőke nagylány, Tünde. Hosszú, egyenes haját reggel kettő varkocsba fonta édesanyja. Szürkésbarna szemét az ölében nyugvó vázlatfüzetre szegezte – épp az imént rajzolt tündért színezte ki ceruzáival. Bíborszín csíkos pulóvert, kordszoknyát és bordó bőrcipőt viselt; fülét ezüstből készült kis virágok ékesítették.

Baloldalon, a sötétkék ülésemelőn izmos, kreol bőrű fiúcska fészkelődött - Levente. Hol a combján dobolt, hol testvéreit piszkálta, hol kisautóját tologatta a háttámlákon – egyetlen pillanatra sem tudott nyugodtan ülni. Sűrű sötétbarna haját – hosszas bömbölés után – rövidre nyírta édesanyja, kurta hajszálai, mint a sün tüskéi meredtek a szélrózsa minden irányába. Az ő pulóverén szürke csíkok futottak keresztbe, feltűrt szárú vászonnadrágját széles bőröv fogta össze a derekán, tappancsán viseltes túrabakancs. Hosszú pillák övezte hatalmas élénk kék szemével fürkészte a mellette elsuhanó vidéket.

Középen, tarka gyermekülésben virgonc, két-három éves forma leányka, Csenge csücsült. Vöröses félhosszú haja enyhén hullámos, és a gondos reggeli fésülködés ellenére is mindig kissé összekócolódott. Nővérével ellentétben ő meglehetősen dundi volt, combja-karja húsos, pocakja, – amit ruháját felhúzva másoknak is rendszeresen megmutatott – gömbölyű. Kissé szeplős orra fölött sötétzöld szempár világított. Rajta narancssárga kantáros kordruha, bordó kardigán és bordás harisnya, valamint barna bakancs; csuklóját fagyöngy-karkötő díszítette. – Így törik a diót: kop-kop-kop… – ismételgette egymás után százszor kedvenc mondókáját.

- Annyira remekül éreztem magamat tegnap a várban! – áradozott Anna.

- Kellemes nap volt, az már igaz. Jól megleptük vele Leventét a születésnapja alkalmából! - Hát igen, nem minden négyéves ünnepelhet a várhalmi romok között.

- Nekem a pantomikum tetszett a legjobban! – lelkendezett a kisfiú. – Főleg a koronás királyok!

- Pa-nop-ti-kum! – javította ki öccsét Tünde. – Nekem pedig a királynék, meg királyleányok! Olyan szép ruháik voltak!

- Szejetem a kijálylányokat! – kiabált közbe Csenge.

- Még jó, hogy estére beállhattunk Szilviáék kertjébe, és ott aludhattunk a buszban.

- Hűen szolgál minket ez a kicsi-kocsi! Örülök, hogy hátul a hálózsákon elfért az összes gyermekünk. Hallottad őket? Úgy durmoltak, mint a bunda!

- Magamról ezt azért nem mondhatom el. Egy kissé hosszúra nyúltam ahhoz, hogy kényelmesen pihenhessek az üléseken.

- Én fel is ébredtem hajnaltájban, mert fázni kezdtem: nekem jutott a legvékonyabb takaró! Te, Gábor, mit szólnál hozzá, ha a Néprajzi Múzeum előtt még betérnénk abba a kis faluba, ami valahol itt van félúton?

- Rendben, nem sietünk. Mi is a neve? Pilisszent… valami ilyesmi.

- Pilisboldogfalva. Én már jártam itt egyszer, amikor még kisgyerek voltam. De csak halvány emlékeim vannak róla: körös-körül hegyek, dombok, szép kis parasztházak… Ennyi.

- Mindjárt itt lesz balra a leágazás, észak felé.

- Nézzétek, kisvasút! – kiáltott örvendezve Levente. Igazi kis romantikus nosztalgia-vonat érkezett be éppen mellettük a terméskőből épült állomásra. Elhaladtak az új, fa-buszmegálló és az út menti barokk kőkereszt mellett, majd a falut jelző táblánál balra fordultak.

A magasban futó főútról kacskaringós út vezetett lefelé. A lombos fák mögül néha eléjük tárult a kis falu látképe. A völgybe jutva régi pincesorhoz értek. A kurta utca tágas, kör alakú térbe torkollott.

- Életfa tér! Mit szólsz, milyen csodás név! És maga a tér is mennyire szép! – lelkendezett Anna.

A falu központjában sudár életfa magasodott. Terméskővel borított ösvények ágaztak el tőle a négy égtáj irányába; a kört virágágyások szegélyezték. Nyugati oldalát játszótérnek alakították ki, ami valódi dühöngő volt a gyermekek számára. Benne nyers-fából ácsolt mászóka, hinta, kis vár, amelyről csúszdán érkezhettek a csemeték a játszótér közepét elfoglaló, farönkökkel körbevett homokozóhoz. Tőle balra mérleghinta, jobbra kis faállatkák – ló, szarvas, sas -, amiknek a hátára pattanhattak fel az apróságok. A homokozó déli végében egy pici faházikó – igazi kuckó a kicsinyeknek; mellette ivókút. Keleti oldalán terült el a park: kőből készül emlékművel a háborús hősök tiszteletére és kopjafával az ősök emlékének adózva. Szökőkút szórta vízcseppjeit szerte-széjjel. Kovácsoltvas padok, szemeteskukák és kandeláberek tették egységessé az összképet.



Szalaiék leparkolták a járgányt a bolt elé, a gyermekeket pedig beküldték a játszótérre tombolni. Addig nyugodtan meg tudták szemlélni a polgármesteri hivatal elé kihelyezett tájékoztató táblát. Két térképet láttak a lap bal oldalán: az egyik az egész Pilist és a Dunakanyar környékét ábrázolta, a másik pedig a falu felülnézeti rajza volt.

- Nézd, olyan az utcák rajzolata, mintha a nap sugarai volnának! Figyelj, felolvasom az egész ismertetőt:



„Pilisboldogfalva szeretettel köszönt!

Körülbelül ötszáz lelket számláló kis falucskánk a Pilisi hegység szívében lévő Szépvölgyben terül el.

Már több ezer évvel ezelőtt is éltek emberek ezen a helyen; a 70-es években a régészek ásatásaik során ókori edényeket és ékszereket találtak, melyeket ma a Nemzeti Múzeumban őriznek. A terület az ősi Zétény nemzetség birtoka volt, majd később a főúri Szilvássy család tulajdonába került. Már Árpád-házi királyaink is kedvelték a falut, a Boldogasszony-hegy tetején vadászházat emeltek, melynek helyét ma már csak tábla jelzi. Emellett pihenőhelyet alakítottunk ki a kirándulók részére tűzrakó hellyel, padokkal, fedett menedékkel. (elérhető a Kincs utcán balra fel, a Fény-forráson túl)

A 13. században a pálosok kolostort alapítottak a Szentkereszt-hegyen; ma már ennek csak a romjai vannak meg (megközelíthető a Kincs utcán jobbra fel, az Őr-kilátó után). A török pusztítása után újjáépítették a falut, és német telepeseket költöztettek ide. A második világháború utáni kitelepítésig jelentős számú német nemzetiség élt itt.

A Szentlélekről elnevezett népies fatemplom középkori alapokon nyugszik, egyik fülkéjében páratlan honfoglalás-kori lelet, egy kettős kőkereszt található. Mögötte a temetőben sok régi sírt és kopjafát láthatunk. Néprajzi jelentőségű a Pilisboldogfalva bejáratánál lévő régi pincék sora, melyek egyikében található a Falumúzeum (kulcs és idegenvezetés: Kertész István, Pincesor 5). Sok régi tornácos hosszú parasztház maradt meg a faluban is, közülük néhányat műemlékké nyilvánítottak.

A Fény-forrás vize kristálytiszta, ráadásul gyógyhatású is; az innen eredő Zugoly-patak a Tündér-tóba folyik, melynek északi részén horgászni, déli felén strandolni lehet. Az Őr-kilátóból csodaszép a látvány a környező hegyekre és a Dunakanyarra. A Zölderdő értékes tölgyesünk.

A lakosság jelentős része gabona-, szőlő- és gyümölcstermesztésből él. A Ligeti-tanyán (Gyémánt utca vége) őshonos magyar állatfajtákat (szürkemarha, rackajuh, mangalica) tenyésztenek.

A turisták a Szivárvány Vendégházban szállhatnak meg. Településünkön vegyesbolt, étterem (a vendégház aljában), közösségi ház található. Községünkben hat osztályos általános iskola, óvoda, orvosi rendelő, posta működik. A mozogni vágyók a tornacsarnokban vagy a szabadtéri pályán sportolhatnak. Asztalitenisz csapatunk már három éve aranyérmes a megyei bajnokságon.

Testvérfalunk az erdélyi Székelyboldogfalva.

Pilisboldogfalván élő művészek: Váradi Bernadett színésznő, Rosta András filmrendező, Soproni Tímea festőművész, Ligeti Anikó keramikus, és a Borlai népzenész-néptáncos házaspár.

Kellemes időtöltést kívánunk falunkban. Pilisboldogfalva visszavár!”



A tábla alján fényképek mutatták be a falu nevezetességeit: a vályogfalú fogadót, a faragott tornyos hófehér templomot, a kolostorromokat, a hegycsúcson lévő kilátót, a Falumúzeumot, a tóparti fürdőzőket és a tanya állatait

- Ez igazi paradicsomnak tűnik. – szólt Gábor, miközben körbetekintett a téren.

- Gyere, pihenjünk meg egy kicsit és sétáljunk át abba a vendégházba egy frissítőre. Addig a gyerkők még rohangálhatnak.



A Szivárványról elnevezett fogadó az Arany és Ezüst utca közé épült. Falait vályogból tapasztották, teteje nádból készült, oszlopai, ajtajai, ablakai natúr fából. Kérésre csoportoknak ízletes vegetáriánus ételeket főztek természetes alapanyagokból. Az L-alakú ház sarkán volt a bejárat. A tér felőli része a vendéglő, fagylaltozó, cukrászda és teázó egyben, napernyős, virágos terasszal. Az épület Arany utca felé eső részén állt a társalgó, mögötte kicsiny kert tavacskával. Az alagsorban kis medence, szauna, masszázs-stúdió, és natúr-kozmetikus rendelő kapott helyet. A tetőtérben sorakoztak a hálószobák, körülbelül harminc férőhellyel, ahol egyéneket, családokat, de csoportokat is fogadtak. Természetesen főleg nyáron érkeztek ide látogatók, de ősztől tavaszig is megszállhattak itt a vendégek, hála a fatüzelésű kályháknak és kemencéknek.

Hogy szemmel tudják tartani a gyerekeket, Anna és Gábor a teraszon foglaltak helyet, és alighogy elkezdték tanulmányozni az étlapot, rögtön előttük termett egy vagánynak látszó, szőkés hajú férfi.

- Isten hozott benneteket. Mivel szolgálhatok?

- Nekem egy szénsavmentes ásványvizet hozzál, légy szíves. – kezdte Gábor.

- Én pedig egy rostos almalevet kérnék! – mondta Anna.

Egy perc elteltével máris tálcán hozta a kék szemű, borostás fiatalember a frissítőket. Miközben a kis asztalkára tette a poharakat és kitöltötte az innivalókat, a virágládák mellett zömök férfi torpant meg. Világosbarna haját kis copfban fogta össze hátul, kezében vaskos akta-csomag.

- Szevasz, Tomi-tulaj! – intett vidáman a felszolgálónak.

- Szép napot, polgármester úr! – hajolt meg az szertartásosan, és befelé invitálta barátját. – Hadd kínáljalak meg egy üdítővel.

- Eléggé sietek, de nem bánom, leülhetek pár percre. – válaszolt a férfi a meghívásra, és rögtön az egyik asztalra terítette ki lepedőnyi napilapját.

- „Micsoda?” – gondolta Anna. „Itt senki nem az, aminek látszik. A fiatal pincérről kiderül, hogy ő a vendégház tulajdonosa. Ez a korombeli srác meg a polgármester? Döbbenetes!”

- Mi hír a nagyvilágban, Csaba? – kérdezte Tomi.

- Á, a szokásos. Katasztrófák, pletykák, gusztustalan botrányok. Utálok újságot olvasni, de sajnos a pozíciómhoz hozzátartozik, hogy tájékozott legyek az ország eseményeivel kapcsolatban. Pedig nem véletlenül hagytam abba a pártpolitizálást.

- Jobb is így, hogy nem a pártok dolgaival foglalkozol, hanem a helyi ügyekkel.

- És mi újság ma reggel a faluban, te „falu-híradós”? – kérdezte Csaba, miközben kortyolni kezdte a gyümölcslét.

- Tudtommal semmi különös. – tekintett körbe Tomi, majd megakadt a szeme Szalaiékon. – Csupáncsak egy kedves ismeretlen pár tisztelte meg Boldogfalvát.

Csaba felállt, odament hozzájuk és kezét nyújtotta nekik.

- Üdvözöllek titeket kis falunkban. Kertész Csaba vagyok, a polgármester.

- Adj Isten! Szalai Gábor. Kedves feleségem, Anna. – mutatkoztak be.

- Átülhetek hozzátok? – tette fel a költői kérdést, de meg sem várva az igenlő választ már át is hurcolkodott az asztalukhoz. - Hogy kerültetek ide hozzánk? - kérdezte.

- Mondhatnánk, hogy véletlenül, de mivel ilyen nincsen, ezért azt hiszem, a sorsunk vezérelt erre. – válaszolt misztikusan Gábor.

- Prózaiabb válaszként viszont azt adhatnánk – egészítette ki férjét Anna, - hogy ez a falu épp útba esett Várhalom és Szentkirály között. A romokon és kastélylátogatáson már túl vagyunk, ma a Néprajzi Múzeum vár ránk.

- És mivel foglalkoztok?

- Én jelenleg otthon vagyok a gyerekekkel, de művelődésszervező a szakmám. Párom pedig fafaragással keresi kenyerét.

- De hol vannak a gyermekek? – kíváncsiskodott a polgármester.

- Ott, a játszótéren tombolnak. – mutatta. - A szőke nagylány Tünde, a vörös picurka Csenge, a fiunk pedig Levente.

- Nekem is van két kislányom. Én amúgy csecsemőkoromtól fogva itt lakom a faluban. – kezdte a mesélést Csaba. – Itt élnek a szüleim, itt lakott a nagyapám, a dédapám, sőt tudomásom szerint már az ükapám is. A feleségem, Noémi szintén helyi képviselő, és a csapatból még többen részt vesznek a község irányításában, Attila is, Balázs is…

- Miféle csapat? – kérdezte Gábor.

- A mi jó kis baráti társaságunk. Normális gondolkodású, kedves emberek, akik hajlandóan tenni a közösségért. Az egész igazából az ovival kezdődött. Jó ideig olyan kevés gyerek volt a faluban, hogy nem is működött itt óvoda és iskola. Aztán amikor az elmúlt években egyre több fiatal, kisgyermekes család költözött ki a városból, létrehoztak egy családi napközit, ebből nőtte ki magát az óvoda. Igazából a bölcsődét is magában ötvözi, mert kettőtől hét éves korig fogad gyermekeket, hogy a GYES lejárta után az anyukák, ha kívánják, el tudjanak menni dolgozni. Bár, ha most végiggondolom, az édesanyák nem is járnak el munkahelyre: többnyire vagy GYES-en vannak a kisbabájukkal, vagy kötetlenül dolgoznak otthon. Van egy csodálatos óvónőnk, Etelka. Ő is népművelő volt, eddig művelődési házakban, kollégiumokban, rendezvényeken dolgozott. Rengeteg tanfolyamot elvégzett: drámapedagógus, játszóház-vezető, népi kismesterségek oktatója, mesélő, kézműves – egyszóval mindentudó. Aztán nyugdíjba ment, és rátalált a falura. S mivel annyira imád gyermekekkel foglalkozni, ő lett az óvó néni. A dajka szerepét pedig felváltva töltik be az anyukák.

- Akkor tehát sok a kisgyerek a faluban? Hányan járnak például az oviba?

- Hú, ez folyton változik, körülbelül tizenöten? Nem tudom pontosan. A két-három évesek közül többen csak kétszer-háromszor mennek, inkább csak vendégségbe, sokszor szüleikkel együtt, hogy szokják a helyet és a társakat. A térség hasonló falvaival összehasonlítva nálunk viszonylag sok a gyermek, mivel egyre több az új-telepes, és közöttük igen sok a nagycsaládos.

- És hogyhogy hatosztályos az általános iskola? Ez annyira ritka! Vagy négy, vagy nyolc osztállyal szokott inkább működni.

- Adta magát, mivel Szentkirályon hatosztályos gimnázium van, így könnyű az átjárhatóság. Krisztián, az egyik apuka is ott dolgozik művészet-tanárként. Amott, a Gyémánt és Kincs utca között láthatjátok az iskola épületét. Régen megszűnt már az önkormányzati iskola, az újtelepesek hozzák létre ezt is önszorgalomból, egy alapítvány segítségével. Szörnyű állapotban volt az egész, rengeteg pénz és munka kellett ahhoz, hogy így nézzen, ki, ahogy most. Amióta én vagyok a polgármester, az önkormányzat is jelentős pénzzel támogatja őket.

- Azért érdekel minket különösen az iskola, - magyarázta Anna, - mivel Tünde lányunk nemrég betöltötte a hatodik évét, így most választás előtt állunk, de még nem tudtunk dönteni, pedig mostanság lesznek a beiratkozások. Pogándon lakunk, és ott nem igazán tetszik egyik iskola sem. Legközelebb Szentkirályon vagy Budapesten találnánk normális sulit, de ilyen kis korban nem szeretnénk, ha utaznia kellene, főleg nem télen, hidegben, sötétben…

- A mi nagyobbik lányunk, Villő is ide fog járni szeptembertől elsőbe. Pár percet kell majd csak sétálnia. Egyébként nagyon jó kis iskola, családias a hangulat, kedvesek a tanárok, szinte szülőként szeretik a gyerekeket. Az elsős tanítónő Enikő lesz, az egyik ovis anyuka a csapatból, aki a szülés és a GYES után most kezd el újra tanítani, a testnevelő-tanár pedig Vince, a harcművész. Mivel nemzetiségi volt a falu, emelt szinten tanulják a németet, de a fő hangsúly a művészeteken van. Tanulnak furulyát, néptáncot, korongozást, nemezelést, ilyesmiket. Őrzik a régi hagyományokat, a népszokásokat. És a továbbtanulásnál nagyon jól megállják a helyüket a középiskolákban.

- Ahogy bejöttünk a faluba, nagyon tetszett a pincesor. – hangzott Gábor dicsérete egy korty ásványvíz után.

- A lakók közül régen sokan szőlőt termesztettek és bort készítettek – ezt őrzik a régi borospincék. Ezeket többnyire lakóháznak újították fel – én is egy ilyet bővítettem ki a családom részére. Némely pincének megmaradt az eredeti funkciója, az egyikben pedig a szüleim berendezték a Falumúzeumot. Összegyűjtöttek rengeteg régi használati tárgyat, fotókat, kordokumentumokat, népviseletet – egyszóval mindent, ami a falu múltjáról mesél. A gyűjteményt a szüleim gondozzák, bővítik, és ők vezetik körbe a látogatókat is. Majd nézzétek meg ti is!

- Megtesszük, ígérjük! – fogadkozott Anna.

- És mennyiben más a falu ma, mint a gyermekkorodban? – kérdezte Gábor.

- Természetesen vannak változások, de ezek nem a régi értékek lerombolásával történtek. A mezőgazdaságot például nem hagytuk szétzilálódni. A régi TSZ felbomlása után kétféle sors várhatott volna Pilisboldogfalvára. Vagy teljesen lepusztul, lakói beköltöznek Szentkirályra, Várhalomra vagy Budapestre, és szép lassan elnéptelenedik. Vagy pedig valami nagy vállalkozó multi fejlesztés álnéven felvásárolja az önkormányzat tulajdonában lévő ingatlanokat, és üzemet, áruházat, ipari parkot létesít. Aztán meg arra eszmélünk, hogy csendes kis falucskánkon autópálya ível át, és bevásárlóközpontok kockaépületei okoznak vizuális élvezetet. Na nem! Mi egyiket sem akartuk. Amit itt csinálunk, az szövetkezet a javából, de nem amolyan téesz az átkosból, hanem valódi összefogás. A falu lakói gyakorlatilag önmagukat próbálják fenntartani. A mezőgazdaság nagy százaléka biogazdaság – ez mintaértékű az egész országban. A szántóföldeken napraforgót, kukoricát, búzát termesztenek. Nagy területen folyik szőlőtermesztés, az új gazdák megpróbálják újjáéleszteni a falu bortermelői hagyományait. Ígéretesen, mert nemrégiben egy borversenyen az előkelő harmadik helyezést sikerült egyiküknek elérnie. Szabolcs a gyümölcsfákat menti meg és méhészkedik. A minőségi termékeket pedig Balázs értékesíti a szentkirályi bioboltjában és a budapesti ökopiacon. De persze falun belül is megy a cserebere, adok-kapok.

- Akkor mindent megtermeltek helyben? És mindenki a szentkirályi bioboltban vásárol?

- Á, dehogy! Az túl idilli lenne. Inkább ott szemközt a téren, a Hold és Nap utca között. Egy kedves középkorú házaspár, Eszter és Feri lakik benne. Régen ez egy hagyományos családi ház volt, de aztán a gyermekeik felnőttek, kirepültek a fészekből, ők pedig vállalkozásba fogtak. A tetőtérben van a lakásuk, a földszinten pedig a Szatócsbolt. Húsz évvel ezelőtt volt még odébb egy hagyományos ABC, de az megszűnt és ebből lett a közösségi házunk. Nem is látszik rajta, ugye? Pedig igazi lapos tetős szocreál rondaság volt. Be kell vallani, a felújítása az előző polgármester érdeme. A boltra visszatérve: kapható itt mindenféle élelmiszer, friss pékáru naponta, zöldség-gyümölcs minden másnap, és sok egyéb, iskola füzettől kezdve a villanykörtén át a cipőfűzőig. Újságot is árusítanak és minden nap nyitva tartanak: hétköznap hét órától ötig, hétvégén pedig egyig.

- Nagyon szép utcaneveitek vannak, Kincs, Arany, meg Életfa… - lelkendezett Anna. - Másutt a névadók fantáziája mindössze Kossuthig, Petőfiig vagy Széchényiig terjed. Mi is Arany János utcában lakunk.

- A falu lakóinak elege lett abból, hogy állandóan változnak az utcanevek – az egyetlen állandó a Pincesor. Száz évvel ezelőtt volt itt Király meg Szilvássy utca, és Szentháromság tér. A világháború után ezek Marx, Lenin avagy Kun Béla, Sallai Endre és társaik nevét vették fel, a közepén öt ágú alakzattá rendezett virágágyásokról pedig Vörös Csillagnak nevezték el a teret. Amikor a rendszerváltás után újabb változásra került sor, a képviselő-testület úgy döntött, hogy szép, de politikailag teljesen semleges neveket fognak kapni Boldogfalva közterei. Így lett hát a hét sugárutca neve: Arany, Ezüst, Gyémánt, Kincs, Csillag, Hold és Nap. Az Életfa tér elnevezése pedig azért különleges, mert előbb volt ott a fa, már réges-rég a falu közepén terpeszkedett, és róla kapta a nevét a tér.

- Más látogatók is csak úgy „véletlenül” esnek be ide a faluba egy kis üdítőre és beszélgetésre, mint mi, vagy tudatosan Pilisboldogfalvára készülnek üdülni? – érdeklődött Gábor.

- Bár a Dunakanyarban több strandolási lehetőség is akad, mind az uszodában, mind a folyó partján, sok turista mégis a Tündér-tó miatt jön. A tó északi fele a védettebb, csendesebb, békésebb. Ez a rész a horgászoké, stégekkel, sűrű nádassal, védett vízimadarakkal. A déli részén van a strand, mert ott sekély, homokos a part – itt nyáron nagy a nyüzsgés, zajlik az élet. Az Arany utca végében áll egy kis büfé, képzeljétek, ez külön látványosság, egy helyi nagydumás „őrült ember” vezeti, olyasmi, mint a filmbéli Üvegtigris. Lakókocsiból alakította ki, tavasztól őszig tart nyitva, aztán október táján összepakol a Karesz, és ha sok pénzt keresett, a világot járja vele. Nagyon jól mehet az üzlet, mert nekem írt már Kubából, Indiából és Kenyából is képeslapot. A turistákra visszatérve: sokan azt csinálják, hogy a Fény-Forráshoz kirándulnak fel, majd végigkövetik a Zugoly-patak útját, le egészen a tóig. A Kincs utcán jobbra pedig az Őr-kilátóhoz vezet az út, csodaszép a kilátás a környező hegyekre, még a Dunakanyarig is el lehet látni, ezt nagyon ajánlom nektek is. Aztán további turistautak vezetnek a kolostorromhoz, a környező hegyekhez, a Dunához. A forrás és kilátó között a Zölderdő része a magyarországi kék-túra útvonalának is.

- Láttuk a képen a Szentlélek-templomot, csodálatos! A székely fatemplomokra emlékeztet. – magasztalta Anna. - Tavaly nyáron Erdélyben jártunk, és szembetűnő volt a különbség a románok díszes görög-keleti templomai, és az egyszerű magyar református meg unitárius templomok között. Az ortodox templomok hivalkodóak voltak, hatalmas aranykereszttel a bádogtornyukon, még a külső falakat is színes festmények borították. Úgy éreztem, ott minden a külsőségekről szól. Bezzeg a fatemplomok! Kalotaszentkirályon vagy Magyarvalkón… Azok tükrözték szerintem a valódi, bensőséges Istenhitet. Mint az itteni Szentlélek-templom is.

- Tekintsétek majd meg élőben is… De nem mindig nézett ki így! A régi rendszerben igencsak elhanyagolták. Szegény megboldogult Pál atya nagyon jólelkű ember volt, de annyira unalmas prédikációkat tartott, hogy alig lézengett a miséken néhány fejkendős öreg néni. Aztán a Kincs utcai plébániára néhány évvel ezelőtt egy fiatal új pap került. Márk atya érkezése fellendítette a falu vallási életét. Szertartásai egyediek, lelkesítőek, a hívek szívéhez szólnak. Az ő buzdítására adományoztak a falusiak annyi pénzt, hogy egy nyertes pályázattal kiegészítve sikerült renoválni a harangtornyot. A paplak mögötti temető olyan volt, mint egy dzsungel, a derékig érő gaz eltakarta a szép régi sírköveket és kopjafákat. Ő viszont minden tavasszal és ősszel, Húsvét és Halottak napja előtt összehívja az embereket, és kitakarítják a temetőt, kaszálnak, gazolnak, rendbe hozzák a sírokat. Bernadettel, a színésznővel összefogva tavaly Karácsonykor a templomkertben betlehemes előadást rendeztek. Nagyon laza, korombeli férfi, ha civilben van, meg nem mondaná róla senki, hogy plébános. Lóháton jár át Pilisszentistvánra misézni, kerékpáros túrákat szervez a gyerekeknek, múlt nyáron pedig cserkész-táborozni volt a hittanosokkal a Fertő-tónál.

- Olvastuk, hogy bajnokcsapatotok is van. – váltott témát Gábor.

- Igen, élénk nálunk a sportélet. Arra nyugaton, a pincesor mellett-mögött zárt tornaterem van, itt lehet pingpongozni, tornázni, küzdősportokat űzni, testet építeni. A nyitott sportpályákon pedig focizni, kosarazni, kézilabdázni, röplabdázni, futni, atlétikázni. Az asztalitenisz csapat edzője Frigyes bá. Nagyon jó fej, már elmúlt hatvan éves, de még mindig úgy forgatja a pingpong-ütőt, mint ifjúkorában. Tíz évvel ezelőtt kezdünk el versenyezni a megyei bajnokságban, és három éve meg is nyertük. Azóta minden évben a Pilis Pingpong veszi át az aranyérmet! Aztán itt van a Laci. Nagydarab, pocakos férfi, elmondása szerint valaha az ifjúsági válogatottban focizott. Erre ugyan rajta kívül senki sem emlékszik, a lényeg az, hogy az utánpótlással nagy szeretettel és türelemmel foglalkozik. Jó időben kint van a pályán az összes fiatal, a tini lányok inkább röplabdáznak vagy kézilabdáznak, a kamasz srácok kosárra dobják vagy rúgják a labdát. A harcművészetekkel pedig Vince foglalkozik. Ő az iskola tornatanára, és a vérében van a küzdelem.

- Én ifjabb koromban aikidóztam. – emlékezett vissza Gábor.

- Én csak az iskolában kézilabdáztam, van is egy kerületi bronz-érmem! – vágott közbe Anna.

- Vince is Aikido mester volt, aztán megismerkedett a szamurájok kardforgatásával. Később ő gondolta, hogy ha már kis hazánkban született, nem a japán, hanem a magyar utat járja. Úgyhogy barantázni kezdett, és ma már mesterfokon vív szablyával, fokossal, ostorral. Kamaszkorától fogva jól lő íjjal, és mikor a tanya közelébe költöztek, lovagolni is megtanult. Majd lejárt Kassaihoz, hogy a kettő tudást egyesíthesse – és lovas-íjász lett. Most már a helyi gyermekekkel ő foglalkozik, és hetente kétszer Szentkirályra, egyszer pedig Budapestre is bejár edzést tartani.

- Ez kellene Leventének is, leköthetné túltengő energiáit!

- Korabeli legények, sőt leányok is járhatnak hozzá.

- Elég kicsi a falu, van itt például orvos? – kérdezte Anna.

- Szentkirályon a központban a rendszerváltás után épült egy nagy, korszerű egészségház gyógyszertárral, de nálunk is van egy minden nap nyitva tartó hagyományos orvosi rendelő, ahol hétfőnként patika üzemel, keddenként szolgál a védőnő, szerdán pedig a fogorvos rendel. De ahogy elnézlek benneteket, nem oda járnátok ti!

- ??? – Szalaiék döbbent arckifejezésén jót hahotázott Csaba, aztán megmagyarázta:

- Van egy házi-tündérünk, Emma, akit viccből „Háziboszi”-nak vagy Javas Emmának is becézünk. Ő elvégezte az orvosi egyetemet, de igen hamar kiábrándult a hazai egészségügyből, így aztán természetgyógyászatot tanult. Minden gyógynövényről tudja, hogy mire jó. Kedvenc mondata, hogy fűben-fában orvosság van. Nyaranta a réteket járja kosarával, és gyűjtöget. Olyan a rendelője, mint egy varázs-kuckó, szárított levendula, kamilla, hársfa… Csupa szín és illat. És az illóolajokhoz is ért.

- Áruld már el, - kíváncsiskodott Gábor, - hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal srácot, mint te, megválasszanak polgármesternek?

- Először is, nem vagyok olyan ifjú, mint amilyennek látszom – már a harminchatodik évemben járok, - bár amikor először megválasztottak, még csak huszonnyolc éves voltam. Másrészt ez félig amolyan „bosszú” volt, szavazás a másik, a régi tanácselnök ellen, aki még egy ciklust polgármesterként is garázdálkodott, teljesen kiürítve a falu kasszáját, és ellenségeskedést teremtve az emberek között. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta békésen éli nyugdíjas életét – szerencsére nem Boldogfalván, hanem Budapesten, a fiánál, és tudomásom szerint soha többé nem látogatott el kis falunkba). Az is számított talán, hogy szüleim eléggé megbecsült polgárai a falunak. Az idő bebizonyította, hogy tényleg a falu érdekeit helyezem előtérbe, és nem a saját hatalmamat. Már kétszer szavaztak nekem bizalmat, és idén ősszel is indulni fogok a választásokon.

- Hogy találtatok rá a testvérfalutokra? - érdeklődött Anna.

- Még a rendszerváltozás idején utazott nyaralni Erdélybe az előző testületből az egyik képviselő. Felfigyelt a két falu nevének hasonlóságára, Pilisboldogfalva – Székelyboldogfalva, és letért tervezett útjáról. Felvette velük a kapcsolatot, és attól fogva egyre szorosabb a viszony az erdélyiekkel. Páratlan évben a Pilisiek mennek Székelyföldre, páros évben pedig ők jönnek hozzánk. Családoknál szállnak meg, visszük őket kirándulni a környékre, még a májusi falunapot is együtt rendezzük…

Ebben a pillanatban megcsörrent Csaba telefonja. Rápillantott a kijelzőre, és döbbenten felkiáltott:

- Te jó ég, már rég nála kellene lennem! – majd megnyomta a zöld gombot, de meg se várta, hogy a hívó fél belekezdjen a mondókájába. – Szervusz, Józsikám! Ne haragudj, akadt egy kis elintéznivalóm, de egy perc, és ott leszek nálad. Elnézést a késésért!

Fel is pattant, kotorászni kezdett a zsebében, aztán gyorsan a pohara mellé dobott egy fém százast, és odaszólt Szalaiéknak.

- Bocsássatok meg, de megbeszélésem van, méghozzá igen sürgős.

- Persze, menj csak nyugodtan. Már csak egy kérdés. Ha esetleg ide akarnánk költözni, nem tudnál ajánlani valamilyen lehetőséget?

- Nézzétek meg a Ligeti-tanyát! Olvastátok, igaz? Marhák, birkák, kecskék… Úgy tudom, ők keresnek egy megbízható családot.

- Messze van innen?

- Dehogy, amarra, a falu szélén, a Gyémánt utca végében, kellemes rövid séta csak. Sok sikert, és úgy érzem, találkozunk még! – intett, hóna alá csapta az újságot, és elviharzott.

A házaspár szeme összevillant és megölelték egymást. Érezték, hogy ez az, amire vártak, hogy rátaláltak a falura, a közösségre, amit már évek óta kerestek.

- Tünde, Levente, Csenge! – kiáltottak a játszótér irányába. - Gyertek, sétálunk egyet!

- Ne! Hadd maradjunk! Még egy csúszást léci! – nyafogtak a gyermekek.

- Hát jó, akkor csak mi fogjuk megsimogatni a gidákat meg a bocikat. – Erre a mézes-madzagra egy másodperc alatt mind a hárman mellettük termettek, és útnak indulhattak.



A Ligeti-tanya



Nem volt nehéz a tanyára rátalálni: a Gyémánt utca legvégén, ahol a földút kezdődött, máris ott magasodott egy hatalmas fakapu, tárva-nyitva, hívogatóan. Amikor beléptek rajta, mintha egy elvarázsolt világba kerültek volna. A Zugoly-patak épp kettészelte a majort, keleties fahíd ívelt át rajta. A tágas legelőkön sokféle különböző állat legelészett, szinte mind őshonos magyar fajta. Az egyik dombon szürkemarha-gulya, a másikon rackajuh-nyáj. Az egyik távolabbi legelőn alacsony termetű ázsiai lovak nyargalásztak szabadon, a patak közelében tarka fejőstehenek kérődztek lustán. A messzeségben látszott a két pásztor alakja – bottal és számtalan pulival terelték az állatokat. Baloldalon egy kisebb házat pillantottak meg, amit düledező fakerítés vett körül. Itt néhány kisebb kutya ugatta meg őket, és egy cirmos házi-macska is nyávogva dörgölőzött a lábukhoz, ám hiába hahóztak, senki nem jött elő a fogadásukra. Így hát továbbsétáltak, át a hídon, a gazdasági épületek felé, illetve csak a felnőttek haladtak kényelmes tempóban, a gyermekek gyorsan izgatottan előre rohantak. Az istálló mellett néhány kecske rágta a füvet, az ólban hatalmasra hízott mangalica szoptatta rengeteg kismalacát, az udvaron pedig tarajos kakas, néhány tyúk, és számtalan kiscsirke kapirgált.

Az egyik épületből termetes, fejkendős asszonyság lépett ki a kutyaugatás és gyerekzsivaj hallatán. Tejtől maszatos kezét sebtében kékfestő-kötényébe törölgette. Mire Anna és Gábor is odaért, egy magasabb, szikárabb asszony is előkukucskált az ajtóból, kezében fakanállal. Köszöntötték és útbaigazították őket a tanya tulajdonosának a háza felé. Szalaiék elhaladtak egy fából épült házikó mellett is, és amikor az ösvény mögötte elkanyarodott, megpillantották a felújított hosszú parasztházat.

Érkezésükre két gyerek szaladt eléjük a kiskapuig: egy Tündénél valamivel idősebb kisfiú, és egy alig fiatalabb kislány – mindketten hatalmas, barna szeműek, mosolygósak, kivillanó rizsfogakkal. Az ajtóban megjelent két ugyanolyan szempár tulajdonosa: egy fekete, bubifrizurás fiatalasszony, karján másfél éves forma kisfiával.

- Marci! Zsófi! – kiabálta. – kísérjétek ide a vendégeket! Egy pillanat türelmet, - intett oda Szalaiéknak, - mindjárt hívom a férjemet.

Pár pillanat múlva egy magas, gesztenyeszín hajú és sötét szemű férfi lépett a tornácra. Tekintete kicsit gondterhelt, borostája kezdett szakállá érni.

- Szervusztok, Ligeti Gergely, - nyújtotta kezét, - de mindenki csak Gergőnek hív. Feleségem pedig Anikó. – Miben segíthetek?

- Hát… Egyrészt körülnézni jöttünk hozzátok, de azért van más is, amit szeretnénk veletek megbeszélni… - mivel Gergő látta, hogy hosszabb látogatásról lesz szó, Annát és Gábort a kinti székekhez irányította, lányát és fiát pedig elküldte:

- Zsófi! Marci! Vezessétek körbe a vendég-gyerekeket a tanyán!

Miközben a felnőttek leültek a tornácra beszélgetni, addig a gyermekek bejárták, azaz berohangálták a majort. Hosszú botokkal, vékony ágakból készült alkalmi ostorokkal hajtották az állatokat, és felmásztak az összes szalmabálára. Gidákat, bocikat, és csikókat simogattak. Megkérték az egyik pásztort, hogy vigye őket körbe a lovas-szekéren. Amikor a csűrbe beszabadultak, fel-le mászkáltak a régi létrákon, és a padláson szétterített szalmában tomboltak. Ez a tanya számukra maga volt a Paradicsom.

- Én amúgy nem számítok gazdálkodónak, - kezdte szabadkozva Anikó, - fazekas a szakmám. Mázas kerámiákat szoktam készíteni az itthoni műhelyemben, de a szülés óta egyelőre csak keveset dolgozom. Időmet és energiámat még nagyon leköti Berci, így mostanság nem nagyon folyok bele a tanyasi munkába. Csak néha segítek a csomagolásban, vagy a piacon árulni.

- Én pedig a földesúr vagyok! – vette át a szó Gergő nevetve. – Na persze nemcsak a birtokos, hanem az intéző is egy személyben. A napjaim egyik felét rohangálással, ügyintézéssel töltöm Szentkirályon, Várhalmon vagy Budapesten. Papírügyeket intézek, állatorvost hívok, üzletfelekkel tárgyalok, takarmányt szállítok, csomagolóanyagokat vásárolok, címkéket rendelek meg, gyümölcsöket szerzek be… - darálta. - A nap másik felében pedig ellenőrzöm, hogy minden rendben megy-e a tanyán. Sokszor saját kezemmel is besegítek a munkába.

A Ligeti-majorban két házaspár dolgozott Erdélyből. A két pásztorember törődött az állatokkal, ők terelték, etették, itatták, gondozták őket. Az egyik asszony az állatokat fejte és a tejet dolgozta fel, a másik asszony pedig főzött és mosogatott, takarított és rendben tartotta a területet.

- Nagyon szép ez a tanya! – dicsérte Anna. – Miből tudjátok fenntartani és fejleszteni?

- Gyakorlatilag abból élünk, hogy tejtermékeket és húsárukat értékesítünk; többnyire Darvas Balázs szentkirályi bioboltjában, de ott vagyunk a budapesti ökopiacon is, és megrendelésre házhoz is szállítunk.

- Hány állatotok van?

- Hűha! Ez napról napra változik, mert mindig születnek kicsinyek, és sajnos pusztulnak is el állatok. De van körülbelül ötven szürke, ötven racka, húsz-harminc fejős, tíz kecske, tíz mangalica, öt ló, két-három kakas és tíz tyúk, kutyák, macskák… Az állatóvodában pedig malacok, gidák, bocik, csikók, csibék, ők is vannak összesen vagy ötvenen.

- Nagyon megtetszett nekünk ez a kis falu, - kezdett bele mondókájába Gábor, - és mivel már egy ideje foglalkozunk a költözés gondolatával, úgy gondoltuk, szívesen jönnénk ide élni. Az imént megismerkedtünk… valamilyen Csabával, tudod, a polgármesterrel…

- Kertész Csaba…

- Igen, és ő említette, hogy kerestek ide a birtokra egy családot.

- Így van! – csillant fel Gergő szeme. – Nagyon szeretnénk, ha lakna itt rajtunk kívül még egy család. A mi energiánkat és időnket teljesen leköti a gazdaság irányítása – de most már nyitni szeretnénk. Tervezzük egy táborozó központ, egy erdei iskola létrehozását, de ennek üzemeltetése már túl sok lenne nekünk. A család dolga ennek a központnak a kialakítása és működtetése lenne. Csoportokat szervezni, látogatókat fogadni, őket a tanyán kalauzolni, ilyesmi.

- Ha elvállalnánk a feladatot, hol tudnánk lakni?

- Amikor jöttetek befelé, nem láttátok azt a kisebb házat a kapu közelében?

- De igen… A kerítés kissé érdekes állapotban volt. – húzta a száját Anna.

- Belülről azért viszonylag rendben van, csak tisztasági festésre szorul. Az erdélyiek laktak benne még nemrégiben, de aztán felújítottuk nekik az istállók mellett lévő faházat. Az nekik tágasabb is, a két pár végre két nagyobb külön szobába került, és így közelebb is vannak az állatokhoz. A porta pedig ideális helyen van, a major bejárata mellett.

- Megnézhetnénk közelebbről is? – kérdezte még mindig egy kicsit aggódva Anna.

- Persze, gyertek, és közben megmutatom azt a részt is, ahová a tábort képzelem.

A háznak tényleg csak a kerítése volt romokban, odabent már viszonylagos rend és tisztaság fogadta őket. Igaz, a nappali a nyilvános vécékre emlékeztető kék, a közepes szoba műtő-zöld, az apró „cselédszoba” pedig bugyi-rózsaszín színben pompázott.

- Nyugodjatok meg, a szín-kavalkád nem a mi ízlésünket tükrözi. Még az előző tulajdonos alkotta ilyenre a falakat. Mint már említettem, ráfér a festés. A bútorok is itt voltak, amikor megvettük a tanyát.

A kisebb téglaház egykoron nyaraló lehetett. Kívülről terméskő borította, a falakat trófeák, népi cserépedények, és kovácsoltvas virágtartók díszítették. A berendezés kissé szedett-vedett volt: a piros, műanyag borítású konyhabútor jól megfért a halványzöld régi kredenc mellett; az étkezőasztal körül ahány szék, annyiféle: karfás sötétbarna trón, szocreál irodaszék, műanyag ülőke… A közepes szoba gyakorlatilag üres, csak egy őskori karosszék árválkodott benne, amelynek rugói idővel már tönkrementek. A pici hálót szinte teljesen elfoglalta egy ötvenes évekből származó rozoga, barnás franciaágy. A fürdőszobát pedig fekete-fehér csempével burkolták, itt-ott kopott matricákkal.

- Ezek közül azt tartotok meg, amit akartok, vagy hozhatjátok a saját holmitokat is. Úgyis két-három hét múlva lesz a faluban lomtalanítás, szívesen kivitetem az utca végéhez azt, amire nektek nincs szükségetek.

- Az én szívemhez ez a csodás narancssárga homokóra nőtt! – rötyögött Anna, a levegőbe emelve a szocialista design remekművét, az ingatag, tárolónak is használható ülőkét.

- Azt a vaddisznót mindenképp tartsuk meg! – mókázott Gábor is, rámutatva a bejárati ajtó fölött díszelgő trófeára.

- Villany van, - tért rá a hétköznapi tudnivalókra Gergő, - fűtés fával – a nappaliban cserépkályha van, a két szoba között szintén, a fürdőben meg egy kis hősugárzó. Csak a vízzel van egy kis bibi…

- Micsoda? – hördült fel a kényelemszerető Anna.

- Nincs! Vagyis, - látván a tágra nyílt szemeket, - van, de egyelőre odakint a kerekes-kútban. Az erdélyiek könnyebben viselték a nomád körülményeket, hiszen az ő falujukban odahaza elég szegényes az élet. De most, hogy átköltöztek a faházba, amúgy is terveztem, hogy bevezettetem ide a vizet. Ez körülbelül egy hónapot vesz igénybe. Addig egyelőre kannával, a későbbiekben pedig hidroforral oldanánk meg a víz-kérdést.

- Te jó ég! Ez nem hangzik túl biztatóan! – szörnyülködött Anna, főleg, hogy férje szemét felcsillanni látta. Gábor valahogy mindig jobban rajongott az ilyen nomád dolgokért, mint a felesége. Ő szinte megtáltosodott, amikor sátorral kempingeztek, sőt, a szabad ég alatt is szívesen hált, egy szál hálózsákban. Örömmel használt pottyantós budit a vízöblítéses vécé helyett, boldogan etetett és simogatott meg minden kóbor állatot, és azt se bánta, ha azok hálájuk jeléül jól képen nyalták.

- Ha itt laknátok, persze nem kellene semmit fizetnetek a szállásért, a rezsit is mi állnánk. A tanyán található összes élelmiszerből fogyaszthattok, tej, sajt, túró, joghurt, tejföl, tojás, hús…

- Vegetáriánusok vagyunk… - szúrta közbe Anna.

- Akkor mindenféle tejtermékből. Mivel kötetlenül dolgozhatnátok, nem tudnék állandó fizetést adni nektek, de arra gondoltam, hogy a táborozók és az iskolás csoportok után jutalékot kaphatnátok. – Majd mikor látta, hogy Annának még mindig eléggé elkámpicsorodott a képe, azt javasolta, hogy nézzék meg együtt a nagy-rétet.

- Szeretnék ide egy nagy csűrt, ott lehetne táncolni, jógázni, ilyesmi, egy fedett nyári konyhát étkezővel, egy kis fürdőházat, mellé kerti zuhanyt és árnyékszéket, meg néhány fabodegát szállásnak – de kezdetben megtennék sátrak is. Apropó sátor: álmom még egy jurta is, erről most tárgyalok egy mongol ismerősömmel, és úgy tűnik, van rá esély.

- Ez rengeteg munka lenne! Ezt Gábor egyedül nem bírná… - fakadt ki Anna.

- Dehogy, nem is arra gondoltam, hogy egyedül! Majd kalákában. A ti részetek főleg a szervezés lenne.

- Kaláka? Létezik még ilyen manapság is?

- Persze. Egyik barátnőnk például tagja egy tájépítész szövetségnek, akik Székelyföldön újítanak fel fürdőket. Van, hogy egy kalákához akár ötven embert is össze tudnak toborozni. Hihetetlen, de vannak olyan városi emberek, akik pusztán szívességből, önkéntesen vállalják ezt a feladatot, csak a munka, az alkotás öröméért.

- Én úgy vélem, ehhez a feladathoz a helyiek összefogása is szükséges lenne.

- Természetesen őket is be lehetne vonni, de jöhetnének máshonnan is.

- Én például szólhatnék a régi edzőmnek, Fecó bácsinak. Az ő tanítványai erősek, lelkesek, nem ijednek meg a fizikai munkától. Aztán meg ide szervezhetnék az edzőtáboraikat.

- Oda középre kellene a csűr, mellé meg az ebédlő. – indult be Anna fantáziája. – A nyári konyhába kemence is kell, elé pedig tűzrakó hely a bográcsozásokhoz. – mutogatta kezével. – A fürdőnek az eldugottabb hely az ideális, mint például ott, a bokrok takarásában. Körben pedig állhatnának a sátrak, később meg a faházikók.

- Látom, kezd működni a képzelőerőd! – örült Gergő. – Sejtem, hogy ez a sok minden most az újdonság erejével hatott rátok. Hagyom, hadd emésszétek meg a látottakat, hallottakat. Megadom a telefonszámomat, gondoljátok át a dolgot, és ha döntöttetek, kérlek titeket, értesítsetek. Ha nem, azt is megértem, de legyetek szívesek akkor is jelezni nekem. Ám én nagyon örülnék annak, ha a tanyát választanátok otthonotoknak.



- El kell ismerni, a falu csodás, a tanya is tetszik, de az a ház… Erőst felújításra szorul. A fafűtés még rendben is lenne, hiszen az esztergomi házikónkban is cserépkályha volt, de a víztelenség gondolata nagyon elrémiszt. – osztotta meg aggályait Gáborral Anna. Ekkor már a szentkirályi Néprajzi Múzeumban sétáltak. A gyerekek előttük futkorásztak a parasztházak között.

- Már megint milyen igényes vagy! – förmedt rá a fiú.

- Érdekes, Anyutól meg mindig azt hallom, hogy mennyire igénytelen vagyok! – replikázott Anna.

- Egy városi számára túlzottan vidéki vagyok, egy falusi szemében viszont mindig is városi maradok. Furcsa ez az ellentmondás!

- A kettősség mindig is jellemzett téged. – válaszolt Gábor kissé nyugodtabban. – Tűz és víz vagy, jin és jang. Mintha folyamatosan egy mérleg lennél, ami ide-oda billeg; csak az a baj, hogy ritkán vagy egyensúlyban.

- Sajnálom, de valahogy nem vágyom arra, hogy még hetekig – mert azt mondta, ugye, hogy kábé egy hónap múlva lesz bent a vezeték – szóval több hétig kannákban hordjam be a vizet a házba, és a tűzhelyen melegítsem. Oké, a vécét még képes vagyok én is vödörrel leönteni, de mi lesz a mosógéppel? És hogy mossuk meg a hosszú hajunkat?

- Kedvesem, csak egyetlen rövid késő-tavaszi hónapról van szó! Az emberek több száz, sőt ezer évig élték életüket boldogan vezetékes víz nélkül.

- Azért dédanyám élete biztosan boldogabb lett volna, ha nem kell teknőben kézzel mosnia dédapám és hat gyermeke szennyesét!

- Boldogabb nem, legfeljebb kényelmesebb.

- Jó, akkor felteszem a nagy kérdést: Szerinted mit tegyünk? Költözzünk ide, erre a nomád tanyára?

- Vagy? Mi a másik lehetőség? Maradjunk ott abban a posványban, ahol eddig voltunk? Már hónapok óta arról beszélünk, hogy mennünk kell, továbblépnünk. És most arra is megkaptuk a választ, hogy hová. Én természetesen igent mondok.

- Mit szólnál hozzá, ha a gyermekeink véleményét is kikérnénk?

- Tessék, tessék, csak nyugodtan. – intett Gábor, hangjában némi vidámsággal. Úgyis sejtette, hogy mit válaszolnak a csemeték, hiszen csak rájuk kellett nézni. Egyenesen kivirultak a tanyán, a faluban eltöltött idő alatt. - Már csak miattuk is meg kellene tennünk ezt a lépést.

- Tünde, - érte utol nagylányát néhány szapora lépéssel Anna, - neked hogy tetszett a falu, ahol jártunk?

- Nekem nagyon! Nagyon szép benne minden, a táj is, a házak is.

- Nekem meg a tanya tetszett. – szólt közbe Levente. – Én is akarok állatokat terelni! A Józsi bácsi azt mondta, hogy majd ha legközelebb jövünk, megmutatja nekem, hogyan kell juhot meg tehenet fejni.

- Szívesen élnétek is ott?

- Elköltöznénk Pogándról?

- Tervezzük, igen.

- Nekem tetszik az ötlet. – mondta némi gondolkozás után Tünde. - De mi lesz a barátaimmal?

- Pilisboldogfalva nincs a világ végén, hétvégenként találkozhattok. Meg ott is biztosan új barátokra leltek.

- Én nem! – dacolt Levente. – az én legjobb barátom a Patrik! De azért a tanyán jó lenne lakni…

- Szabadság – ezt adja nekünk Pilisboldogfalva. Nem erre vágysz? – nógatta Gábor.

- Nos, bevallom… - hajtotta le beismerően a fejét Anna. – de igen. Erre. És ha ennek az ára az, hogy egy ideig kannában hurcolásszam a vizet, akkor hát: Legyen így!

Gábor nagy örömében átölelte Annát, majd felemelte a levegőbe, és megpörgette.

- Én is, én is, én is!!! – kiabálták karjukat nyújtogatva a gyermekek. Gábor pedig felvette a nyakába Csengét, karjába Tündét, Levente Annába kapaszkodott, és az egész család csak forgott, forgott, forgott…



Az utak összefonódnak…



Hogy lehet az, hogy teljesen távoli és eltérő életutak is összetalálkozhatnak? Ki szövi össze az életek fonalát úgy, hogy akinek találkoznia kell a párjával, az találkozik is. „Indulj el egy úton, én is egy másikon…” És a két út egyszer csak metszi egymást.

Gyermekkorában Gábor a főváros egyik gyártelepén élt, Kőbányán, pont a Sörgyár mögött. Hamisítatlan proli negyed volt, a régi földszintes kis házban lakó tíz család folyton marta egymást. Anna viszont aránylag jólétben lakott bátyjával együtt a Budai Vár közelében, kulturált környéken, rendezett társasházban. Ahogy szokták mondani: „Volt gyerekszobája.”

A Szalai családban mindennaposak voltak a veszekedések, a szülők házassága boldogtalan volt, nem túlzottan törődtek Gáborral, és két évvel fiatalabb húgával. Apjuk, Imre kőműves volt, szinte egész napját építkezéseken töltötte a főváros távoli kerületeiben, sokszor vidéken is. Reggel pálinkával indított, napközben lecsúszott pár üveg sör, és este is mindig beült a cimborákkal a kocsmába néhány fröccsre. Anyjuk, Éva egy közeli kisboltban dolgozott eladóként. Se munkája, se magánélete nem jelentett örömet számára. Elhízott, gyermekeit elhanyagolta, csak a televízió előtt nassolva, a romantikus sorozatokba belefeledkezve érezte magát elégedettnek – a feszültséget pedig mértéktelen dohányzással és kibeszélő-show-kal vezette le. Szalai mama és papa ma is ugyanott élnek Kőbányán, amolyan se veled, se nélküled állapotban, így Gáborék nem szívesen mennek oda, ritkán találkoznak egymással.

Anna szülei már kiskorában elváltak. Édesapja, Károly jól menő ügyvéd volt, a busás tartásdíjat mindig pontosan fizette, az előírt láthatási időpontokat precízen betartotta – ám kapcsolata gyermekeivel mindennemű érzelemtől mentes maradt. Nagypapa ma már nyugdíjas, második feleségével kettesben él Mátyásföldön. Csak nagyobb ünnepekkor (Húsvét, Karácsony, születésnapok) találkoznak, viszonyuk elfogadható, normális – azaz a társadalmi normáknak megfelelő -, de igencsak langyos. András és Anna köré – „elvált szülők szegény gyerekei!” - féltő, óvó burkot font édesanyjuk, Katalin, még inkább nagymamájuk, aki velük együtt élt. Túlzott volt ez a kényeztetés és aggodalom a részükről. A könyvelő anya és a már nyugdíjas Nagyi megteremtették a Szabó család jelszavait: biztonság, kötelességtudat, szorgalom. A külvilág felé pedig – persze nem kimondottan: látszat és megfelelni akarás.

Gábor az iskolában eleinte közepes, aztán egyre gyengébb tanuló lett; majd asztalosnak tanult tovább, és évekkel később érettségizett csak le a dolgozók gimnáziumában. Anna kitűnő tanuló volt, a főváros egyik legnevesebb gimnáziumában művészettörténet-rajz fakultációra járt. Rögtön felvették az egyetemre, ahol művelődésszervező-néprajz képesítést szerzett.

Gábor testvére, Evelin nem találta meg itthon a számítását, ezért néhány évvel ezelőtt Svájcban próbált szerencsét. Házvezetőnőként szolgált, és az egyik kinti családnál párra is lelt, akihez nemrégiben férjhez is ment. Anna két évvel idősebb bátyját Ausztráliába vonzotta a gazdagabb élet reménye. Menyasszonyával együtt Sydney-be vándoroltak ki, és kint született kisfiuk, a ma már három éves Martin is. András egy tengerparti szállodában, az Operaház közelében dolgozik, ahol sikerrel lépegetett felfelé a szamárlétrán: először felszolgáló volt, később recepciós, most ő a szálloda ügyvezetője.

Gábor élete során rengeteg helyen dolgozott már. A szakmunkásképző után több asztalosműhelyben robotolt, majd gyorséttermekben gürcölt. Később különböző cégeknél vállalt amolyan lóti-futi munkát: fénymásolás, plakátragasztás, ügyintézés. Mindig is érdekelte a művészet, és ennek több területét is kipróbálta – hobbiból gyertyákat készített, elvégzett egy fényképész-tanfolyamot, sőt szobrászkodott is. Aztán figyelme újból a fa felé fordult, faragni kezdett. Ma már szinte mindennel foglalkozik, amit kézzel, szívvel és lélekkel lehet. Bútorokat, használati tárgyakat, díszeket készít. Emellett kovácsol, agyagozik, fest – szabad munkaidőben, független emberként.

Anna nagyon szerette választott hivatását. Mindig is kötetlenül szeretett volna foglalkozni az emberekkel, nemcsak gyermekekkel, hanem felnőttekkel is. Már az egyetem alatt gyakornokoskodott művelődésszervezőként. Diplomája megszerzése után népművelőként helyezkedett el egy nagy, fővárosi művelődési házban, ahol tudását igen sokrétűen hasznosíthatta. Szervezés, foglalkozások vezetése, a kultúrház berendezése, felújítása – nagyon élvezte a lány, amivel foglalkozhatott. Ma persze életében a saját gyerekeié a főszerep, de Anna továbbra is hasonló munkát szeretne, mint amilyet régen. Érdeklődik azonban más területek iránt is: vonzza az újságírás, a lakberendezés, a spiritualitás, az energiagyógyászat… Érzi, hogy élete sok változást rejt még.



Néhány telefon és egyeztetés, s pár hét múlva a Szalai család már a költözéshez készülődött. A gyermekeket – tiltakozásuk ellenére - a nagymamájukhoz vitték hétvégére. Hiába bizonygatta Levente, hogy ő elbírja a legnehezebb dobozt is, és Tünde is hiába győzködte őket, hogy ő kiválóan tud pakolni és csomagolni. Szüleik jól tudták, hogy a csemeték „segédkezése” esetén legalább egy hétig tartana a készülődés, így meg – reményeik szerint – péntek-szombat-vasárnap végeznek vele.

- Jé, nézd mit találtam! – kiáltott Anna kitörő örömmel Gábornak, aki épp az előszobában tett-vett.

Amikor férje belépett, Anna a szőnyegen ült. Épp az apró csecsebecséket pakolta le a polcokról, és csomagolta őket kartondobozokba. A lány kezében egy narancsszínűre festett apró ládika volt, benne egy száraz virág, és egy mintás szalvéta. A szalvéta kissé már összegyűrődve, rajta elmosódott írás. Felemelte a ládikót, és rámosolygott: - Emlékszel?

- Hogyne emlékeznék? De jó, hogy megőrizted!

- Ez természetes… De áruld már el, hogy honnan rögtönöztél te akkor ősszel egy szál rózsát? Mert azt nem hiszem, hogy bútorcipekedés közben még betértél a sarki virágoshoz.

- Most már tíz év után elárulhatom, hogy az előcsarnokból loptam. Az aulában mindegyik kis asztalon állt egy-egy váza rózsával, és amikor megtudtam, hogy aznap nem vagy bent a művházban, gyorsan kiszedtem egy szálat az egyikből.

- Nézd, azt írtad a szalvétára…

- „Szívem hölgye! Fogadja hódolatom jeléül ezt a rózsát, melynek szépsége nem vetekedhet kegyed varázsával!” – hajolt meg udvariasan Gábor, lovagias karmozdulattal. – Látod, még mindig emlékszem mindenre!

- Amikor másnap elolvastam, jót nevettem rajta. Kicsit régimódi volt a szöveg, mókás, de azért gáláns is. Tetszik az ilyen egy nőcinek. Meg azért… Sejteni lehetett a szavak mögött az érzéseidet is.

- És akkor már meg is mozdított benned valamit az üzenetem, ugye?

- Igen, gondolatébresztő volt… Hogy például a virág mellett hogy került hozzád még egy lila szalvéta is!

- Azt meg a büféből kértem. Vagyis, be kell vallanom, hogy egy islert ettem meg rajta, csak aztán írólappá minősítettem át. Hopp még itt is egy kis morzsa! – viccelődött, s úgy tett, mintha le akarná enni róla a láthatatlan süteménydarabkát – de valójában csak egy cuppanós puszit adott Anna kezére.

- Szeretlek! Még mindig, nagyon!

- De már akkor is? Azt mondtad, hogy akkor még…

- Akkor egy apró szikra gyúlt csak bennem. Tudod, hogy Péterrel már egyre rosszabbul mentek a dolgok, sokat dolgoztunk mindketten, alig voltunk együtt, rengeteget veszekedtünk. Képzeld, hogy néha álmodozás közben már megjelent előttem a képed… Érdekes, hogy nem gondoltam rád még tudatosan, de előfordult, hogy megláttam magam előtt a mosolyod vagy a szemed…

- Meg a fűrészporos hajamat, igaz? Nagyon vonzó lehettem a koszos kantáros munkásruhámban!

- Tényleg, kék volt, talán egy kicsit szakadt is. De hát az még vagy három héttel azelőtt történt! Akkor, amikor ott a műhelyben legelőször megláttalak, bevallom, nem jelentettél számomra többet egy átlagos helyes srácnál. Tudod egyáltalán, hogy én hogyan keveredtem oda?

- Talán nagyon régen már elmesélted egyszer, de most nem jut az eszembe.

- Hangok vezéreltek hozzád, képzeld!

- Miféle hangok? Az, amint éppen csiszolom a deszkákat? Vagy a kalapács kopogása?

- Dehogy! Csengettyűké!

- Micsoda?

- Bizony, amúgy eszembe se jutott volna, hogy betérjek abba a kis mellékutcába. Csupán a megszokott úton mentem a Körtér felé, amikor véletlenül – tudod, „VÉLETLENÜL” – meghallottam azt a különös csengő-bongó hangot. Ez irányította a figyelmemet az utcácskára. Csak emiatt fordultam be oda, különben még sohasem jártam ott korábban.

- Most már emlékszem a csengettyűkre – a szomszédos keleti étterem bejáratánál csilingeltek!

- Igen, és épp mellette volt a műhelyetek, az ajtó fölött meg egy olyan felirat állt, amit te faragtál. Nagyon tetszett!

- Ugyan! Az még a korai időszak volt, éppen csak próbálgattam magamat.

- Nem számít! Azok a tulipánok, meg körbe a kacskaringós levéldísz! Megragadta a tekintetemet, az már biztos.

- Még jó, hogy a főnököm éppen kiugrott a boltba, ezért tudtunk akkor pár percet beszélgetni. Mert nekem te első látásra nagyon vonzó voltál. Ahogy lebegtél lefelé a lépcsőn – igen, mindened lebegő volt, a hosszú kibontott hajad, a földet söprő szoknyád…

- Én abból a napból inkább arra emlékszem jobban, ahogyan beszélgettünk. Hogy a rövid idő alatt mennyi közös vonást fedeztünk fel egymásban!

- És sajnos rögtön azt is megtudtam, hogy van párod… Pedig a szívem már akkor a tiéd volt, de nem akartam hiú reményeket táplálni egy foglalt lány iránt.

- Hát igen, mennyi felesleges év, amit Péterrel töltöttem – ahelyett, hogy veled lettem volna!

- Biztos, hogy felesleges? Én meg vagyok arról győződve, hogy sokat tanultál és tapasztaltál abban a kapcsolatban is.

- Ez igaz, de addigra már annyira ellaposodott köztünk a viszony!

- Hidd el, mindez arra volt jó, hogy a Jóisten egymás felé terelgessen bennünket.



És a Teremtő nagyon gondosan úgy irányította a dolgokat, hogy a kettő szeptemberi találkozást október közepén egy harmadik is kövesse. Azon az enyhe őszi délutánon, ismét csak „véletlenül”, összetalálkoztak az Oktogonon. Gábor ez alkalommal nem munkásruhában volt, hanem trikóban, farmerban és bakancsban. Annát megragadták az apró részletek: a pólóból elővillanó izmos kar, hosszú szempillák a világító kék szem körül, az akkor még rövidre nyírt hollófekete haj. A fiú nagyon vidámnak tűnt mókás kalapjában, mosolygáskor két kis gödröcske jelent meg az arcán. Gábor meghívta a lányt egy fagylaltra, ami után több mint egy órát beszélgettek. Ez már flört volt a javából! A hétköznapi mondatok mögött titkos üzenetek rejtőztek. Végigsétáltak a körúton a Nyugatiig, majd újra vissza a nyolcszög alakú térre, ahol búcsúzáskor a fiú találkát kért tőle. Ám a „három a magyar igazság”-ot az „egy a ráadás” kellett hogy kövesse. Anna épp a rákövetkező napon utazott el a barátnőjével egy művészeti fesztiválra és továbbképzésre Egerbe, úgyhogy csak egy hét múlva tudtak találkozni. De a távollét is tud jó hatású lenni: a várakozás izgalmas, a feszültség fokozódik, az érzelmek erősödnek. A fiú az Oktogonon egy éppen nála lévő kazettát adott kölcsön; Annának nagyon tetszett a vad, felkavaró, máskor meg érzelmes zene. Amikor ezt hallgatta, mindig Gábor jutott az eszébe.



Részletek Anna 1996-os naplójából

Hétfő

Ma volt az első randevúm Gáborral!!! Nagyon vártam már ezt a napot! Sétáltunk a Margitszigeten és megint hosszasan beszélgettünk. Miközben egy padon ültünk, a park fáin két kicsi mókust láttunk ugrándozni. Nekem ez a mókus-pár azt jelképezte, hogy mától fogva mi is egy pár vagyunk. Még „semmi” nem történt közöttünk, de amikor hazamentem este, közöltem Péterrel, hogy kapcsolatunknak vége – hazaköltözöm Anyuhoz!

Kedd

Megbeszéltük, hogy délben együtt töltjük az ebédszünetünket (milyen klassz, hogy a művház és a műhely ilyen közel vannak egymáshoz!). Pizzáztunk a Körtéren, és ahogy ott ücsörögtünk az étteremben, a kezét szép lassan az enyémre csúsztatta. Belém csapott a villám rendesen! Dolgozni is már kéz a kézben mentünk vissza.

Nem bírtuk ki! Este is találkoznunk kellett. Moziba hívott, de fogalmam sincs, miről szólt a film. Ugyanis amint a nézőtér elsötétedett, átkarolt, majd megcsókolt, aztán megint, és ez így folytatódott, míg el nem húzták a függönyt. Nagyon nehéz volt elbúcsúzni tőle!

Szerda

Egész nap feszített tempóban kellett dolgoznom, úgyhogy csak késő délután tudtam időt szakítani a találkára. A Szépművészeti Múzeumba mentünk, és nagyon vidám hangulatban néztük végig a tárlatot. Amikor kiértünk a kiállításról, már besötétedett. Tettünk egy romantikus sétát a Városligetben, de ez már nem a beszélgetésről szólt. Amikor egy félreeső, bokros részhez értünk, a kézfogásból ölelkezés lett, aztán meg vad csókolózás. Istenesen belemelegedtünk… Érzem, hogy holnap lesz az a nap!

Csütörtök

Annyira vártuk az újabb találkozást, hogy munkaidőnk végeztével rohantunk egymáshoz – és pont a megállóban futottunk össze. Gábor azt mondta, hogy van egy meglepetése. Könyörögtem, hogy árulja el, de azt mondta, hogy ne szóljak semmit, csak kövessem. Elvillamosoztunk a Moszkva térig, aztán fel a fogaskerekűvel a Széchenyi-hegyre. Kislánykorom nosztalgikus emlékei jöttek elő, főleg akkor, amikor még az Úttörővasútra (bocsánat, Gyermekvasút!) is felültünk. Rengeteget mókáztunk! De a Hűvösvölgyi végállomásnál nem a belváros irányába vezetett, hanem egy szűk mellékutcába. Egy igazi kis hegyi házikóba mentünk, amiről kiderült, hogy az egyik barátjának a nagymamája lakott benne régebben, de már évek óta üresen áll. Pici volt, de hangulatos, főleg amikor Gábor megrakta fával a vaskályhát (eléggé hűs van már estefelé). És ebben a házban töltöttük először együtt az éjszakát! Minden olyan volt, mint egy regényben! Maga a csoda, ami most velünk történik!!!

Péntek

Ma mindketten olyat tettünk, amit még sosem: rendkívüli szabadságot vettünk ki és az egész napot a hűvösvölgyi házikóban töltöttük - szerelmeskedéssel. Együtt fürödtünk, az ágyban reggeliztünk és ebédeltünk (pizzát rendeltünk, hogy azért se keljen kimozdulnunk). Amikor az egyik szeretkezés után boldogan bújtunk össze, azt suttogta nekem: „Szeretlek!” És én is ki tudtam mondani, ott, rögtön, hogy szeretem. Így is érzek, tudom, hogy ő életem párja, leendő férjem, gyermekeim majdani édesapja…



Amikor ők ketten összejöttek, a szülők nem fogadták kitörő örömmel kettejük kapcsolatát, nem tudták elfogadni gyermekük választását. Katalin kissé lekezelően bánt Gáborral, – nem túlzottan titkolva – lenézte őt családja, végzettsége, munkája miatt. Éva pedig minden különösebb indok nélkül (csúnya szavakkal) léhának és könnyűvérűnek nevezte Annát.

A családi konfliktusokat megelőzendő, néhány hónap múlva mindketten Kelenföldre költöztek. A panellakást közös barátaikkal együtt bérelték, a három kis szobában három pár lakott. A vidám szerelem, és a fiatalos bulizás időszaka volt ez. Táncolni jártak, házibulikba, diszkóba és koncertekre, moziba és éttermekbe. Sokat dolgoztak, sok pénzt kerestek, és sokat is költöttek. Bevásárlóközpontokban vásároltak, pizzákat rendeltek. Nyáron strandoltak, úsztak, télen szánkóztak, korcsolyáztak és hó-csatáztak. Görkorcsolyáztak, vidámparkba, cirkuszba jártak. Mindig volt valamilyen programjuk, valahová mindig mentek, valami mindig történt velük. Nagyokat ettek, nagyokat szerelmeskedtek - élvezték az életet.

Két év elteltével kissé megcsömörlöttek, már túl soknak, túl töménynek érezték az addigi életüket. Kicsit elegük lett a zajból, az állandó mozgásból, a zsúfolt programokból. Megnyugvás kellett, a szerelem mellett a szeretet is. Úgy érezték, váltaniuk kell. Ezt jelezte egy jegygyűrű is (a türkizköves ezüstkarika), amit néhány hónapra rá esküvő követett. Nem volt óriási ünnepség, nem több jött el több száz vendég, nem rendeztek hatalmas lagzit, és nem költöttek rá milliókat. Szerény szertartást akartak, csak a legközelebbi rokonokat és barátokat hívták meg. A szokásos királylányos hófehér habos csoda helyett Anna egyszerű krémszínű ruhát viselt, Gábor pedig galambszürke inget drapp nadrággal. Néhány vörös rózsából állt a csokor, amit a polgármesteri hivatal előtt a menyasszony hátradobott – egyenesen Gábor egyik barátjának a kezébe (aki esetében mellesleg a babona nem igazolódott be – mármint hogy az házasodik meg leghamarabb, aki elkapja a virágokat: néhány hónappal Szalaiék esküvőjét követően szakított a barátnőjével).

Nem sokkal ezután megkezdték igazi együttélésüket egy belvárosi bérlakásban, régi gangos házban, ahol pici volt a szoba, de hatalmas a belmagasság, így egy galérián bújtak mindig össze szerelmesen. Most is eljártak, de gyakrabban kettesben, és ritkábban társaságban. Nagyobb szerepet kapott életükben a séta, kirándulás, biciklizések, vidéki utazások. Ekkor vették első autójukat, az őket sokáig hűen szolgáló piros Ladát. Múzeumba, színházba, állatkertbe jártak, baráti vendégeskedéseket szerveztek, fürdőkben, szaunákban pihentek. Közös életük első külföldi nyaralását Horvátországban töltötték a tengerparton.

Miután Tünde megfogant, elhatározták, hogy Budapesttől távolabb keresnek kiadó lakást, úgyis elegük lett a nagyvárosból. Esztergomban találtak albérletet, de nem a központban, a régi negyedben, nem is a lakótelepen, hanem a kisváros peremén. Anna édesanyjának ismerőséé volt a kis téliesített nyaraló, de már jó ideje nem használták, régóta üresen állt. A lelakott faházikót Gábor felújította, Anna pedig – amennyire növekvő pocakja engedte, - folyamatosan rendezgette, díszítette. A kerti kis ólba beköltözött az első kutyájuk, Buksi, a kis vizslakölyök. Mire Tünde megszületett, már nagyon lakályos lett az otthonuk. Meghitt kuckót alakítottak ki belőle, ami néha igen hűs volt, de ők élvezték a cserépkályhában lobogó tüzet. Imádták azt a kis nyaralót! Messze volt bolttól, busztól, mindentől – de közel volt a természethez. Itt végre tanúi lehettek tavasszal a természet ébredésének, a virágok nyílásának. Nyáron napoztak, a kertben éltek, gyümölcsöt szedtek. A várostól, a régi barátoktól távol kissé csendesebb és magányosabb, de boldog életet éltek; minden kettejükről és a kisbabáról szólt.

Ahogy a pici lány növekedett, kezdték kinőni a faházat, főleg hogy tudták: fog még érkezni gyermek a családjukba. Egy kisgyerekesek számára ideális nagyközségben, Pogándon béreltek egy kétszobás kockaházat. Az egyik nagyszobát rendezték be gyerekbirodalomnak, ahová következő tavasszal meg is érkezett Levente. Az ő környékük nem is volt túl forgalmas, mégis jónak számított a közlekedés, könnyedén Budapesten termett az ember – ha akart. A játszótéren, a baba-mama klubban sok hozzájuk hasonló fiatal párral kötöttek ismeretséget, némelyekkel barátságot is. Sokat sétáltak, játszottak a parkban, meseszínházba, bábelőadásokra, játszóházakba jártak. Buksit sajnos elütötte egy autó, de hamarosan új kutyára tettek szert, akit – közös megegyezéssel - Balambér névre kereszteltek. A kiskölyök labrador keverék volt, mókás, játékos és nagyon gyermekszerető. Aztán lassan olyan lett a házuk, mint egy állatkert: cicák jöttek-mentek, volt teknősük, hörcsögük és kanárijuk is – mindegyik csak rövid ideig.

Azt mondják a „bölcsek”, hogy egy kapcsolatban a hetedik év mindig valamilyen váltást jelent, ami lehet a sokat emlegetett élettársi-krízis, vagy akár előrelépés is. Körülbelül hét évvel a szerelem kezdete után náluk is érezhetőek voltak problémák a családban. A felszín alatt sokszor maradtak ki nem mondott sérelmek, ami aztán feszültségekhez vezetett. Gábor rengeteget dolgozott, munka után edzésekre járt, barátokkal találkozott, élte az életét. Anna viszont idejének nagy részét otthon töltötte a gyerekekkel, és egy idő után fuldoklott a bezártságtól. Úgy érezte, túl sok szerepet kell betöltenie egy személyben, és túl sok elvárásnak kell megfelelnie. Cseléd, mama-rabszolga, időnként (sajnos egyre ritkábban) szerető is – ám saját élete nem volt. Piszkálódások, kirobbanó veszekedések – máskor meg teljes közöny jellemezte házasságukat.

Aztán hirtelen jött Csenge, és újra elérkeztek a boldog békeidők. Nagycsaládosok lettek, és tényleg, valahogy minden kikerekedett, teljessé vált. Az egész családot átjárta a szeretet. Mégis – milyen elégedetlen is tud lenni az ember! - érezték, hogy valami mégsem az igazi. A gond ezúttal nem egymással, hanem a körülményeikkel volt. Úgy vélték, céljaikat ott nem tudják tökéletesen megvalósítani; valami másra vágytak. Nagyon váratott magára már a továbblépés. És most végre megkapták a választ, hogy hova, merre halad tovább az életük.



A csapat - Tizenkét életkép



Friss, édes illat árad Szépvölgyből. Április végén járunk, fehér és rózsaszín virágba borultak a gyümölcsfák, a házak előtt sárgállanak a nárciszok, az aranyeső-bokrok; a zöldellő réteken, kertekben gyermekláncfű virít, az ágyásokban már bólogatnak a narancs-sárga-piros tulipánok. Tarka pillangók, méhecskék röpködnek a levegőben, és a falu a madarak csivitelésétől hangos. A lemenő nap narancsos fénnyel árasztja el Pilisboldogfalvát.

Kukkantsunk most be képzeletben néhány ház ablakán, pillantsunk bele azoknak a családoknak az életébe, akikkel Anna, Gábor és a három gyermek nemsokára barátságot fog kötni.





- 1. Pincesor közepe, nyugati oldal - Kertész család



Pici présházból és pincéből átalakított hatalmas családi ház, odakint címeres magyar zászlót lobogtat a szellő. A konyhában tört-fehér, angol stílusú bútor, kürtős szagelszívóval; a nappaliban a déditől örökölt csíkos empire kanapé.

Csaba (36) a régi öblös füles-fotelben kucorog, ölében laptop, villámgyors sebességgel gépel. Világosbarna haját kibontotta, de oldalt a füle mögé tűrte. Fehér ingét kék pólóra cserélte, lábán csatos papucs. Otthon van már egy órája, de csak testben – gondolatai még mindig a falu ügyei körül járnak. Leveleket olvas és ír, a világhálón keres fontos információkat. Mellette a kis asztalon okiratok, levelek, újságok, festői rendetlenségben. Csaba – állítólag – átlátja ezt a káoszt, és nem tűri, hogy felesége elpakolja a holmiját. A férfi eredetileg jogász és hosszú ideig vezető pártpolitikus volt; ma már „csak” polgármester, őslakosként.

Noémi (35) a konyhában sürög-forog, trapéz farmerének bő szára bokája körül libeg; készíti a vacsorát, de a kenyérvágás és vajkenés mozdulatai között azért oda- odapillant az ebédlőasztalon kinyitva fekvő füzetre. A Hulladék Munkaszövetség legújabb hírlevele. Komposztálás, szelektálás, újrahasznosítás… Noémi környezetmérnök, helyi önkormányzati képviselő és lelkes természetvédő. Mindig szervez valamit: környezetvédelmi akciókat, a Föld napján szemétszedést, faültetést, Gyöngyvérrel együtt a falu virágosítását, az Állatok napján kóbor kutyák-macskák örökbefogadását. Ötletekből sohasem fogy ki. Szőke haját Kleopátra-frizurára nyíratta, nagyon vékony szálú, szálldos keskeny arca körül. Hófehér pólójánál csak a bőre fehérebb, néhány halovány szeplővel; szeme világoskék, sárgás sugarakkal.

A két kislány, Villő (7) és Kincső (5) odafent, a gyerekszobában kuporog a földön. Mindkettejük szeme világos, kék, csillogó, hajuk vállig érő; Villőé mézszínű, Kincsőé inkább szőkés. A vidám, nap-sárga fal mellett óriási babaház áll, Villőnek az álláig ér, Kincsőnek az orra hegyéig. Apjuk készítette fából, csakúgy, mint a bennük lévő fabútorokat is. Tavaly találtak rá a Karácsonyfa alatt – azóta ez a kedvenc játékuk. Az apró szőnyegeket Noémi szőtte, falait a lányok festették tarkára. A pici fürdőszobába papír-mozaikból ragasztottak játék-csempéket. Villőnél egy szőke hajú, rózsaszín ruhás baba, Kincső egy vörös hajú, copfos kisbabát ringat a kicsiny bölcsőben.





- 2. Arany utca eleje, jobbra, közel a központhoz – Győri család



Felújított parasztház, tűzpiros cseréppel, vályogfallal. A tetőtér beépítve, apró bagolyvár-ablakokkal. Odafent minden gyereknek saját kuckója van, a szülőké lent egy kis hálófülke, lilás, bíborszínű baldachinnal. A fürdőszobát kékes-zöldes mozaik borítja, a nappaliban hajópadló, régi sparhelt, szanaszét játékok.

Tomi (35), a vendégház tulajdonosa éppen a kertben heverészik a nyugágyon. Bronzszínűre barnult bőre mellett tüskés, felnyírt haja még szőkébbnek tűnik. Nagyon izmos, látszik rajta, hogy rendszeresen sportol. Most nem borostás, viszont rövid kecske-szakállt növesztett. A sárga pólós, vagány férfi régen nagy nőcsábász hírében állott. Mára már lenyugodott, de azért még manapság is megnézegeti a lányokat, asszonyokat (hogy tényleg a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet vallja-e ma már családapaként, azt senki sem tudja tökéletesen bizonyítani).

Nelli (37) kissé idegesen dobálja a szerteszéjjel heverő holmikat a helyükre. Levetett ruhák kerülnek a szennyes-tartóba, játékok repülnek a színes fadobozba. Tépett, hullámos, szőkésbarna haja minden mozdulatánál libben egyet. Szürke szemével vizslatja a házat, hogy még mi szorul rendrakásra. Annak persze örül, hogy férje sok pénzt keres a vendégházzal, de annak nem, hogy alig van otthon, és akkor is főként pihen, de sohasem segít. Nelli bába, aki otthonszüléseket kísér. Először dúlaként kezdte, aki a vajúdónak és a szülésznőnek nyújt segítséget. Saját két rosszul sikerült kórházi szülése adta az indító lökést, hogy kényelmes irodavezetői munkáját otthagyja, és a háborítatlan szülések ügyének elkötelezett híve legyen.

Ábel (14) kamasz fiú már, magasra nyúlt, de igen vékony alkat, bőre sápadt. Komplikált terhességet követően császármetszéssel született, és utána is sokat betegeskedett. Most odafönn az íróasztalán könyököl, a számítógép képernyőjét bámulja. Kortársaival ellentétben nem cseveg, nem Internetezik, nem filmeket vagy dalokat tölt le – verseket ír, főleg a szabadságról és az elmúlásról. A szomszéd szobában húga, a bakfis Gerda (13) tanul a falvédőnek dőlve – másnap történelemből dolgozat várható, és most kell rákapcsolnia: a szentkirályi gimnáziumban igen nehéznek ígérkezik az első osztály. Az ágyán kucorog, ölében nyitott tankönyv. Ő is kórházban jött a világra, koraszülöttként, mindössze hét hónapra. A lányt ma is egy-két évvel fiatalabbnak szokták gondolni a koránál; törékeny termet, keskeny, szív alakú arccal.

A két kicsi még a kertben randalírozik, kutyáikkal, macskáikkal egyetemben. Édesapjuk remek játszó-alkalmatosságot eszkábált össze nekik még tavaly nyáron. Az izmos, erős Keve (4) óvodás hasonmása apjának. Tekintete élénk, szeme villogó. Túlteng benne az energia: mászókára fel, csúszdán le, kötélen fel, mászókán le, fáradhatatlanul. Húgocskája, Hanga (3) igazi tündér, a hintán lóbálja magát. Mint egy angyalka a középkori festményekről: hullámos haja szőke, szeme baba-kék. Makkegészséges, rózsás arcú gyermekek - ők már mindketten otthon, bába segítségével születtek.





- 3. Ezüst utca majdnem legvége, balra – Harmat család



A vadregényes kert mélyén két ház áll, egy nagyobb és egy kisebb. A telek a család középkorú barátjáé, aki régebben a nagy házban lakott családjával, idős édesanyja pedig a kicsiben. A felesége már vagy tíz éve elvált tőle és elköltözött a gyerekekkel, az édesanyja pedig nemrégiben meghalt. Most a férfi lakik a kis házban, Harmaték pedig a nagyban. A falakra borostyánt futtattak, még a nyitott ablakokon is bekandikál a sok zöld levél. A lakásban magas polcokon rengeteg könyv, virágállványokon dús szobanövények. A mennyezetről kristály-gömb lóg, egy tálkában tigrisszem, rózsakvarc és achát.

Krisztián (40) a kamrából átalakított fotó-laborban munkálkodik – fényképeket hív elő. Sötét van, csak vörös fény világít. Koromfekete haja tépett és pajeszt visel; kockás inge és kordnadrágja is drapp. Ide-oda hajladozik az oldattal teli tálak között, a kész képeket csipesszel aggatja fel egy kötélre. Huncutul mosolygó szemeivel jóval fiatalabbnak tűnik a koránál, senki meg nem mondaná, hogy már betöltötte a negyvenet. Művészet-tanárként a szentkirályi középiskolában dolgozik, ahol diákjaival baráti a viszonya: jókat szoktak beszélgetni, programokat szervez nekik, velük jár kirándulni is. Fotós szakkört a városi gimnáziumban és a pilisboldogfalvi kultúrházban is vezet.

Enikő (36) a verandán üldögél bő, hosszú világosbarna ruhában. Teltkarcsú, puha bőrű, friss szappan illatú. Haja színe az érett búzáé. Egy könyvet lapozgat, de tekintete néha a kertre téved. Pisze orrával élvezettel szippantja be a kikelet illatát. Kedvenc évszaka a tavasz, de most az őszre készül. Szeptembertől újra tanítani fog a helyi iskolában, kis elsősök tanító nénije lesz, és ő igazgatja majd a könyvtárat is. Nagyon várja már az új kihívást. Egy pedagógiai kiadványt tanulmányoz, ám zöldesszürke szemével kipillantgat az udvarra.

Kisfia, Bence (4) karikázik odakint, biciklijén rendületlenül rója a köröket. A kisfiú haja világosbarna, mint édesanyjáé, hatalmas őzikeszeme és huncut tekintete viszont édesapjára emlékeztet. Meglódul, majd hirtelen lefékez, kifarol a kerékpárral, kergeti a zsemleszínű kis tacskójukat, aztán eltökélten tovább tekeri a pedált. Élvezi a száguldást.





- 4. Gyémánt utca eleje – Joó család



Hagyományos falusi kockaház, pala-borítású sátortetővel. Odabent két nagy szoba, hatalmas, keletre néző ablakokkal. Az étkezős konyhában görbefa-bútorok, az asztalon bordó terítő, a vázában sárga tulipánok. A gyerekeknél emeletes ágy, kosárban fajátékok. Tágas a kert, üde a pázsit, itt aztán lehet futkározni, labdázni.

Attila (43), a családfő még nem érkezett meg, épp a kisvasúton utazik hazafelé. Az első kocsiban ücsörög, az ablak mellett. Ölében aktatáskája, fáradt tekintettel kíséri az elsuhanó tájat. A férfi újságíró, a Bio-Otthon magazin főszerkesztője. Egy héten kétszer-háromszor kell bejárnia Budapestre, a szerkesztőségbe, a többi napokon otthon dolgozik: cikkeket ír, illusztrációkat keres, lektorál, szerkeszt, vagy Internetezik. Sötétbarna haja rövid, szeme kékeszöld. Attila ezen kívül még önkormányzati képviselő is, és a helyi, negyedévente megjelenő faluújságot is ő szokta elkészíteni. Munkája miatt kevés időt tölt a gyermekekkel, ritkán foglalkozik velük, és ennek ők isszák meg a levét.

Betti (38) a vacsorát készíti elő, gyümölcsöt hámoz, zöldséget aprít, majd a teához felrakja a vizet forrni a tűzhelyre. Óvónőképzőbe járt, elég gyakran ő a dajka a helyi óvodában. Hosszú haja hullámos, világosszőke. Bőre fehér, szeplős, szeme sugárzóan kék. Libbenő, tört-fehér ruhájában olyan, mint egy angyal. Törékeny testű, és érzékeny lelkű nő. Nagyon szereti a gyerekeket, de ha vita, nézeteltérés van közöttük, azt a szívén viseli. Mostanában otthon is sok a veszekedés, főleg a fiúk között. A nagy srác kifejezetten féltékeny a kicsire, szekálja, befeketíti, ott tesz neki keresztbe, ahol csak tud. És hazudik is! Betti sokszor kapja rajta a kicsit is füllentésen, de nála a legelkeserítőbb az agresszív viselkedés, a verekedés, csapkodás, rugdosódás. Hiányzik nekik az apjuk, az erős kéz, a férfi-minta.

Bálint (13) barátjával, Zalánnal együtt a falu utcáin száguldozik vadonatúj kerékpárján. Büszke az új járgányra - még csillog rajta a fényes ezüst festék. Kék szeme anyjáéra hasonlít, sűrű, barna haja viszont apját idézi, csak neki a válláig ér. A sovány fiú az elmúlt évben nagyon megnőtt, magasabb lett, mint Betti, már csak néhány centi, és Attilát is utoléri. Lába is hatalmas méretű: tavaly nyáron még harminchatos sportcipőt vitt magával a vándor-táborba, Húsvétra már negyvenkettes bakancsot kapott.

Kisöccse, Máté (3) szőke, selymes hajú, ártatlannak tűnő dióbarna szemekkel. De ha a helyzet úgy kívánja meg, ezek a szemek vadul villannak, a kéz üt, a száj harap. Most azonban nyugodt, egyedül van. Szobájában síneket szerel össze, hogy favonatot gurigázhasson rajtuk. Fekete a mozdony, sárga és piros vagonokat húz. Még felüljárói és váltói is vannak, indulhat a vasutazás.





- 5. Gyémánt utca legvége, a tanya közelében – Váradi család



Új építésű, sárgára festett családi ház, könnyű szerkezettel, gipszkarton falakkal. Lent amerikai konyha cseresznyefa-bútorokkal, fent felnőtt-háló, gyerek-háló, gyerek-játszó. A fürdőben kék a csempe, a falon, kádon, mosdón kagylók, kövek, csigák. A nappaliban füstölőt égetnek, keleti zene szól halkan a háttérben.

Vince (35) egy földre fektetett tűzvörös matracon üldögél, fél füllel a zenét hallgatja, de gondolatai másutt járnak. Tervez, szervez, mindezt egyelőre csak fejben. Milyen sport-játékot játszanak másnap a testnevelés órán a kicsik? A következő boldogfalvi edzésen hogyan kapcsolják össze a lovaglást és az íjászatot? Szentkirályon pedig inkább a fokossal gyakoroljanak, vagy mutasson néhány új szablya-vágást? Kiket válasszon ki az esztergomi harcművész bemutatóra, és vajon a három ígéretes tanítványa közül melyik szerepel majd legeredményesebben az éves barantás megmérettetésen? A férfi homlokán ezer ránc, tekintete gondterhelt. Robusztus alkat, nagyon rövid barna hajjal és meleg barna szemmel. Mindenütt csupa szőr, arcán rövid körszakáll, bajusz, borosta. Nyakában bőrlánc, rajta az „Élet virága”.

Bernadett (35) szőkésbarna haját fonott kontyba tűzte fel. Kisbabáját, a hatalmas barna szemű Zsombort szoptatja a kockás kanapén. A kisfiú dundi, nagyon nyugodt, békés baba; bőre, haja sötét. Bernadett pedig mintha egy impresszionista festményről lépett volna le, teste és ruhája is pasztellszínű. Dús keblét kidomborító barackszínű pólója rózsás bőrével van összhangban, szemének kékes-szürkéje a szoknyája fodrairól köszön vissza. Detti néhány évvel ezelőtt még színésznő volt, ma már „csak” családanya. A világot jelentő deszkákat a gyerekszoba bábparavánjára cserélte. Két szülés között azért ritkán fellép még, a művelődési házban pedig drámajátékokat vezet, és bábelőadásokat rendez.

Boglárka (5) anyja mellett, egy bordóra festett kisszéken üldögél, és pólyás-babát ringat. Szőke haja vékony szálú, nagy barna szeme legtöbbször kissé karikás, mintha fáradt lenne, pedig nem álmos, csak álmodozó. Még mindig a két világ között lebeg, sokszor lát szellem-lényeket, tündérekről és angyalokról mesél. Vöröses kiscicája most egy ugrással melléje telepszik. Bogi megsimogatja, és kedves szóval becézgeti. Nemcsak beszél hozzá, szabályosan beszélgetnek.

A csendet és nyugalmat hirtelen őrületes zaj töri meg. A lépcső tetejéről néhány építőkocka zuhan a nappali padlójára. A játékokat nyomban követi gazdájuk, Botond (3), aki villám-sebességgel száguld lefelé az ingatag lépcsőn. Kezében kis íj, vállán tegez, benne négy-öt nyílvessző. Harci üvöltéssel érkezik – sőt, belerobban! – Váradiék idilljébe. Tombol nála a dackorszak: nemcsak szelíd anyjának, de még szigorú apjának is nehéz megfékezni és kezelni a kisfiút, akinek haját gomba-formára nyírták, szeme pedig smaragd-zöld.





- 6. Gyémánt utca legvége, tanya a falu szélén – Ligeti család



Igazi mézeskalács-házikó a domboldalba épült, tapasztott falú parasztház. Déli végében szélesre tárt, íves teraszajtó, ahonnan a völgyre látni. A ház északi sarkában áll a korongozó-műhely, kemencével, fazekas paddal, a polcokon varázslatos kerámiákkal. A házban mázas tányérok a falon, az asztalon agyag-váza. A cserépkályha majdnem száz, míves darabja is a háziasszony kézügyességét dicséri.

Gergő (39) örül, hogy végre itthon van, és a tanyán dolgozhat, mert az egész napját Szentkirályon töltötte. Az ellenőrző hivatalnak kellett a havi jelentéseket leadnia, és néhány új üzletféllel is tárgyalt, akik az ő termékeit szeretnék forgalmazni. Kicsit kifárasztotta a sok ügyintézés, és most jól esik, hogy fizikai munkát végezhet. Hiába ő a gazda, az állattartással mégsem csak elméletben, hanem gyakorlatban is szeret foglalkozni. Gergely csendes, békés ember. Az állataihoz szelíden szól, nem üti-veri őket, ért a nyelvükön, és azok - szó szerint - olyanok, mint a kezes-bárányok. Most lent az istállóknál tevékenykedik, kiganéz, takarmányt ad a bociknak, gidáknak, barikáknak.

Anikó (37) fent maradt, se lát, se hall, elmélyült a munkában. Végre Gergő vigyáz a srácokra, ilyenkor késő délután van ideje magával foglalkozni, otthoni műhelyében alkotni. Sötét haját egy türkizre batikolt kendővel fogta hátra, hogy ne lógjon bele barna szemébe. Ő is nyugodt ember, néha már-már túl higgadt. Kerüli a konfliktusokat, de ezáltal a feszültséget magába fojtja. Ez lassan felgyülemlik benne, és ritkán ugyan, de előfordul, hogy kirobban belőle. Most azonban jó a kedve, karcsú vázákat formál, amiket majd élénk színű mázzal fog borítani. Ő vezeti egyébként a kultúrház fazekas szakkörét is.

Zsófi (6) sötét haja, kreol bőre, széles mosolya, mély hangja nagyon hasonlít édesanyjára. És abban is rá ütött, hogy ő is nagyon szeret agyagozni. A sarokban áll egy kis gyerek-méretű fazekas-korong, ott kedvére kísérletezhet egyedül is. Először csak gyúrja, gyömöszöli az anyagot, aztán már látható, hogy valami alakul, formálódik kis keze nyomán. Anyját utánozza, ötleteket les tőle, készül az apró váza, Zsófi-módra.

A fiúk apjukkal vannak lent a gazdasági épületeknél. Marci (8) kezében karikás ostorral cserdítget, azzal segít Józsi és Jani bácsinak az állatokat az istállókhoz terelni fejésre. Már szakszerű mozdulatokkal csettintget, közben úgy kurjongat, mint egy igazi pásztor: „Hej, te! Ne te ne!” Berci (2) egy faággal hadonászik, bátyját próbálja utánozni az ostorozásban. Össze-vissza rohangál az állatok között, kiabál, és „tereli” őket, „segít” a nagyoknak. A fiúk sűrű, sötétbarna szöghaja és hatalmas barna szeme egyforma, de Marci nyúlánkabb, arca szögletesebb, Berci viszont dundi, vaskos, arca kerek, mint egy friss cipó.





- 7. Kincs utca közepe, a templom közelében – Soproni család



Kétlakásos ház hangulatos tetőtéri lakása. A gyerekeknek külön lakrésze van, tágas játszószobával, alvó-galériával, kis zuhanyfülkével, a nagylánynak pici saját kuckóval. A másik lakrészben hálószoba (az ágy felett faragott kereszt), dolgozó-műterem színes vásznakkal, ecsetekkel és fürdő sarokkáddal. A vizet napelemmel melegítik, a fűtéscsövek a ferde falakban kacskaringóznak. A nappali-étkező-konyhából védett erkély nyílik, ahonnan rálátnak a falu központjára és a pilisi hegyekre.

Zoli (34) szociális munkás, Szentkirályon dolgozik családgondozóként. Barnásvörös haja már annyira megnőtt, hogy kis copfba szokta fogni. Szeme zöldeskék, vízszínű; csontos arcán ritkás borosta. A fiatalember ifjúkorában megjárta a poklok poklát: csavargott, csövezett, ivott, keményen drogozott, és úgy tűnt, semmi és senki nem tudja megállítani őt a lejtőn. Aztán jött megmentője, Timi, és kínnal-keservvel, de sikerült talpra állnia. Azóta ő próbál másokon segíteni. Nagyon elfoglalt, sőt kissé munkamániás is, a „világ megváltója”; sokszor szabadidejében is a rászoruló családok ügyeit intézi, így a saját családjával meglehetősen kevés időt tölt. Most zötykölődik hazafelé a kisvasút végében. A falnak támaszkodva áll, lába között degeszre tömött barna táska, szeme félig lehunyva.

Timiről (38) senki meg nem mondaná, hogy négy gyermek édesanyja, mivel sokkal ifjabbnak látszik a koránál – többnyire azt gondolják róla, hogy ő a nővérük vagy a bébiszitter. Nagyon vékony, kislányos alkatú, haja egészen rövid, orra szeplős. Régen nagy vagány Depeche Mode-os, Cure-os alternatív lány volt fekete cuccokban, sötét szemöldökkel. Mára már elvékonyodott a szemöldök, világosodott a ruhatár, megszelídült a lány. Tímea művészlélek: fest, méghozzá mindenre; vászonra, papírra, üvegre, fára… A faluban pedig ő vezeti a képzőművészeti szakkört. Az Istenhit meghatározó az életében: esténként imádkozik, és a Bibliát olvassa, vasárnapokon pedig gyülekezetbe jár. Épp egy ikon sorozaton dolgozik – szentek portréi élénk színekkel, arannyal, bíborral.

Hanna (12) a serdülőkor küszöbén áll, erőteljesen dolgoznak testében a hormonok. Nőiesedik, melle formálódik, csípője kerekedik. Barna haja hosszú, hullámos, szeme zöldes-barna. Ilyenkor, ha estefelé anyja a konyhában tesz-vesz, húgával együtt beszabadulnak a műterembe. A nagylány fest, ecsete nyomán varázslatos táj bontakozik ki: a boldogság kék madara, zubogó vízesés, fülledt dzsungel. Juli (8) pasztell-krétát fog kezében. Merített papíron satíroz, koronás királylány ruháját színezi rózsaszínűre. Apródfrizurára vágott haja méz-színű, szeme mélybarna. Nővérére egyszerre néz fel rajongással, és irigyli is egyben őt tehetségéért, szépségéért és népszerűségéért.

A két fiú, Mátyás (6) és Kristóf (4) a kertben futkározik. Olyanok ők, mint föld és levegő. Mátyás barna hajú és szemű, csöndesebb, visszahúzódóbb, két lábbal a talajon álló, Kristóf szőke és kék szemű, beszédesebb, barátkozóbb és szárnyalóbb. Olyanok ők, mint tűz és víz. Mátyás melankolikus, érzelmes, álmodozó, Kristóf robbanékony, könnyen lelkesedő, lobogó. Kezükben fapuska, nem is kisfiúk ők most, hanem kalózok. Azért folyik a küzdelem, hogy ki foglalhatja el a kalózhajót – azaz a hatalmas faládát. Körülöttük kergetőzik a család kedvence, a hatalmas méretű berni pásztorkutya, Bundás is.





- 8. Fent a dombon, a forráshoz vezető ösvény közepén – Darvas család



Ki gondolná, hogy ez a kényelmes és tágas otthon a dombon valaha egy kis nyaraló volt, amit Darvasék megvettek, kibővítettek és felújítottak. A kert csodaszép, gondozott, látszik rajta a szerető és hozzáértő kéz nyoma, pompázatos virágok nyílnak benne. Az aljában a gyümölcsfák virágba borultak, felettük sziklakert, veteményes és puha pázsit. A faburkolatú erkélyről gyönyörű a panoráma – a falut és a távolabbi hegyeket is látni onnan.

Balázsnak (34) bioboltja van Szentkirályon, hetente Budapestre is bejár a Biopiacra. A pilisboldogfalvi gazdák terményeit, termékeit is árusítja, például Gergő tejtermékeit, Szabolcs gyümölcseit és mézét, Emma gyógyteáit és illóolajait, vagy Angéla reform-ételeit. Emellett önkormányzati képviselő is, jön-megy, nyüzsög, aktív életet él. Nagy furgonjával épp hazafelé tart a kacskaringós erdei úton. Khaki zöld színű zsebes nadrágba bújtatott lábával erőteljesen nyomja a gázpedált. Khaki barna ingének ujja feltűrve, kilátszik belőle izmos karja. Haja világosbarna, egyenes, szeme zöldesszürke. Harsány, határozott férfi, aki mindig eléri, a célt, amit kitűz maga elé.

Gyöngyvér (32) egy nádfotelben üldögél az erkélyen, és sarujával a bölcsőben fekvő kisbabáját, Borókát ringatja. A leányka nyakában borostyánból készült nyaklánc, és most végre nyugodtan szuszog a bárányszőrön. Anyja őzikeszemével aggódva és kimerülten nézi őt, az első rágófogak kibújása mindkettőjüket igencsak megviseli. Gyöngyvér most persze otthon van a babussal, de amúgy kertész és virágkötő a szakmája – erről az eléje táruló látvány is árulkodik; a korlátról muskátlik, petúniák omlanak alá. Barnás hosszú haját feltűzte, rajta bordó indiai szoknya. Ölében fekete kandúr dorombol. Családjukban ő a visszafogottabb, csöndesebb; nagyon együtt-érző és segítőkész tud lenni. Élete kicsit magányos ott fenn a dombon, ezért szervezi ő a közösségi házban a baba-mama klubot. Emellett Noéminek segít a falu virágosításában, szépítésében.

Bendegúz (5) és édesanyja egyaránt hiányolják Balázst, aki munkája miatt alig van otthon, sokszor csak az esti fürdetéskor esik be az ajtón. Pedig Bendegúz nagyon apás, imádja az apa-fia napokat (sajnos inkább csak órákat), amikor végre kettesben lehetnek, és együtt fociznak, autókáznak. A tejföl-szőke, világoskék szemű és hó-fehér bőrű kisfiú most egyedül és képzeletben kocsikázik csak – kedvenc mesehősét ábrázoló tűzpiros kisautóját tologatja a játszószőnyegen, amin egy város felülnézeti rajza látható. Így a matchbox „valódi” utakat, hidakat járhat be.





- 9. Fent a dombon, a kilátóhoz vezető ösvény vége felé – Békés család



Ez a pici, terméskőből készült ház is nyaraló volt valaha. Lakói egy telet végigfagyoskodtak benne – a hálófülkét hungarocellel bélelték ki és még így is tréningruhában aludtak. Aztán téliesítették, szigetelték a házikót, sőt gyermekük megszületése után még építettek is hozzá. A piciny gyerekszoba fölé háló-galéria került, ennek ablakocskájából lelátni Boldogfalvára. A tornácon színes tibeti zászlókat lenget a szellő. Mindenhol füstölők, mécsesek égnek, az ablakokon mandalák, a falon Buddha-képmása.

Zsolt (33) az étkező-konyha kis meditáló sarkában ül egy párnán lótuszülésben, és imamalmot pörget. Sovány testén narancssárga ing, nyakában fagyöngyökből fűzött lánc, csuklóján hasonló karkötő. A férfi majdnem kopasz, kék szemét felnagyítja aranykeretes szemüvege; állán kis szakállka. Zsolt vályogépítő, főleg kemencéket tapaszt, de bármit szívesen formáz agyagból, lótrágyából, pelyvából. A kultúrházban pedig jógát oktat; tanítványai között meglepő módon igen sok a középkorú, sőt idősebb ember is.

Csilla (36) az ebédlőasztalnál ül, és állatkákat nemezel. A színes gyapjú-csomókat addig gyúrja szappanos-vizes kézzel, míg kis nem alakul egy maci, nyuszi vagy kismadár. Ez a legújabb mániája. Bár varrónőként mindig is textilekkel foglalkozott, amióta GYES-en van, mindig kitalál valami újdonságot. Fon, sző, babákat készít, köt, horgol vagy hímez. Tehetségét nemcsak saját magának és kislányának tartogatja, hanem megosztja a közösség ház textiles csapatával is. Arca tatáros, sűrű szemöldökkel és erős arccsonttal. Eredetileg egyenes, fekete haja most bordósra festve, borzasra nyírva, szeme fekete tussal kihúzva.

Anyja szoknyájánál – azaz bő bugyogójánál – bújócskázik a kis Jázmin (2). Róbert Gida párja lehetne lányban: nagyon vékony, szöszi haja gombafrizurára vágva, kék szemével tiszta apja. Önállótlan, gyámoltalan kislány, igencsak rá van tapadva anyukájára, aki mondókákkal és ringatókkal próbálja lekötni figyelmét.





- 10. Csillag utca közepe – Borlai család



Régi parasztház vályogtéglából, utcafrontján a felirat: 1887. Nádtető, vaskos oszlopok, virító muskátlik. Az egyik sarokban zongora áll, a falnak támasztva nagybőgő, a komódon hegedű, a polcon néhány furulya, tilinkó. A nagy gardróbszobában csizmák függnek, fogasain néptáncos-ruhák lógnak, ropogósra vasalt hófehér ingek, színes szoknyák, kötények. A nappaliból muzsikaszó hallik.

Ákos (42) népzenész, fúvós hangszereken játszik. Szentkirályon a zeneiskolában tanít, népzenei előadásokat tart a művelődési házban, együttesével pedig az országot és Kárpát-hazát, a Felvidéket, Erdélyt, Vajdaságot járja. Civilben is a bő gatya és a fehér ing a viselete. Lábán hidegben fekete bőrcsizma, tavasszal bocskor, de nyáron mezítláb jár. Hosszabb, hullámos barna haján tollas kalap, arcát kackiásra pödört bajusz ékíti. Az egyik faragott széken ül szétvetett lábakkal, lovagló-ülésben, és furulyáit tisztogatja, miközben a mezőföldi zene ritmusára lábával dobbantgat.

Orsi (34) néptáncos, Székelyudvarhely vidékéről származik, ők ketten ott ismerkedtek meg egymással, amikor Ákos kint lépett fel egy fesztiválon. Hosszú barna haját a fellépéseken befonja és szalaggal vagy pártával díszíti, de hétköznapokon többnyire egy nagy csattal tűzi fel a tarkóján. Hosszú, apró-virágos ruhát visel, lábán pedig pántos kopogós cipőt. Ő is a Szentkirályi zeneiskolában dolgozik, most azonban GYES-en van otthon, de a népzene a mindene, ezért néha Boldogfalván táncházat szervez.

A nappaliban két kislány, Réka (6) és Lilla (3) ropja a táncot, lábuk alatt dobog a fapadló, pörögnek a bő, kékfestő szoknyák, röpdösnek a varkocsok. „Esik eső, mégsem fázok, cseresznyefa alá állok…” – szól a Muzsikás együttes zenéje. Igazi néptáncos csemeték, csujjogatnak és hímzett zsebkendőiket lobogtatják.

Miközben édesanyjuk kevergeti az ebédről megmaradt sűrű levest, mellkasára kötve, drapp lenvászon hordozókendőben ringatja pici babáját, Dalmát. A lányka minden forgásnál, zöttyenésnél nagyot kacag és gőgicsél. Édesanyja pedig a szemébe mosolyog és énekel: „Oda is csak azért állok, arra járnak a szép lányok!”





- 11. Hold utca eleje, a központhoz közel – Füzes család



A romantikus kertben rózsalugas, madárfürdő, íves padok. A ház berendezése polgári, a koloniál bútorokat a nagyszülőktől örökölték. A japán paravánnal és a meggyszínű szekrényekkel kicsit keleties a hatás. A mennyezeten, a sarokban és a falon kovácsoltvas lámpák, rizspapír borítással. A konyhában szárított gyógynövények lógnak csokorba kötve, a polcokon apró üvegcsék, bennük illóolaj, méz, lekvár és teafű.

Szabolcs (41) szőrös, nagydarab és nagyhangú férfi. Göndör, csapzott haja és sűrű, bozontos szakálla fekete. Szalmakalapot és kantáros farmernadrágot visel, kezében gereblye. Vicceiről híres, amiken aztán ő maga is döcögve nevet, miközben pocakja is rázkódik. Szabolcs többféle gyümölcsöt, főként cseresznyét és körtét termeszt, de vannak alma- és barackfái is. Igazi hobbija azonban a méhészkedés. Persze van akác- meg virágméze is, de mindig kitalál valamilyen különlegességet is, ilyen például a gyümölcsdarabos-magvas csemege. Csakhogy a felesége mostanság arra panaszkodik, hogy több időt tölt a méhekkel és a gyümölcsössel, mint a családjával.

Emma (40) világéletében doktor néni akart lenni, de háziorvosi munkája során rájött, hogy ez nem az igazi gyógyításról szól, és a tabletták, pirulák, antibiotikumok nem jelentenek valós megoldást, sőt, sokszor több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. Ma már természetgyógyász, gyógynövényekkel és aromaterápiával foglalkozik. A növényeket ő maga szedi a réten és az erdőben, szárítja és dolgozza fel orvossággá. Tea, kenőcs vagy illóolaj lesz belőlük. Konyhájába beköltözött a természet, ott rendezgeti legújabb szerzeményeit. Ő is olyan, mint az őszi erdő: haja hosszú, hullámos, vörösesszőke; csupa szeplő, szeme zöld. Molett testének tökéletlenségeit bő, világoszöld pulóverrel és sötétzöld hosszú szoknyával kendőzi el.

Hajna (18) szinte felnőttnek számít, akkor született, mikor Emma még az orvosi egyetemre járt. Ma már ő is egyetemista: pszichológusnak tanul. Lassan kirepül az otthoni fészekből; ugyan fenntartanak neki egy külön kis szobát a házban, de ő többnyire már a barátjánál alszik Budapesten. Húga, Saci (12) a helyi nagyobb lányok bizalmas barátnője és Zalán legjobb barátja. Cserfes, amolyan minden lében kanál. Ő is gyógyítással akar foglalkozni: állatorvosnak készül. Ehhez szorgalmasan gyakorol, ugyanis szülei „legnagyobb örömére” mindenféle kóbor, talált, ajándékba rátukmált állatot fogad be és visz haza, legyen az hörcsög, nyuszi, vagy akár kecske.

Luca (4) mostanában rengeteget nyafog és zokog, az egész világot az ellenségének érzi. Eddig ő volt a kicsi, a kedvenc, mindenki őt ajnározta. Szülei hálószobájában aludt, leggyakrabban közöttük az ágyban, gyöngy-élete volt. És most mi történt? Született egy kis kopasz, fogatlan, nyávogó lény, és most őkörülötte forog az egész világ. Zorka – aki egyébként dundi, békés, mosolygós baba – átüldözte őt Saci szobájába, és elfoglalta anya-apa ágyát. Most ő bújhat a Mama cicijéhez, őt simogatják, ő az édes kicsike. Luca ezért hát küzd a szeretetért és a figyelemért: folyton anyja sarkában jár, az ő szoknyája mögé bújik, de főként sír, ordít és szenved.





- 12. Nap utca eleje, majdnem a Szatócsbolt mögött – Palotás család



Hosszú parasztház, napsugaras homlokzattal, Erdélyben készült fazsindellyel, paticsfallal. A plafonon fagerendák, a konyhában kemence és döngölt padló, a tisztaszobában régi faragott bútorok. Palotásék úgy élnek, ahogyan az emberek száz évvel ezelőtt. Nem néznek televíziót, nem hallgatnak rádiót, nem olvasnak újságot, nem használnak számítógépet. Élelemhez szinte csak a természetből illetve saját termesztésből jutnak. Őrzik az ősi magyar hagyományokat, a szellemiséget, a népi tudást.

Vilmos (45) Csontvári önarcképére emlékeztet – akár egy remete. Homlokán mély ráncok futnak, őszülő haja gyérül, hosszú szakállába fehér szálak vegyültek. Kezében szarvasbőrből készült táltos dob, amire rovás jeleket és egy sólyom képét festi. Mellette két barátja, kezükben szintén kerek dob; mindhármukon hófehér vászoning. A hosszú hajú, fiatalabb Miklós halkan üti a ritmust kezével, és regös éneket dúdolgat: „Halálba születek, születve meghalok…” Az idősebbik, Tibor egy erdei manóra vagy kerti törpére hasonlít. Teljesen ősz, középen kopaszodik, de ezt csúcsos sipkájával takarja; orrán pápaszem. Ha valaki megkérdezi Vilmost, hogy mivel foglalkozik, ő csak annyit szokott válaszolni: „Én csak egy egyszerű magyar ember vagyok.” Amúgy rengetegféle „munkája” van: javas, lélek- vagy energia-gyógyász, dobkészítő, regölő, „táltos”…

Angéla (42) amellett, hogy alkalomadtán vegetáriánus ételeket főz a vendégházban, főállású anya, otthon terelgeti számtalan csemetéjét, és nekik készít ízletes étkeket. Hét gyermeke van, mint a mesében. Ő pedig olyan, mint egy mesebeli boszorkány, persze a jobbik fajtából. Hollófekete haja nagyon hosszú, a derekáig ér és őszül már kissé. Sötét szemöldöke összenőtt, arcbőre kicsit már ráncosodik. Meg sem lepődünk, hogy a tűzhely mellett találjuk, persze nem kígyót-békát, hanem paprikás krumplit kavargatva. Hosszú barna szoknyáját kékes kötényével takarta el, lábán szétfeslett klumpa.

Ildikó (14) már igazi nagylány, sok budapesti és szentkirályi barátnővel. Nemrég festette be életében először a haját, méghozzá pirosasra, a városba jár bulizni Gerdával, Hannával és Sacival. Persze nagyszájú és szemtelen, mint minden kamasz - a „feltűnési viszketegség“ nevű betegségben szenved, vagyis inkább a családja szenved tőle. Édesanyját mindig megbotránkoztatja valamivel: a már említett vörös hajszínen kívül piercing-gel, tetoválással vagy valamilyen rikító ruhadarabbal. Hosszas könyörgésére apja végre átalakította neki az ólak feletti padlásteret saját kuckóvá. Létrán tudja megközelíteni és csak egy vacak kis vaskályha fűti, de ő nem bánja, végre lett egy önálló szobája. Falai bordók, lilák, feltűzdelve rá művészi rajzai; bútorai ócskák, de ő lecsiszolta és átfestette őket. Most is ott heverészik a kopott díványon, fejét egy keleti párnára hajtja, és álmodozik.

Zalán (11) mostanság keveset van otthon, inkább Bálinttal rója a köröket biciklijén, csakhogy az ő kerékpárja ósdi és kivénhedt, nem olyan csillogó-villogó, mint barátjáé. Manapság zavarni kezdi a nagyon nagy család, fárasztja húgainak, öccseinek zsivaja, ezért sokszor menekül el otthonról. Szeme villogó, tekintete vad, igazi harcos oroszlán. Csak egy valaki képes megszelídíteni őt: Saci. Kisgyermekkorától fogva ő a legjobb barátja, társa jóban-rosszban. Már négy évesen kijelentette: „Ő lesz a feleségem!”

A hatalmas szoba polccal kettéválasztva – mindkét oldalon óriási rendetlenség. A lányok lakrészében kócos hajas-babák, babaruhák, fésűk, bábok, a fiúknál autók, kardok, fakockák. Lakói még a kertben élvezik a meleg tavaszi nap utolsó sugarait. A bokrok között ugrándozó Piroska (9) azért kapta a nevét, mert újszülöttként lángoló vörös hajával lepte meg a családot. Azóta rozsdaszínűvé szelídültek copfjai, de masnijai ma is tűz-pirosak. Könnyű karton-ruháját nyári virágok tarkítják. Virgonc, mindig vidám, nagyhangú leányzó.

Hunor (6) és Magor (5) harcias, vagány kisfiúk, ők ketten mindig összetartanak. Hunor a idősebb és vadabb, lendületesebb – Atilla vére, széles arccsont, sötét haj, mongol-vágású szem. Magor a fiatalabb és visszafogottabb, megfontoltabb – szelídebb tekintet, nyugodtabb bölcsesség. Kint a kertben küzdenek életre-halálra, egyik kezükben fakard, a másikban címeres pajzs. Emőke és Emese (3) szöszke ikerpár. A két lány, mint két tojás, csak két apró anyajegyről lehet őket megkülönböztetni: Emőkéé az arcán, Emeséé a homlokán van. Az ikrek szinte pucéron, mezítlábasan futkároznak a tornác oszlopai között, és önfeledten sikítoznak.



Mire körbeértünk a faluban, és belestünk a csapat tagjainak életébe, a napkorong már le is bukott a látóhatáron. Az úton lévő apák hazaértek, a vacsorák elkészültek, a gyerekek a kertekből a házakba betértek. Jó étvágyat, majd jó éjszakát nekik!



Kincses Gyermekkert




A költözés utáni első hétfőn a gyerekek már kora reggel azért nyúzták Annát, hogy mehessenek végre oviba.

- Anya, kérlek, hadd járjak én is ide! – könyörgött Tünde.

- Kislányom, már csak egy-két hónapig tart nyitva az óvoda, aztán hosszú nyári szünet jön, és szeptembertől iskolás leszel.

- De addig is, léci! Legalább megismerkedek azokkal a gyerekekkel, akik majd a suliban az osztálytársaim lesznek.

- Tudod mit? Te is eljössz velünk, és megkérdezzük erről az óvó nénit, jó?

- Jó, nagyon jó! – ugrándozott a kislány, mivel biztosra vette, hogy kérésének az ismeretlen óvó néni úgysem tud ellenállni.

Csenge máris a kis-szekrénye előtt termett, és elővette kedvenc narancssárga ruhácskáját, hogy abban pompázhasson az első napon. Szalaiék ugyanis úgy döntöttek, hogy legkisebb csemetéjüket is elkezdik közösségbe szoktatni. Pelenkára nappal már egy ideje nem volt szüksége, nagycsalád legkisebb gyermeke lévén pedig már tudta, milyen dolog együtt játszani másokkal, kérni és kapni, összeveszni és kibékülni.

Csak Levente duzzogott egy kicsit. Őt megviselte, hogy ott kellett hagynia Pogándon az ő kedves barátját, Patrikot. Hiába győzködték őt szülei, hogy biztosan itt is kedves játszópajtásai akadnak majd, őt persze ez a magyarázat nem érdekelte – durcás ábrázattal húzta magára kék térdnadrágját.

Az óvoda első pillantásra olyan volt, mint egy hétköznapi falusi házikó. Fakerítés övezte, kiskertjében lila orgona bontogatta szirmait. Csak a kapu fölötti felirat árulkodott arról, hogy jó helyre jöttek: Kincses Gyermekkert.

Amikor benyitottak az ajtón, - rajta virágos szalmakoszorú, - pirosra festett vidám előtérbe kerültek: egyik oldalon számtalan kis cipő, szandál sorakozott, nem egészen katonás rendben, a másik falon, a fogasról hímzett lenvászon zsákok lógtak – rajtuk vonat, kard, virág, autó, cseresznye. Alattuk apró fonott karosszékek, hogy az óvodások kényelmesen tudjanak öltözködni. Az egyik kosárban egy rakás ottfelejtett gyerek-ruha, a másikban rengeteg illatos kamilla…

A benti szobában egy Tyúkanyó ült a földön, egy gyékényszőnyegen, körülötte pedig Kiscsibéi, színes párnákon kuporogva. A kör közepén mécses, a csoport tagjai épp azt mesélték el neki és a többieknek, egymás szavába vágva, ami őket éppen foglalkoztatta: merre jártak hétvégén, mit álmodtak éjszaka, milyen kincseket gyűjtöttek előző nap. A levegőben füstölő lágy illata terjengett.

A konyhából elősietve Betti, a dajka fogadta őket.

- Szép napot! – köszönt neki Anna. - Új lakók vagyunk a faluban. Hoztam néhány csemetét az oviba.

- Szervusztok! Már hallottam rólatok. Várjatok egy kicsit, most még beszélgető-kör van. Aztán nemsokára kimegyünk a kertbe, akkor tudtok beszélni Etelkával. Addig foglaljatok helyet itt az ebédlőben és egyetek egy kis csemegét!

Miközben Betti a gyümölcsöket készítette össze a tízóraihoz, a gyerekek leültek az étkezőasztal melletti padra, és almát majszolgattak. A falon pasztellszínű gyapjúkép függött, a parafatáblán színes rajzok, festmények, kis polcokon gyurmabábuk, agyagedények. Az ebédlő fölött nagyméretű tabló a gyermekek fényképeivel. Anna felállt, hogy közelebbről is megnézze a fotókat.

Picurkák: Emese, Emőke, Hanga, Lilla, Botond, Máté;

Kicsik: Luca, Bence, Keve, Kristóf;

Közepesek: Bogi, Kincső, Bendegúz, Magor;

Nagyok: Réka, Villő, Zsófi, Hunor, Matyi

Egy másik parafa-táblára pasztell-színű papírokat tűztek. Bevásárló-lista (köles, mazsola, sárga- és fehérrépa…), egy másik lista a gyerekek születésnapjairól, és az év rendje ünnepekkel, szünetekkel.

- Anya, nagyon szomjas vagyok! – nyafogott Levente.

Betti erre a régies hangulatú tálalószekrényből rögtön egy porcelánbögrét vett elő, teát töltött a kecses kannából, és a még mindig gyanakvó kisfiú kezébe nyomta. Levente végre elmosolyodott. Örömmel kortyolta a mézes italt.

- Mi vegetáriánusok vagyunk. Hogyan tudnánk itt megoldani az étkezést? – kérdezte Anna Bettitől.

- Ne aggódjatok! Mivel hozzátok hasonlóan többen nem esznek húst, ezért itt az oviban teljesen húsmentes ételeket kapnak a gyerekek. Otthon is reggelizhetnek, el is hozhatják a tízórait, de itt is van mindig kenyér, friss zöldség vagy csíra, tea. Tízóraira gyümölcsöt kapnak. Az ebéd többnyire valamilyen főzelék, sűrű leves vagy gabonakása, de sokszor velük együtt készítünk pogácsát vagy süteményt. De nézzétek! – figyelt a szoba felé, az erősödő zsivajt fülelve. – Vége a beszélgető-körnek. Gyertek, most kivonulunk az udvarra, ott válthattok szót az óvó nénivel. – Már jött is elébük a telt, szikrázó hajú nő, mosolyogva nyújtva kezét Anna felé.

- Üdvözöllek benneteket! Már említették nekem néhányan, hogy egy új család költözik ide a faluba. – köszöntötte őket, megsimítva a gyerekek fejét. Nagyon puha bőre volt. – Lantos Etelka vagyok.

- Szalai Anna és három csemetém. – Annának az tűnt fel első látásra, hogy sem Etelka, sem Betti nem viseli a más óvodákban megszokott fehér nejlonköpenyt, ehelyett mindketten színes, hosszú, bő vászonruhában sürögtek-forogtak.

- Ti, csemeték, menjetek nyugodtan a többiekkel együtt a kertbe, mi addig beszélgetnénk egy kicsit anyával. – Csenge azonnal a homokozó felé vette az irányt, Tünde pedig egy korabeli lányt, Villőt szemelte ki magának játszótársul. Csak Levente ácsorgott még mellettük a teraszon egy ideig, lehajtott fejjel és duzzogva, de amikor látta, hogy a fiúk motorokra és kerékpárokra pattannak, ő sem maradt rest: inkább a biciklizés mellett döntött.

- Ez igazából átmenet a családi napközi, a bölcsőde és az óvoda között. – kezdte Etelka, egy padon helyet foglalva a teraszon. - Láthatjátok, hogy egy nagy csoportban játszunk a gyerekekkel, de azért elkülöníthető közöttük három-négy kisebb csapat. Mostanság a picurkák lettek különösen sokan, de azért igyekszem, hogy a nagyobbakkal, iskolába készülőkkel külön is foglalkozzam.

- Hány nagycsoportos van?

- Öt, három lány és két fiú, de nem hiszem, hogy mindegyikük iskolás is lesz szeptembertől. Most zajlanak a beiratkozások, és néhány szülő az iskola-érettségi vizsgálattól, az én véleményemtől, és a gyermekük hozzáállásától teszi függővé a döntést. Már tudom, hogy van olyan, akit visszatartanak még egy évig, vagy a képességei vagy a közösséghez való hozzáállása, a természete miatt.

- Elmeséled, hogyan telnek mindennapjaitok? Mivel foglalkoztok? – kérdezte Anna. Közben a szeme sarkából figyelte, hogy az óvónő hogyan bánik a gyerekekkel: Etelka a beszélgetésük alatt fél szemmel végig az óvodásokat nézte, a néha odatévedőket gyengéden megsimogatta. Betti pedig hol egy kisfiúnak kötötte be a kioldódott cipőfűzőjét, hol egy kislánynak segített meglökni a hintát.

- Fontos szerepet játszik nálunk a ritmus, a zene. Sokat énekelünk, főleg magyar népdalokat; hangszereket is kipróbálunk, dobolunk, furulyázunk, csengettyűzünk. Szerepjátékokat játszunk, drámajátékot, pantomimot, személyiségfejlesztő gyakorlatokat; bábozunk, napi vagy mesebeli helyzeteket élünk át. Minden nap magyar népmesét mondok nekik, és népi gyermekjátékokat is játszunk. Rendszeresen végzünk a gyerekekkel valamilyen kézműves tevékenységet. Nézz csak ide! – hívta be Annát a szobába Etelka, és egy méhviasszal kezelt ódon szekrényt mutatott neki.

A polcokon nagy bögrékben ceruzák, kréták, ecsetek, festékek, papírok sorakoztak. Fonott kosarakban gyapjú, színes anyagmaradékok, bőrhulladék, fadarabkák, fonalgombolyagok. Dobozokban szerszámok, agyag, viasz, gyurma, kis ládikákban üveggyöngy. - Rajzolunk, festünk, papírral dolgozunk, fát faragunk. Gyöngyöt fűzünk, nemezelünk, bőrözünk. Mindig felhasználjuk az évszak terméseit, falevelet, kukoricacsuhét, gesztenyét, makkot, virágot, kavicsot... Az ügyesebbek megpróbálkozhatnak a korongozással, kosárfonással. A nagyobbak már fonnak-szőnek, hímeznek, varrnak.

- Hogyan zajlik a napi rend?

- Általában kilenc óra körül érkeznek meg a gyerekek, és egyig maradnak. Én vállalnék akár kora reggeli vagy ebéd utáni ügyeletet is, de erre általában senkinek sincs igénye. Ezek a családok természetes életet élnek, az anyák nem rohannak el otthonról hajnalban dolgozni. Reggeli után egy kis szabad játék van odabent, majd jön a beszélgető-kör. Ekkor - minő meglepetés – beszélgetünk, énekelünk, mondókázunk, népi játékokat vagy szerepeket játszunk. Tízórai után irány a kert, csak nagyon hidegben, zuhogó esőben maradunk bent. Vagy a teraszon, vagy a szobában előkészítem a napi kézműves tevékenységet, és aki akar, bekapcsolódik. Semmi sem kötelező. Közben beszélgetés, dalolászás, mint a fonóban. Ebéd előtt lekucorodunk mesélni, mécses fénye mellett. Aztán ebéd után irány haza. – Anna eközben gyorsan körbetekintett a játszószobában. Tekintetét egy öblös fotel ragadta meg, amit lila anyaggal takartak le. A falon kalapok, királylányos ruhák lógtak. Az egyik sarokban babaszoba, baldachinnal, fabútorokkal. Kicsiny bölcsőben csillagszemű rongybaba feküdt fonalhajjal. Egy nagy nádkosárban kardok, bot-papipák. A földön fakockák, kisautók. A másik sarokban kemence, mellette búvó-kuckó sok párnával, hintaszékkel.

- Gondolod, hogy a mi gyermekeink is járhatnának ide?

- Első látásra-hallásra úgy vélem, igen. De mivel ez nem egy önkormányzati óvoda, hanem alapítványi, nemcsak én döntök, hanem a többi szülő is beleszólhat abba, hogy „bevesznek-e titeket a csapatba”. Mindenesetre az én dolgom a „felvételi”: elmennék hozzátok ma délután, ha megfelel, és szeretnék elbeszélgetni veled meg a férjeddel, aztán pedig játszanék és ismerkednék egy kicsit a gyerekekkel. Ezt követően én teszek egy ajánlást, amit a szülői közösségnek kell jóváhagynia.

- Gyere, szívesen látunk, úgy négy óra körül, jó? És mi legyen Tündével? Maradhat-e ő is? Már elmúlt hat éves és ősszel iskolás lesz, de a következő másfél hónapot nem szeretném, ha otthon töltené a nyomomban, bömbölve, hogy neki itt nincsenek barátai, és nem tud mit kezdeni magával.

- Szerintem ennek nincs semmi akadálya, legalább összemelegedhet a leendő osztálytársaival. Azt még tudnotok kell, hogy nagyon fontosnak tartjuk a szót: CSALÁDI napközi. A szülőknek sokkal több a joga, ám a kötelessége is, mint egy hagyományos óvodában. Itt nap mint nap váltogatják egymást a dajkák, mindent a szülők végeznek el: a fizikai munkákat - takarítás, fűtés, karbantartás, felújítás, mosás – csakúgy, mint elméleti feladatokat – kapcsolattartás a hivatalokkal, könyvelés, és a többi...

- Nekem ez kifejezetten tetszik, így gondolom jobban a magukénak is érzik a helyet, meg a csoportot is.

- Igen, ez a családi napközi igen erős közösség-formáló erő. Hiszen az egész csapat összekovácsolódása ezzel kezdődött. Épp ezért a közösségi részvétel is sokkal erősebb, mint egy átlagos helyen. Az anyukák pici babákkal is ellátogathatnak hozzánk. A segítőkkel igen közvetlen már az apróságoknak is a kapcsolata, hiszen a gyerekek mindenkit ismernek. Délutánonként rendszeresen mennek egymáshoz vendégsége játszani, gyakori az egymásnál alvás is. Havonta tartunk szülői estet, ahol szó esik praktikus teendőkről is, meg pedagógiai kérdésekről is. Legutóbb a kert szépítése volt a téma, aztán rátértünk az agresszív viselkedés kezelésére. Kész személyiségfejlesztő-tréning egy-egy ilyen alkalom.

- Történnek konfliktusok és összeveszések is?

- Egy ekkora társaságban elkerülhetetlenek a nézeteltérések, a súrlódások. De jó látni azt, hogy a problémákat általában sikerül emberi módon megoldanunk. Jó példa erre maga a családi napközi életben maradása, néhány esztendő és oly sok nehézség után is. Ehhez még a közös alkotó munka és az együtt ünneplés járul talán hozzá leginkább.

- Mama, pisilni kell! – szaladt Anna felé Csenge kétségbeesett arccal, szinte a semmiből előtűnve.

- Kísérd el őt nyugodtan, ott balra van a vécé! – A fürdő kék csempés volt, ablakán üvegfesték-díszek (halacska, kagyló, rák, tengeri csillag). A tükör fakeretes, a kovácsoltvas fogasokon színes törülközők lógtak. A régi mosdótál mellett illatos szappan porcelántartóban.

- És Csenge? – tért vissza Anna. - Nem túl pici még? Kellene neki egy kis időt hagyni a beszoktatásra…

Beszoktatás? Anna nem túlzottan aggódott azon, hogy Csenge hogyan állja majd meg a helyét a közösségben, de azért az még őt is meglepte, amit pici lánya produkált. Amikor kiértek a kertbe, Csenge szépen elengedte édesanyja kezét, és szó szerint eltűnt a szeme elől. Felfedezőútra indult, homokozni, mászókázni, labdázni. Néha felbukkant ugyan, hol egy babával a kezében, hol egy fonott babakocsit tologatva. És amikor fél óra múlva Anna hívta volna haza, hogy szép fokozatosan történjen a „beszoktatás”, bömbölni kezdett, hogy ő maradni szeretne. Egy szőke fürtös kislány, Hanga kezét szorongatta, akiből - Csenge sírását látva - szintén kitört a zokogás. Anna kénytelen volt őt és testvéreit is otthagyni ebédig. Aztán sietett haza a három gyermekkel, mert délutánra vendéget vártak: Etelkát, az óvónőt.



- Tessék befáradni! – kiabálta ki a kutyaugatás hallatán Gábor.

- Ne félj, Balambérnek csak a hangja nagy! – nyugtatta meg vendégüket Anna.

Etelka rögtön otthon érezte magát. Lehuppant a tornác egyik padjára, és élvezettel szürcsölte Gábor frissítő gyógyteáját egy kék pöttyös bögréből. A lurkók odakint játszottak a Ligeti gyerekekkel, így viszonylag nyugodtan tudtak beszélgetni az óvónővel.

Először azt mesélték el, hogy hogyan keveredtek ide a faluba, és a tanyára. Merre éltek ezelőtt, mivel foglalkoznak… Aztán Etelka a gyermekekről kezdte őket kérdezgetni:

- Anna, te hogyan élted meg a várandósságot? Azt, hogy anya leszel?

- Tudatosan készültünk az új lelkek fogadására, mindketten áldásként tekintettünk a gyermekek érkezésére. Hívtuk őket, vártunk rájuk. A várandósság mind a háromszor nagyon könnyű volt, mozgékonynak éreztem magam (persze a legutolsó hetek kivételével!), nem is híztam sokat, annak ellenére, hogy igencsak kívánós voltam. Be tudtam falni három-négy púpozott tál főzeléket is!

- Milyenek voltak a szülések?

- Tündével minden volt a szülés, csak nem természetes. Borotválás, beöntés, indítás oxitocinnal… Hosszú volt a vajúdás, úgy éreztem, mintha nem vennék részt az eseményekben, csak úgy történnének körülöttem a dolgok. Persze lelkileg csodálatos élmény volt megpillantani őt, és magamhoz ölelni.

- Mindketten pityeregtünk. – emlékezett vissza Gábor is.

- Igen, annyira édes kis manó volt!

- És a másik kettővel?

- Leventével már gyorsabban ment a szülés, könnyebb volt a légzésre figyelni, a kitolásban aktívan részt venni. Csengével pedig már tökéletes volt az együttműködés Gáborral és a babával is. Ekkor már alternatív szülőszobán voltunk, és egy dúla is segített nekünk a szülésznő mellett.

- Képzeljétek, itt is van a faluban egy dúla! Nelli, a vendégházas Tominak a felesége. Vagyis már bába, bocsánat, nemrég végezte el az iskolát, de eddig is folyamatosan tanonckodott bábák mellett.

- Vele még nem találkoztunk, csak a férjével, pont az első napunkon itt a faluban.

- Ő otthonszüléseket kísér. Itt Pilisboldogfalván elég sok baba jött világra otthon, és mindenkinek nagyon jó élmény volt.

- Ha lesz még gyermekünk, most már biztos, hogy én is otthon fogom őt a világra hozni.

- Mennyi ideig szoptattál?

- Tündét a legtovább, másfél éves koráig. Leventét már kicsit rövidebb ideig, körülbelül tizenöt hónapig. Csenge pedig akkor hagyta abba a cicizést, miután egy éves elmúlt. Talán azért ez a csökkenés, mert egyre több gyermekre kellett odafigyelnem, egyre nehezebb volt a szopizós baba mellett a testvérrel, a testvérekkel is foglalkozni. De az elválasztás kölcsönös megegyezéssel, viszonylag simán ment.

- Milyen volt a gyermekek kiskora, az első évek?

- Tünde nagyon könnyen kezelhető volt, barátkozó, cserfes leányka. Aztán amikor megszületett a kistestvér, akadt némi féltékenység, de nem olyan vészes, mint amilyenre számítottam. Levente igen nyugodt, sőt egykedvű baba volt, aztán két éves kora körül robbant. Az ő dackorszaka igencsak megnehezítette mindennapjainkat. Tombolt, dühöngött, ordított. Most sem egyszerű eset, de sokat szelídült már azóta.

- Mondjatok pár szót a gyermekek természetéről!

- Tünde nagyon nőies, érzékeny, a szó jó és rossz értelmében. Szereti a művészeteket, ügyesen rajzol, szépen énekel, hangszerekkel is próbálkozik. Okos, már tud olvasni, ismeri a betűket, a számokat, viszont a gyakorlatias dolgokban nehezen találja fel magát. Fogékony mások érzéseire, a természet szépségeire, viszont hangulata igencsak hullámzó, könnyen megsértődik, és elsírja magát.

- Mondjuk úgy, hogy hisztis tyúk! Akárcsak az anyja! – kiabálta közbe Gábor.

- Kösz, nagyon kedves vagy. Akkor mit mondjunk Gábor fia Leventéről?

- Ha Tünde igazi nőci, akkor Levente igazi férfi. - mesélte büszkén az apa. - Tüzes, lobbanékony, sokszor dühöngő. Nehezen viseli a kudarcot, viszont igen segítőkész. Mozgékony, szívesen íjászkodik, lovagol, labdázik, rohangál, mindenre felmászik. Szereti az állatokat, ez a tanya számára maga a Mennyország. Én, az apja vagyok a nagy példakép, anyja a nagy szerelem.

- És hát Csenge… - vette át a szót ismét Anna. - Virgonc, mókás, mindig vidám. Na jó, néha ő is tud hisztizni, de inkább optimista. Élvezi az életet. Szeret enni, inni, aludni, önfeledten játszani. Sokat beszél, idegenekkel is könnyen kommunikál. Fontos számára a ritmus, a dallam. Szívesen táncol, énekel, zenél, mondókázik.

- Szeretnék hallani néhány szót a gyerekek étkezési szokásairól.

- Csengének teljesen mindegy, milyen ételt adunk elébe, bármiből hatalmas mennyiséget képes megenni, legyen az zöldség, gyümölcs, tészta vagy csoki. Tünde kedveli a pikáns ízeket, csípőset, savanyút is. Megeszik egzotikusnak tűnő fogásokat is, és a húsevés gondolata is sokszor kísérti. Levente elég válogatós, kizárólag a sós és édes íz-világot szereti, és a hagyományos étkeket. Az ő kedvenc menüje a paprikás krumpli és a palacsinta.

- És hogyan éltek ti, mint egy nagycsalád?

- Egy tanyán? Hát egyszerűen. – válaszolt tömören Gábor. Anna azért részletezte egy kicsit.

- Szeretjük az állatokat, és itt van is belőle jó néhány. Fontos számunkra a természet, a környezet védelme. Nem termelünk sok szemetet, a hulladékot pedig szelektáljuk. Nem eszünk húst. Gábor szinte a megismerkedésünk óta vegetáriánus, én csak Tünde születésétől fogva. A lehetőségekhez mérten próbálunk reform és bio-élelmiszereket vásárolni. Itt a tanyán tejet és tejterméket ehetünk, tojást hozunk a helyi tyúkoktól…

- Ha eljön a nyár, majd Szabolcstól vásároljatok gyümölcsöt. Azok biztosan magyar fán teremnek. Cseresznye, barack, alma, körte… És nagyon finom a méze is. Szőlőt pedig egy másik gazdától, Horváth Pétertől vegyetek, isteni!

- Szeretnénk majd veteményest is, mert a hosszú távú terv az, hogy ne is kelljen vásárolni, hanem nagyjából önellátóak legyünk.

- Jó is az, az én kertemben is megteremnek a legfontosabb zöldségek, meg gyümölcsök is: eper, málna, ribizli. A csapat pedig azt tervezi, hogy összefognak, és közösen vesznek vagy bérelnek egy nagyobb területet, amin krumplit meg gabonát lehet termeszteni. Megérné, ha nem boltban kellene megvenni a búzát, árpát, kölest, rozst, kukoricát.

- Talán itt a tanyán is kaphatnánk egy erre alkalmas részt, elkerítve az állatok elől, hiszen Ligetiék is csapattagok.

- Kezdjétek meg vele erről a tárgyalásokat!

- Te merrefelé laksz?

- Itt a faluban, a Csillag utcában, a kultúrház közelében.

- Mindig is boldogfalvi lakos voltál?

- Ugyan… - nevetett Etelka. – Bejártam én is országot-világot! Vas megyében születtem, Szegeden voltam főiskolás, Pestre mentem férjhez, hamarosan el is váltam; a válásom után Gyöngyösre kerültem népművelőnek, aztán Budára költöztem, sokat tanultam ott…

- És hogyan jutottál végül ide?

- Barátaim révén ismertem meg régebben Bettit, ő csábított ide dolgozni is, lakni is, a szüleim halála után.

- Gyermekeid nincsenek?

- Nem születtek… - komorult el egy pillanatra a mosolygós arc. – Egyedül élek. De Isten neki, fakereszt, - derült fel újra, - itt vannak most ezek a csodálatos kicsinyek, meg a családjaik, akik mellett újra vidám és teljes az életem! De zárjuk rövidre a beszélgetést: Mi játszik fontos szerepet az életetekben?

- A szellemiség, a tudatosság. – vágta rá Gábor.

- Nálam először csak az ezotéria iránti érdeklődéssel indult. – kezdte Anna. - Horoszkópok, asztrológia, szám-misztika, feng shui…

- Én a harcművészettel indítottam. – mondta Gábor. - Most azt tervezem, hogy újra fegyvert veszek a kezembe.

- Igen? Ezt még nekem sem említetted! – csodálkozott Anna.

- Eljárok majd Vincéhez barantázni. Íjjal tudok bánni, de szeretném azt is megtanulni, hogyan kell a szablyát, a fokost és az ostort forgatni. A lovaglás is nagyon vonz. Leventét is viszem majd, apja-fia együttlét lesz!

- Visszatérve a spiritualitáshoz: Mindketten elvégeztünk fényadó, energia-gyógyász- tanfolyamokat, Reiki-t és Prána-nadit tanultunk.

- Fontos számunkra a magyarság, a népi hagyományok. És a legfontosabb, hogy nálunk ötvöződik egymással a szellemiség és a magyarság… Ami valójában mindig is EGY volt. Táltos dobolásokra, előadásokra járunk, szertartásokat tartunk, magyar találkozókon veszünk részt, mint például a Jurta-fesztivál vagy a Kurultaj. Barátaimmal együtt pálosok hagyatékát kutatjuk, a népi tudást, a táltosok tudását őrizzük meg.



Pirkadattól alkonyatig



Amikor Anna kinyitotta a szemét, a napfény már haloványan beszűrődött a függönyön át. Maga mellé pillantott – Gábor még javában szuszogott az ágyban, fejét a párnájába fúrva. Oldalra nyúlt, és az éjjeliszekrényről levett egy virágmintás kis füzetet meg egy tollat. Álomnapló… Néhány másodpercre újra becsukta a szemét, még az ujjaival is leszorította szemhéját, hogy jobban emlékezzen az álomra. Mert egyelőre csak az érzet maradt meg benne – egyszerre izgalom és jóleső boldogság. Aztán felvillantak a képek, események is:

„…egy csodálatos kertben vagyok, aztán, mint egy filmben, kitágul a perspektíva, és a kert tágas rétté növekszik. Fújja a szél a virágokat, először sétálok köztük, hajladoznak lépteim alatt. Aztán hanyatt belefekszem a fűbe, és a felhőket bámulom. Ez is egy filmbeli jelenetre emlékeztet, Luc Besson: Jean D’Arc-jára… A felhők rettentő gyorsasággal száguldanak át az égbolton, mintha felgyorsították volna a filmet. Nyomasztó követni ezt a sebességet, szalmakalapomat az arcomra borítom hát, hogy ne is lássam ezt a mennyei színjátékot. A kalapot azonban leemeli valaki – Marcell az, régi, gyerekkori szerelmem, de már képzeletbeli, felnőtt ábrázattal…”

- Ó, Marcell… Azok a szőke fürtök és mosolygó szemek. - gondolt Anna vágyakozva iskoláskori játszópajtására. – Milyen kár, hogy véget ért ez az álom! – de aztán rögtön eszébe jutott, hogy nemrégiben megtalálta Marcellt az iwiw-en, és teljes kiábrándultság vett erőt rajta. Az édes kisfiúnak nemcsak a haja barnult meg, hanem a tekintete is megváltozott. Anna nem látott rajta szeretetet, csak közönyt és fásultságot. Pedig az egzotikus tengerparton készült fényképen egy csinos, szőke lány karolta át nevetve, ő mégis felszínes arckifejezéssel tekintett a gépbe. – Az álombeli felnőtt-Marcell nem ilyen volt, hanem érzelmes és különleges, mint egy felfedezésre váró titok. - Az igazi, evilági Marcellt viszont már nem volt kedve felfedezni; visszatért hát az „itt és most”-ba. Halkan mormogva kinyújtózott, testét alulról felfelé szép fokozatosan mozgásba hozta, majd lassan kimászott az ágyból.

Klumpájába bújva kicsoszogott a fürdőszobába. A tükör most nem túl kedvező arcát vetítette vissza: fáradt volt a tekintete, szeme alatt mély, lila karikák ültek. Rutinos lendülettel akarta kinyitni a csapot – aztán eszébe jutott, hogy folyóvízről egyelőre még csak ábrándozhat. Kannából öntött hát hideg vizet a mosdóba, és gyors mozdulatokkal felfrissítette vele arcát, nyakát. A leheletnyi arckrémet pedig olyan erőteljesen dörzsölte bele a bőrébe, hogy az szinte fájt. Lábujjhegyre ágaskodva kikukucskált a kis-ablakon: a tanya dombjait még csak derengő fény világította meg. Felrakott két nagy fazék vizet a tűzre, hogy később „zuhanyozhasson”.

A nappaliban lévő szentélyen mécsest és füstölőt gyújtott, majd leült a kanapéra, és befészkelte magát néhány puha párna közé. Két csomag kártyát vett elő a dohányzóasztalról. A zöld kártyák segítségével az adott napra keresett választ. Miközben szemét lehunyta, háromszor megkeverte a paklit, majd ujjait lassan húzta végig a lapokon – és kiválasztott közülük egyet. Varázslatos tájat ábrázolt: dús lombú fák gyűrűjében, virágos tisztáson ezüstös fényben ragyogó angyal állt kitárt karokkal.

- „Természet”. Ma jól teszem, ha sétálok egy nagyot a faluban. Vagy körülötte. – határozta el. – És most már, hogy a ház odabent nagyjából rendben van, az is jót tenne, ha a kertet is rendbe szedném egy kicsit.

A narancsszínű kártyacsomagot arra használta, hogy az arkangyaloktól kérjen segítséget egy őt éppen foglalkoztató problémára.

- Hát, igen, most egy kicsit megnyugodtunk, vége a költözésnek, rátaláltunk egy remek kis falura. De mi lesz az én nagy álmommal, a saját házzal? És melyik arkangyal vezérel ma engem? – tette fel a kérdést.

A választ Gábriel arkangyal adta: „Mindent úgy fogadj el, ahogy van.” – Igen, az elfogadás és az elégedettség… - morfondírozott. – Ez az én nagy gyengém! Na, ma dolgozom rajta egy kicsit, hogy javuljon a helyzet. – fogadkozott magában.

Fellapozta kedvenc Javas-magazinját, amelyből a napi jóslásokat szokta kiolvasni. Május 3. kedd. A nap fél hat körül kel, és este hét után nyugszik – ez már igazán kellemes, késő tavasz, belépő a nyárba. A változások törvénykönyvében a nap képe a „Bőség” volt. Anna örömmel olvasta, hogy a nap folyamán kellemes tapasztalásokra számíthat, és dolgait akadálytalanul kezelheti. A „Bőség” anyagi gyarapodásra és gyümölcsöző kapcsolatok kialakítására is utalt. A Tarot kártyája, az „Újjászületés”, megtisztulást, megújulást és korábbi tervek megvalósítását jelezte. A csillagok állása segítő erők megjelenését vetítette előre. Az asztrológia szerint az érzetét működtető elemi energia tűzre változott. Ennek áldásos hatását – a tetterőt és a kirobbanó energikusságot - Anna már most érezte.

Ezt követően lótuszülésbe helyezkedett és lehunyta szemét. Auráját megtisztította és feltöltötte fénnyel. Érezte, hogy egyre erősebb, és vakítóbb fény burkolja körbe. Csakráit (energia-csokrait) alulról fölfelé tudatosította, megtisztította és harmonizálta. A csokrokat színes tölcsérekként képzelte el, amelyekből egy láthatatlan kéz eltávolította az összes szennyeződést. A szív-csakra körül igen sokáig kellett zöld fénnyel tisztogatnia! A fejtetőn át beáramoltatta az isteni energiát, ami feltöltötte a szivárvány hét színében játszó csokrokat. Megpróbált teljesen ellazulni és néhány percig csendesen meditált.

Miután kinyitotta a szemét, kezét összetéve imádkozott. Hálát adott az éjszakáért, és segítséget kért a Jóistentől aznapra. Fényt és szeretetet küldött családjának, falujának, a Kárpát-hazának és az egész Földnek.

Ezután felállt és karját a magasba lendítve hatalmas lélegzetet vett. Néhány fej-, kar- és törzskörzés után elvégezte tibeti jógagyakorlatait. Ez az öt részből álló mozgássor – forgás, törzsemelés, döntés, nyújtás – már szinte önmagában gondoskodott Anna testi és lelki egészségéről. Minden napra választani szokott egyet a jóga-ászanák közül – ezúttal a kobra-tartásra esett a választása. Hasra feküdt a szőnyegen, karjával kinyomta magát, és magasra megemelte felsőtestét, fejét ívesen hátrahajlítva. Miközben gondosan odafigyelt a légzésére, átgondolta az őt foglalkoztató aktuális kérdéseket és megtervezte napi teendőit.

Gyakorlataival végezve visszament a fürdőbe, ahol a csempén már egy fénysugár játszadozott. Anna a fazekakban lévő forró, és a kannákban tárolt hideg vízből keverve a kádban kellemes meleg fürdőt készített magának. Beállt a kádba, és magára lögybölte a frissítő vizet – ez volt a „zuhanyozás”, egyelőre. Egy kis mentás-citromfüves szappant is kent magára. Olyan jól esett, hogy még dudorászott-dorombolt is mosdás közben. Miután kilépett a piros rongyszőnyegre, durva törülközővel végig csiszatolta bőrét, hogy az végül rákvörös színben pompázott.

Hangulatához illő illóolajat választott ki a kis kék dobozkából, amit Gábor készített neki ajándékba. Kedvencei az ilang-ilang, a jázmin és a szantál voltak. Most is a keleties illatot árasztó üvegcsét vette elő - elég volt belőle egy csepp a nyakára, egy pedig a csuklójára. Fogmosás után kibontotta fonatát – mindig így aludt, mint régen a Dédije is, hogy ne kócolódjon annyira össze alvás-forgolódás közben. Hosszú haját sokszor végigfésülte a hajkefével, amit férje faragott neki, majd kétoldalt félretűzte egy-egy fémcsattal.

A hálószobában a ruhásszekrényből pirosra-narancsra batikolt pólót és barna szoknyát választott ki. Megcsodálta magát a régi faragott tükörben.

- Nem rossz! Csinoska vagyok! – pördült meg vidáman. Még a szeplői is mosolyogtak. Miközben bőr nyakláncot csatolt magára, hallotta, hogy a gyerekek már ébredeznek. Gábor is forgolódott a paplan alatt, ásított, nyújtózott, majd végre kinyitotta a szemét:

- Jó reggelt kedvesem! – köszöntötte őt Anna egy puszival.

- Szép jó reggelt! Hogy te milyen friss vagy ma reggel! És milyen szép! – fonta a karját felesége dereka köré, és egy csattanós csókot nyomott a szájára. Ő nem húzta sokáig a kászálódást. Villámgyorsan kipattant a meleg, álomszagú ágyból. Hosszú holló-haja kiengedve a háta közepét verdeste. Megropogtatta csontjait. Magas volt, inas, párja nagyon vonzónak találta.

- Köszönöm! Remekül is érzem magam. Ahogy hallom, a többiek is…

Ugyanis egyre nagyobb zaj szűrődött be a gyerekszobából, visítás, sikítás, kacagások. Mindketten bementek a gyerekek szobájába, és ők is bekapcsolódtak a csiklandozásba és a párnacsatába. Miután egy kissé lecsendesedtek, az ágyra telepedve együtt imádkoztak, majd megbeszélték az álmokat. Szalaiék sose mondták egy álomra, hogy badarság, inkább megpróbálták belőle a tanulságot leszűrni. Most éppen Leventét üldözte alvás közben egy vad kutya.

- Hallottam egy olyan bennszülött törzsről, ahol senki se járt iskolába, a tanulás a törzsi körben az álmok megbeszéléséből állt. – mesélte Anna. - Egyszer az egyik kisfiú rendszeresen arról álmodott, hogy egy tigris üldözi őt. A törzsfőnök azt tanácsolta neki, hogy legközelebb ne meneküljön előle, hanem álljon meg és nézzen szembe vele. Következő éjjel a kisfiú meg is fogadta a tanácsot: nem futott tovább, inkább farkasszemet nézett a tigrissel, és képzeletben átvarázsolta lepkévé. A pillangó pedig meglebegtette szárnyait és szépen elröppent – a rémálom pedig soha többé nem tért vissza. – simogatta meg Levente fejét Anna abban a reményben, hogy nyugtalan kisfia megfogadja az anyai tanácsot.

A függönyt elhúzták, a fény ömlött a szobába; az ablakokat szélesre tárták, a friss levegő áradt befelé. Odakinn virágoztak a dús, zöld lombú gyümölcsfák. Gábor keresett valamilyen pörgős népzenét, s jól feltekerte a hangerőt, amire a gyerekek vad táncba kezdtek. Ő meg elővette dobját, azzal verte a ritmust. Anna egy ideig nevetve nézte az ajtóból a kavalkádot, majd ő is csatlakozott az „őrült emberekhez”. Aztán kézen fogta a csapatot, és a pizsamás csimotákból álló kígyó kitekergett az ebédlőbe.

Szalaiék nagyon fontosnak tartották a családi étkezéseket. Körbeülték a hatalmas asztalt, megfogták egymás kezét, és énekeltek:

- Ég a gyertya, ég, el ne aludjék, a szeretet a szívünkből ki ne aludjék!

Összetették kezüket, és örömmel harsogták: - Áldás! – Az imát, az asztali áldást Gábor mondta el:

- Bort, búzát, békességet, mindnyájunknak egészséget! Áldjuk Istent, ki adta, köszöntjük azt, ki a magot földbe rakta. A magnak azt, hogy életét nekünk adta, hogy bennünk újjászületve eme csöppnyi virágszál virágozhasson embernek javára.

Tavasz volt, az asztalt a kikeletre emlékeztető zöld-sárga mintás terítő borította. A tányérok sárgás mázasak, kék-zöld korondi mintával. A cserépvázában lila és fehér orgona virított. Reggelire magos zsömlét és korpás kiflit vágtak fel. Megkenték margarinnal, és sajtot raktak rá, majd megszórták pirított szezámmaggal.

- Gyerekek, tegyetek a szendvicsekre csírát, mert tudjátok…

- Tudjuk! – rikoltotta Tünde. – A csíra élet, erő, egészség! – Nem kellett nekik kétszer mondani, maroknyit szedtek a búza- és retekcsírából.

Zöldpaprikát és retket szeleteltek fel egy kis tálkába. Gábor a maga szedte gyógynövényekből teát főzött, a többiek friss tehéntejet is ihattak.

Van egy olyan szabály, amit ez a család soha nem tartott be: „Magyar ember evés közben nem beszél!” Ők mindig beszélgettek az asztal körül, sőt, itt beszélgettek a legtöbbet és a legjobb-„ízűeket”. Megbeszélték, hogy milyen nap is van, milyen az időjárás. Van-e jeles ünnep, kapcsolódik-e a naphoz valamilyen népszokás.

- Tudjátok, gyerekek, - mesélte Gábor, - ilyenkor az égi kapuk megnyílnak, és közel kerülhetünk a felső világokhoz.

- Sajnálom, hogy idén lemaradtunk a helyi majálisról, mert pont azalatt költöztünk. Pedig Betti mesélte, hogy felmentek a hegytetőre májusfát állítani.

Közösen gyors rendet raktak a konyhában, és míg Gábor is lemosdott, felöltözött, a gyerekek előkészítették ruháikat. Ez mindig sok időt és energiát vett igénybe, és gyakran veszekedésbe is fulladt. Anna sokszor elhatározta, hogy előző este kéri meg a gyerekeket, hogy válasszák ki a ruhákat, de az esti káoszban ez gyakran feledésbe merült. Végül sikerült az ünneplő fodros blúzról meg a vastag kötött pulcsiról lebeszélni őket, és pólóikkal, szoknyáikkal, rövidnadrágjukkal felszerelkezve bevonulhattak a fürdőszobába. Ott cicamosdást végeztek – Szemet, arcot, fület! -, majd fogat mostak és felöltöztek.

- Gyertek, vegyétek fel a cipőtöket, indulás! - kiabálta az előszobából Anna. – Kisfiam, ugye nem gondolod komolyan azt a gumicsizmát? Hét ágra süt a nap! - Szavait igazolandó sarkig tárta a bejárati ajtót, ott rögtön megcsapta őket a friss levegő, és szemükbe sütöttek a napsugarak. – Már most kellemes meleg van. Mi lesz még később?

A gyerekek végre felcihelődtek, és elindultak az óvodába. Anna és Gábor kikísérték őket a kapuig, és onnan addig integettek, míg ők hárman el nem tűntek a szemük elől.

A délelőttöt külön töltötték, Anna házimunkával a házban vagy a körül, Gábor pénzkereső munkával a műhelyében. Erre szokta mondani gúnyolódva Gábor, hogy „Te úgysem csinálsz semmit!”, és néha Anna is így beszélt a munkájáról másoknak, hogy „Nem dolgozom semmit.” Na, ezzel a „semmivel” foglalkozott Anna minden nap reggeltől délig. Akkor tudott ugyanis a legjobban a háztartással törődni, mikor a gyerekek nem voltak a lába alatt.

Míg Anna vizet melegített és lebomló tisztítószerrel elmosogatott, Gábor is elvégezte reggeli tűnődését, és elmondta imáit. Aztán kivonult a műhelybe, ahol fát fűrészelt, csiszolt, fúrt, faragott. Anna bekészített egy adag szennyest a mosógépbe, mosószódát szórt bele, beletöltötte kannából a vizet, és elindított egy programot. A hálószobában és a gyerekeknél is szanaszéjjel hevertek a párnák, paplanok, pizsamák; megágyazott hát, és mivel annyira szöszös-poros volt a padlószőnyeg, fel is porszívózott. A konyhában összesöpört, és fel is mosta a szutykos kőpadlót. Egyszerű étket választott aznapra: krumplifőzeléket hajdina-fasírttal. Meghámozta, majd felkockázta a burgonyát.

- A székelyek pityókának mondják – nevetett magában, mert felidézte erdélyi emlékeit, amikor szinte minden nap krumplit ettek: vagy sült burgonyát, vagy pityóka-tokányt - vega módra. Miközben felrakta főni a krumplit-burgonyát-pityókát, megpuhította a hajdinát és összekeverte tojással, kedvenc, kicsit csípős fűszerkeverékével, pirított hagymával és különböző magvakkal. Ezalatt a krumpli is megfőtt, tejföllel behabarta, de a fasírtot még nem sütötte ki, az csak frissen jó.

Amikor a gyerekek elmentek, Anna örült annak, hogy végre csönd van. De a túl nagy csend is terhes tud lenni. Ezért hát főzéshez berakta kedvenc együttese CD-jét, akik a magyar népzenét modern hangzással ötvözték. A NOX energiát adott neki a napi teendők elvégzéséhez – mégiscsak jobb ritmusra porszívózni, vagy táncolva keverni a főzeléket. Kiemelt a gyümölcsös-kosárból egy mosolygós piros almát, és gyors rágásokkal eltüntette. Aztán eszébe jutott, hogy micsoda kincs található a hűtőszekrény mélyén: EPER! Nagymama hozta korai eper, méregdrága és még az íze sem az igazi, de az első eper idén! Micsoda fenséges tízórai!

A főzés közben összegyűlt maszatos edényeket elmosogatta, majd megnézte, hogy lejárt-e a mosógép. Kivette a hófehérre változott ruhákat, és kiteregette őket a kötélre a ház elé. Facsipeszt is kaptak, mivel igen élénken lengedezett odakint a szellő. A kosárban összegyűlt papír-hulladékot elégette a kinti kemencében, kivitte a szerves hulladékot a komposztálóba, a teli szemeteszsákot a kukába rakta, néhány műanyag palackot pedig összepasszírozva a bevásárló-kosárba készített, hogy elvigyék a szelektív konténerekhez.

Amikor mindennel végzett, elkiáltotta magát:

- Kedvesem! Kész vagyok, gyere!

A válasz csak egy dallamos füttyentés volt, majd néhány másodperc múlva a hang tulajdonosa is előkerült. Gábor elégedett szusszantással vetette le poros fejkendőjét és kötényét.

- Mi készül most? – kérdezte felesége.

- Az első megrendelés Boldogfalváról! Egy pad Csabáék kertjébe. Már lecsiszoltam és összeraktam, csak a faragás van hátra. Holnapra készen is lesz. Remélem, sok ilyen követi majd. Csaba már úgyis elmondta nekem az ötletét: nekem kellene elkészíteni a faluban a köszöntő táblákat.

- Az nagyszerű lesz! Isten hozott és Isten áldjon. Kis virágtartót is készíts köré!

- Ez még odébb van, de én is úgy gondoltam, hogy cserepes muskátlik vennék körül, vagy esetleg egy kis kör alakú ágyás.

- Nagyon egyformán járnak a gondolataink. – csókolta meg férjét Anna.

- És most tudom, hogy arra gondolsz: készüljek már, és induljunk!

Kézen fogták egymást, és együtt elsétáltak a faluba, ahol vettek néhány dolgot a Szatócsboltban. Bár elhatározták, hogy minél kevesebbet költenek a helyi kis boltban, inkább Balázs bioboltjában vásárolnak, azért volt mégis néhány olyan áru, amit a faluban szereztek be. Nagyon hangulatos kis bolt volt különben, rászolgált a nevére. Nem talált benne az ember ronda műanyag ládát vagy fém-pultot. Az újságokat fonott kosarakban, a zöldségeket fa-dobozokban tárolták; a polcok is fából készültek, csak zöldre pácolták őket. A pénztár mögött a számtalan kis apróságot fiókocskák rejtették – az ódon bútort egy régi patikából selejtezték ki.

- Na mi történt? Bort iszol, és vizet prédikálsz? – dorgálta meg Gábor Annát, amikor az egy tábla csokoládét emelt le a polcról.

- Senki sem lehet tökéletes. – vigyorgott a párja. – Ez a lila tehén mindig kísértésbe hoz!

Pihentek néhány percet a parkban. Leültek egy padra, majszoltak néhány kockát a fehér csokiból, süttették magukat a nappal, és beszélgettek. Anna nagyon szerette azt, hogy a nap folyamán kettesben is lehet a férjével. A gyerekeket is együtt hozták el az óvodából, akik útközben lelkesen mesélték el nekik élményeiket.

- Anya, képzeld virágokat festettünk az oviban! – röpült eléjük Tünde. - Az enyém csupa lila meg rózsaszín lett. Majd ha holnapra megszárad, meglátod te is.

- Az enyémet nem látod meg, pedig piros volt, de aztán elrontottam és összetéptem. – morgolódott Levente. Nem volt túl jó a kedve a második nap után.

- Nekem a Villő a legjobb barátnőm az oviban. De a Réka meg a Zsófi is kedves. Velük babáztam, de a Villővel külön főzőcskéztünk még a kis babakonyhában.

- Engem meg ellökött az a hülye Máté! – panaszkodott Levente.

- Te voltál a hülye, mert nekimentél a motorral!

- A hülyézésnek legyen vége! Kibékülés lett?

- Hát, olyan nagyon nem békültünk ki, de azért együtt harcoltunk a huszáros játékban.

- És Csenge, te mit játszottál?

- Hát, semmit… - válaszolt tétován a kislány. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt már, kimerítette őt az a sok élmény.

- És kivel játszottad azt a semmit?

- Ööö, Hangával, meg az ikjekkel, akik udanolyanok, mint egy, de ketten vannak.

- Ezt jól megmondtad! – nevetett együtt az egész család.

Hazafelé menet virágot szedtek, a tarka csokor otthon vázába került. Kézmosás után Gábor vezényletével megterítettek a gyerekek, Anna pedig kisütötte a hajdina-fasírtot. Az étkezést ezúttal is énekkel és imádsággal kezdték.

Ebéd után Anna rövid mesét mondott Gombóc Artúrról, a dagadt madárról, aki csak nagy nehézségek árán tud eljutni Afrikába. Tudjátok: „lyukas csokoládé, töltött csokoládé, kerek csokoládé…”! Azután elkezdődött a csendes pihenő. Csengének még nagy szüksége volt a délutáni alvásra, őt mindig le szokták rakni a gyerekszobába, az ágyba. Néha tusakodott ellene, de pár perc múlva már ujja a szájában volt, és békésen szundított. Levente néhány mesekönyvvel körülbástyázva magát bekucorodott kedvenc helyére, a cserépkályha padkájára. Addig-addig nézegette őket, míg Anna már csak az ütemes szuszogást hallotta a sarokból. Tünde is könyvet lapozgatott, és mivel már megtanult olvasni, meg is értette a meséket. Aztán kedve támadt alkotni egy kicsit, és az ebédlőasztalon a Többsincs királyfihoz készített egy illusztrációt. Anna egy színes magazint vett elő, a kanapéra telepedett, olvasgatott, de néha filmszakadás történt: el-elbóbiskolt. Közben Gábor dolgozott még egy kicsit a padon…

Csenge sírva ébredt és ébresztette Annát is:

- Anya, pisilni kell! És nagyon éhes vagyok! – futott ki a fürdőszobába, és épp idejében csüccsent rá a bilire.

- Én is! – kontrázott Tünde. - Mit lehet uzsonnázni?

- Foszlós mazsolás kalácsot!

- Én utálom a mazsolát! – kiabálta az ébredező kis Duli-fuli a kályha-kuckóból.

- Képzeld, van sima is, mert Apa sem kedveli a mazsolásat, ezért vettünk ilyet is, olyat is. Mit kenjek rá, vajat, vagy lekvárt? Kaptunk Angélától házi-befőzésűt. – tette fel a költői kérdést Anna, mivel előre sejtette a választ.

- Lekvárt!!! – hallatszott a velőtrázó üvöltés.

- Én pirosat! – kukucskált be az ajtón Gábor, akit szintén hazahívott korgó hasa. – A fiúk a málnalekvárt imádják.

- A lányok pedig a barackosat, a sárgát. És ivójoghurtból is barackosat szeretnénk. – vágta rá Tünde. A haspók Csenge töprengett egy kicsit, majd megtalálta a legelőnyösebb megoldást: - Én kérek pirosat is, sárgát is.

Ha odakinn röpködtek a mínuszok vagy ömlött az eső, délutánonként bent szoktak játszani a gyerekek. Tornyot, házat, vonatot építettek kockákból, báboztak a paraván mögött, autókat tologattak, babát ringattak vagy etettek. Esetleg elővették a fonott kosárból valamelyik kártyát, dominót vagy kirakót. Tünde be szokott rakni egy jó kis Kolompos vagy Ghymes CD-t, hogy arra táncoljanak. Ilyenkor szokott Anna foglalkozni velük egy kicsit, verselni, dalolni, népi játékot játszani.

Ezen a májusi napon annyira szép volt az idő, hogy az egész délutánt kint töltötték a kertben. Anna leheveredett a nyugágyba, hogy onnan tartsa szemmel gyermekeit, de mindig fel kellett ugrálnia, hol segíteni valamelyiküknek, hol társnak lenni valamilyen játékban. Levente fára mászott, Tünde hintázott a diófa ágára felkötött hintán, Csenge homokozott, majd nővére is csatlakozott hozzá, „tortát” készíteni. Aztán járműre pattantak: Tünde biciklizett, Csenge motorozott, Levente rollerezett. Hármasban labdáztak egy kicsit, de Csenge még nem érzett rá a cicázás szabályaira, úgyhogy ha hozzá dobták a labdát, lelkesen magához szorította, és nem adta ki a kezei közül. Testvérei ezt igen hamar megunták, és arra kérték Annát, inkább játszanak együtt „Gyertek haza ludaim!”-ot. Majd papírokat és zsírkrétákat hoztak ki, és rajzoltak egy kicsit a tornácon; közben a szedett virágokból Anna koszorút font, és együtt mondogatták:

- Május, május, melegedő, kivirít a rét, a mező!

Gábor úgy döntött, hogy ma már nem folytatja a fa-munkát, inkább a tanyán tesz-vesz.

- Gyertek, gyerekek, segítsetek nekem! – hívta Tündét és Leventét.

Először a ház körül dolgoztak: Gábor lekaszálta a füvet, Levente kis sarlóval segített neki, Tünde összegereblyézte a szénát, Anna pedig gyomlált. A cserepes növényeket meglocsolták az ablakpárkányokon és a teraszon is. Gábor levitte a két kicsit állatokat gondozni - megetették a bocikat, gidákat, malacokat. Eközben Anna Tündével „iskolázott” – először mindent megszámoltak, kavicsot, virágot, almát, aztán Tünde arra kérte anyját, hogy írjon le neki egy füzetbe néhány betűt, amit ő majd lemásol. Dőltek a nevetéstől, amikor a kislány körök helyett krumplikat és tojásokat „írt”.

Késő délután közösen elpakolták a szanaszét heverő játékokat, és nagy sétát tettek a játszótérre. Voltak ott még néhányan, találkoztak ismerős családokkal. A térről aztán nagyon koszosan és fáradtan értek haza.

- Előbb fürdés! – kiabált Anna, miközben a tornácon kirázta a homokot a cipőkből, ruhákból. - Meg kell mosni a hajukat is, mindenük csupa kosz! – kiabálta Gábornak, a fürdővíz-felelősnek. Míg a gyerekek apjuk vezényletével lecsutakolták magukat, addig Anna elkészítette a vacsorát, a gyümölcsös tejberizst.

- Nyami!!! – ujjongott együtt a három pizsamás csemete, és rávetették magukat a finomságra.

Mire a gyermeket megmosták a fogukat, addigra Anna felrakott három nagy fazék vizet melegíteni, Gábor pedig leoltotta a lámpákat. Sötét volt az egész házban, már csak gyertya égett, és egy kis villany világított. Füstölőt gyújtottak, lassú, halk zene szólt a háttérben.

- Tünde, ma miből meséljek? – kérdezte Anna.

- A „Világszép nádszálkisasszony”-ból. – vágta rá rögvest a lánya. Benedek Elek népmeséi közül Levente ráadásnak a „Vas Laci”-t választotta ki.

Mese közben ágyuk mellett kucorgott Anna, és Gábor is ott ült a sarokban, varrogatva. Bőrből készült kötényének pántját erősítette meg. Utána közösen imádkoztak:

- Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem…

- Jó éjt, gyerekek! – kapták a csókokat a homlokukra, arcukra. – Aludjatok jól, álmodjatok szépről, az angyalkák vigyázzák álmotokat! – simítottak végig gyermekeiken.

Gábor ilyenkor hosszasabban szokott meditálni, így Anna magára hagyta őt: bevonult a fürdőszobába, és jó forró vízzel töltötte tele a kádat. Levendula illóolajból csöpögtetett bele, ami ellazít és megnyugtat. Nagyon szeretett a meleg vízben lebegni, semmire sem gondolni, csak úgy lenni, jelen lenni. Arra riadt, hogy csikordul az ajtó, és Gábor kukucskál be rajta. Szája szegletében hamiskás mosoly, felesége sejtette rögtön, hogy miben sántikál. Főleg akkor volt szándéka egyértelmű, amikor röpdöstek lefelé a ruhái és ő is behuppant mellé a kádba, hogy csókokkal árassza el párját. Anna is belement a játékba, mókás csiklandozásból, ölelésekből indult a szerelmeskedés. Vad örvény dúlt a vízben… Aztán aléltan pihegtek a habokban.

Az ágyban aztán együtt voltak, de már mégis külön. Gábor Anthony De Mello spirituális egyperceseit olvasta, Anna viszont ilyenkor szokta átgondolta napját. Napközben megpróbált a „véletlenekre” odafigyelni, a szinkronicitásokat tudatosítani és megjegyezni. Nyitott akart lenni, hogy befogadja a híreket, információkat, ötleteket, jeleket – amik válaszok lehetnek a jelenkori életkérdéseire. Arra törekedett, hogy intuícióit, ösztönös megérzéseit kövesse. Célja a tudatosság volt, az „itt és most”-ban létezés.

Anna – Rák lévén – igencsak hajlamos volt a melankóliára: mégis tudatosan próbált optimista lenni, pozitív életszemlélet kifejleszteni. Napközben folyamatosan feltöltődött energiával, fénnyel és szeretettel, hogy aztán mások felé is ezt áraszthassa.

Nehezére esett, de megpróbált nem ítélkezni, nem pletykálni, és nem hallgatni a szóbeszédekre. Pozitív emberi kapcsolatokra törekedett, másoknak segíteni, önzetlenül szolgálni. Mivel úgy érezte, testtartása kissé görbe, járása szögletes, beszéde pedig hangos és hadaró, odafigyelt arra, hogy mindig kihúzza magát, harmonikusan mozogjon, és halkabban, lassabban beszéljen.

Gondolatait, a nap történéseit és tapasztalatait naplójában is rögzítette. Majd Vekerdy Tamás nevelés-lélektani könyvét lapozgatta, de néhány oldal után szeme már le-lecsukódott. Így hát „Jó éjt”-puszit adott férjének, és lekapcsolta saját kislámpáját. Testét fokozatosan nyugalomba hozta, izmait ellazította, légzését lelassította.

Átgondolta, mi vár rá másnap, végigpörgette magában terveit, elképzeléseit. Hálát adott a Jóistennek a nap élményeiért, tapasztalataiért, és megköszönte az isteni ajándékokat, amiket kapott. Imájában segítséget kért éjszakára, majd szeretettel és fénnyel töltötte fel magát, amiből aztán küldött családjának, barátainak, minden magyaroknak is. Az imába belealudt – átfolyt az álomvilágba.



Ürömből öröm



Vannak olyan napok, amikor az ember azt kívánja, bárcsak fel se ébredt volna. Azon az esős reggelen valahogy semmi sem akart sikerülni. Az éjszakájuk borzalmas volt: Csenge rosszat álmodhatott, mert többször felsírt, Leventének kétszer ki kellett mennie pisilni, hajnalban pedig Tündének fájdult meg a füle, amit a vászonzsákba rakott vöröshagyma szerencsére rögvest csillapított. A gyerekek nyűgösen ébredtek, Anna és Gábor sem pihente ki magát. Veszekedésbe fulladt Anna kísérlete, hogy Gábor segítsen neki a reggeli elkészítésében – férje ugyanis egy „igen fontos” magazin olvasásába merült, miközben szaladt körülötte a ház. Amikor a két nagy egymás haját tépte a padon, morzsák borították az egész asztalt és kiborult egy bögre tej is, megszólalt a telefon.

- Ó, a francba! – tört elő Annából a káromkodás. Csöppet se udvariasan nyomta meg a gombot. Csak mordult egyet: - Tessék!

A vonal másik végéről azonban csak zokogás hallatszott.

- Mi a baj, Mamus? – kérdezte aggódva.

- Er… Er… Ernő…

- Mi történt, Mamikám?

- Mmmeghalt!

- Ó, te jó ég! – roskadt le a fotelba Anna. Torka elszorult, de könnycseppek nem gördültek elő szeméből.

- Hajnalban lett rosszul, rögtön hívott engem, én meg a mentőket hozzá. Aztán kapkodtam magamra a ruhákat és rohantam át. Épp akkor értek oda a mentők is. Akkor még magánál volt, mentem én is vele a kórházba, ültem mellette, és végig fogtam a kezét… - Katalin mondatai néha sírásban fulladtak. – Aztán betolták a műtőbe, én nem mehettem be vele, ott várakoztam kint. Azt se tudom, mennyi idő telhetett el, amikor végre kitolták egy hordágyon. Annyira borzalmasan nézett ki… - Katalin a zsebkendőjébe trombitált, majd folytatta. – Mindenféle csövek lógtak ki belőle, és holtsápadt volt. Csak nagyon lassan tudott beszélni, egész halkan súgott nekem néhány szót, aztán már vitték is tovább. Nekem meg az a hülye orvos azt mondta, hogy menjek nyugodtan haza. Hát ki tud ilyenkor megnyugodni? – buggyant ki belőle ismét a zokogás. - De alig léptem ki a kórház kapuján, már csörgött is a telefon, hogy megállt a szíve.

- Miket mondott utoljára?

- Azt, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Ő már szerintem érezte akkor, hogy elmegy.

- És mit mondtak, végül is mi okozta a halálát?

- Szívelégtelenség! Ami szerintem egy ilyen rizsa szöveg. Minden baja volt már neki. Tudod, hogy egy jó ideje nem volt rendben az egészsége. Emlékezz vissza, már vagy egy éve kezdődött, tudod, amikor végleg abbahagyta a munkát. Onnantól kezdve épült le teljesen. Teljesen mellőzve érezte magát, amikor már nem hívták sehová szerepelni. A kollégái is sorban meghaltak, vagy annyira megöregedtek, megbetegedtek, hogy a régiek közül már nem is tartotta vele senki a kapcsolatot. Egyszerűen megviselte az, hogy idősödik. Emlékszel, hogy régebben mennyit jártunk el együtt? Minden héten mozi, színház vagy hangverseny. Éttermekben ettünk meg baráti vendégségekben. De mostanság…

Igen, Anna észrevette, persze. Hogy az ő nyitott szívű édesanyja mennyire bezárkózott. Hogy már szinte senkivel nem találkozik, csak Ernővel. Hogy sehová se jár már el, csak Ernőhöz. Még jó, hogy imádta az unokáit, és legalább Annáékkal viszonylag gyakran volt együtt. Amikor is lánya egyre többször látta őt komornak, mint mosolygósnak.

- Figyelj, Mamus! Most a reggeli káosz megy nálunk, de gyorsan rendbe szedem a családot, és bemegyek hozzád, istápolgatni, jó? A gyerekek majd Gáborral ellesznek, ő délután is be tudja fejezni a faragást. Mindenképpen ott leszek, még dél előtt, rendben?

- Hát, jó, persze. Gyere, gyere!

- Miért telefonált Nagymama? – kérdezték kíváncsian a kicsik. Már egy ideje körülvették Annát, látták, érezték a telefonbeszélgetés alatt, hogy valami rendkívüli történt. Furcsa módon még veszekedni is elfelejtettek egymással.

- Mert Ernő meghalt, gyerekek. – Gábor erre a hírre jó nagyot fújtatott. - Elhagyta a testét.

- És hol van most? – kérdezte Levente gyanúsan csillogó szemekkel. Valójában ő volt a legérzékenyebb belül valamennyiük közül – egy farkasbőrbe bújt bárány.

- A teste még a kórházban. De az már ilyenkor élettelen. Nem mozog, nem beszél, nem lélegzik. Tudjátok, mint Buksi kutyus meg Mirci cica, vagy a régi cirmos macskánk, emlékeztek rájuk, ugye? A lelke pedig a Lelkek Birodalmába költözött.

- Én emlékszem, arra amikor Buksi meghalt. Eltemettük a kert végébe. Még rajzoltam is neki egy angyalkát, amit beraktunk a sírjába. – mondta Tünde.

- Ejnő az angyalkákkal van! – örült Csenge.

- Igen. Az ő testét is nemsokára eltemetik, a lelke pedig… Lelke fennjár már a csillagok nyomán. – jutott eszébe a dal az „István, a király”-ból.

- Mi is elmehetünk majd a temetésére?

- Igen, léci, hadd menjünk el! – könyörögtek mindannyian kórusban.

- Nem, manókáim, nem mentek el.

- De miért? – görbült le Tünde szája. – És már csöndben tudok lenni, ha kell.

- Én is! – kontrázott rá Levente.

- Nem azért; tudom, hogy ha kérünk, akkor el tudtok halkulni. Hanem azért, mert a legtöbb ember a halálra úgy gondol, mint egy szomorú dologra. Ha valaki meghal, akkor gyászruhát öltenek magukra, és csak sírnak. Azt mondják, siratják a halottat. Pedig valójában saját magukat siratják.

- Annak jó, aki meghalt, nem? Az már a többi lélekkel van együtt. – kérdezte Tünde.

- Meg az angyalkákkal! – vágta rá Csenge. Imádta az angyalkákat; ő is olyan volt, mint egy kis angyal.

- Igen. A fájdalom megszűnik a halállal. De aki itt marad a földön, az sír, és szomorkodik. Azért, meg elveszítette azt, akit szeretett. Mi pedig nem szeretnénk, ha egy rakás síró-rívó embert látnátok ott, fekete ruhában, szomorú arccal – eléggé lehangoló látvány lenne.

- De van egy jó ötletem! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gábor. Megpróbálta menteni a helyzetet. - Rendezünk idehaza egy kis családi szertartást Ernő elbúcsúztatására, jó?

- De ha őt már eltemetik egy temetőbe, akkor mi hogyan temetjük el őt még egyszer? – jött zavarba Levente.

- Nem temetés lesz, hanem búcsúztató-szer. Készítetek neki mindannyian egy-egy szép rajzot, gyújtunk mécsest, énekelünk az emlékére, meg imádkozunk. Rendben?

- Jaj, de jó! Én máris hozom a színes ceruzákat… - indult volna Tünde a gyerekszobába.

- Ezt majd inkább egy kicsit később. Most viszont vonuljatok szépen a fürdőszobába, mosdás, öltözés, készülődés!



Amikor a gyerekek útnak indultak, gumicsizmában, kapucnis esődzsekiben, Tünde középen, két kezét fogva két kistestvére, szüleik kikísérték őket a kapuig, és addig integettek utánuk, míg el nem takarta őket a sarki gesztenyefa. Aztán lassan beballagtak a házba, és lerogytak a kanapéra. Anna fejét Gábor ölébe hajtotta, aki kezei közé fogta felesége homlokát, és gyengéden masszírozni kezdte.

- Csenge megérezte, egészen biztos vagyok abban, hogy megérezte ezt, azért sírt annyit az éjjel… - mondogatta maga elé meredve Anna.

- Igen, ő még nagyon fogékony ezekre a dolgokra.

- És tudod, hogy miért érzem annyira rohadtul magamat? Hogy nem tudok igazán szomorkodni sem!

- Nem kell szomorkodnod, kedvesem. Éld meg azokat az érzéseket, amik előjönnek belőled!

- Hisz tudod, hogy mi a helyzet. Elfogadtam őt, mert Anyu is elfogadott végül téged. Nem akartam veszekedni vele, még anyu előtt sem bíráltam soha.

- De ha anyukád kritizálta őt, akkor azért egyetértettél vele.

- Persze, nem akartam meghazudtolni önmagamat. Nem kedveltem őt, az szent igaz. Én se vagyok hibátlan, de azért ő végképp nem volt egy egyszerű eset.

- Hát, finoman így is lehet fogalmazni. Másképp pedig úgy, hogy zsörtölődő, kellemetlenkedő fráter.

- És egy igazi zsarnok – mármint anyuval szemben egyértelműen. Szegény, egyfolytában ugráltatta, piszkálta, tette rá a szurkálós megjegyzéseket.

- Azt azért ne feledd, hogy csak azt lehet ugráltatni és piszkálni, aki hagyja magát. Anyukád amolyan igazi áldozat típus.

- Jól bevonzotta az életébe az őt elnyomó embereket, az már igaz. Kezdjük „drága, jó” nagymamámmal, a fő-fő zsarnokkal. Apu is meglehetősen uralkodó fajta. Szerencsére vele nem sokat élt együtt. Aztán meg jött a Béla, a brutális macsó. Még jó, hogy nem lakott velünk, de Anyu így is sokat szenvedett miatta. Pedig nem ivott, nem verekedett, semmi ilyesmi. De akkor tanultam meg, hogy nem csak testi erőszak létezik, hanem lelkileg is mennyire lehet valakit terrorizálni. És amikor végre felszabadult a Béla-elnyomás alól, akkor megismerkedett ezzel a szerencsétlen Ernővel… Csöbörből vödörbe, komolyan mondom. Nem igazán sikertörténet eddig Jóanyám élete.

- Látod, az én szüleim meg folyton látványosan marják egymást. Hol összevesznek, ami gyakrabban fordul elő, hol meg egymás nyakába borulnak, ami egyre ritkább. Vagy Apa issza magát tökrészegre, vagy Anya üvöltözik. Nem igazán van előttünk követendő példa, igaz?

- Az nincs, de mi csak azért is megmutatjuk, hogy lehet normális családot létrehozni. És ami még nehezebb: meg is tartani. Bár egyszer Anyu is megmutathatta volna…

- Hogyhogy?

- Járt egy-két évig - a Béla meg az Ernő között - egy nagyon jó fej pasival. Képzeld, az osztálytársa volt még régen a gimnáziumban, de akkor még csak jó haverok voltak. Aztán valamelyik érettségi találkozójukon, talán a huszadik lehetett, újra találkoztak. Elkezdtek a régi szép időkről beszélgetni. Jocó is elvált addigra, és Ausztriában volt egy jól menő vállalkozása. Régiségekkel kereskedett, még mi is voltunk kint nála egyszer, akkor láttam a raktárát. Hogy mi volt ott! Elájultál volna: rengeteg antik tárgy, népi bútor, festmények, ékszerek… Szóval az újratalálkozás alkalmából szépen össze is melegedtek, és Anyu úgy kivirult, mint még sosem. Kilyukasztatta a fülét, megtanult autót vezetni, még a síeléssel is megpróbálkozott. Sokat jártak kirándulni, beutazták az országot, csupa kalandot és vidámságot jelentett neki az az időszak.

- És? Miért lett vége?

- Pofonegyszerű. Jocó kint élt, és nem akart hazatelepülni, Anyu meg itt élt, és nem akart kiköltözni. Azt mondta, hogy miattunk döntött így, pedig mi Andrással akkoriban már elég nagyok voltunk, sőt biztattuk is, hogy bátran vágjon bele, de nem. Félt. Nem mert változtatni. Ő? Akiknél a családi jelszó a biztonság volt? Ugyan! Úgyhogy egy ideig fenntartották ezt az ide-oda utazgatós kapcsolatot, aztán kifújt…

- Tudsz róla valamit?

- Igen, nemrégiben megtalálták egymást a világhálón. Jocó újra nősült, van egy lánya, az üzlete virágzik… Sajnálom, hogy így alakult. Szívesen fogadtam volna őt Pót-papának.



Annának eszébe jutott, hogy a szólás: „üröm az örömben” nálunk éppen fordítva érvényes: öröm az ürömben. Néhány nappal Ernő halála után ugyanis kiderült, hogy végrendeletében a férfi értékes budai lakását Katalinra hagyta, nem pedig egyetlen fiára – aki mellesleg az ország nyugati csücskében éldegélt egymagában, édesapjával mit sem törődve. A fiú csak Ernő autóját örökölte, meg néhány családi ereklyét (Dédi gyűrűje, Nagyi vázája, Mama medálja), amelyek nem igazán pénzben, inkább csak érzelmileg jelenthettek volna sokat neki. Ő azonban úgy megsértődött a végrendelet hallatán, hogy még apja temetésére se ment el – így történetünkben is most esik róla szó utoljára.

Káröröm ez az öröm? Nem, mert Anna sosem kívánta Ernő halálát, annak viszont örült, hogy édesanyja végre felszabadult az elnyomás alól. Abban bízott, hogy Katalint pozitív irányba mozdítja ez az esemény. Egy társ elvesztése mindig valamilyen változást idéz elő egy nőben. Van, aki bánatát mértéktelen zabálásba fojtja, egész nap nassol és a gyászév leteltével már nem fér bele régi, nem fekete ruháiba. Mások bugyuta romantikus sorozatokat kezdenek el nézni a tévében, hogy az elmúlt érzelmeket legalább ily módon pótolják. De vannak olyanok is, akiket a veszteség jó irányba terel, sőt, egyenesen ösztönöz, előre mozdít. Szerencsére ezt történt Anna anyukájával is.

Ő megérezte, hogy eddig gúzsba volt kötve, és most, béklyóit levetve szárnyalni kezdett. Végre, miután elvált, gyermekei kirepültek, anyja meghalt és most párját is elveszítette – szóval mindezek után végre rájött, hogy önmagával is kellene foglalkoznia. Tornázni kezdett, majd úszóbérletet vásárolt a Dagályba; új frizurát csináltatott, rövidebbet, fiatalosabbat, és az eddiginél világosabb színűre festette a haját. Beiratkozott egy intenzív angol-tanfolyamra. Történelmi és művészeti előadásokra kezdett járni. Újra felvette a kapcsolatot a régi barátnőivel – akiket gyakorlatilag Ernő mart el mellőle. És elhatározta, hogy eladja mindkét lakást, Ernőét és a sajátját is, és végre elköltözik.

Katalin már hosszú ideje Óbudán lakott egymagában, egy szocreál stílusú lakótelepen, ahol panellakása ablakán kitekintve egy ugyanolyan panelház látványában gyönyörködhetett. A toronyházban heringként zsúfolódott össze fél-falunyi ember. Egymás szájában laktak, mégsem ismert senki senkit – elvesztek a természetes emberi kapcsolatok. Maga a lakás pici volt, szűk ajtókkal, csöppnyi szobákkal. A vécé mellett csak oldalazva tudott elslisszolni az ember, mert a tervező elfeledkezett arról, hogy mosógépnek is szorítson helyet, és mindig hallani lehetett, amikor a szomszéd lehúzta a vécét vagy zörgött a centrifugája. A hűtőszekrény csak az előszobában fért el, épp ezért ha Katalin szatyrokkal a karján érkezett haza a piacról, akkor nem tudott bejutni a konyhába. Abba a kis lyukba, ahol csak létrára fel-le lépve érte el a magasban tornyosuló edényeket és élelmiszereket. A beépített gardrób szinte alig nyelt el néhány holmit – hozzá kell azért tenni, hogy Katalin nagy gyűjtögető volt, és nem szívesen selejtezett -, ezért az apró hálófülkébe még kettő szekrényt zsúfolt be.

Anna, a nagy környezet-, és egészségvédő nemcsak emiatt agitált a költözés mellett, hanem azért is, mert egy távfűtéses lakás cseppet sem ökologikus, és nem tesz jót az egészségnek sem. Nyáron még a függönyök ellenére is ömlik be a forróság, a hőséget csak ventilátorral lehet enyhíteni. Télen is annyira meleg van, hogy az ember még nyitott ablakok mellett is egy szál bugyiban flangálhat. De milyen áron? Édesanyja csillagászati összegeket fizetett ki fűtésre és villanyszámlára, még a nyári időszakban is. Készenléti díj kánikulában – nevetséges… Most végre megadatott Katalinnak a lehetőség, hogy normálisabb házban, emberibb léptékű lakást keressen magának.

- Én nem megyek hozzátok falura kislányom, a sárba, állatok közé, az biztos. – mondogatta, amikor Anna a Pilisbe hívta őt. – Túl idős és kényelmes vagyok az ilyen radikális változáshoz. Szeretem, ha elcsavarok egy gombot és már árad is a meleg, ha tiszta cipőben juthatok el a boltig… Félnék is egyedül egy isten háta mögötti házikóban, tuti frászt kapnék, ha éjjel, a síri csendben ugatnák a Holdat a kutyák. Én már csak egy megrögzött városlakó maradok!

- Legalább egy kicsit közelebb jöhetnél hozzánk, Mamuskám! Nézz körül mondjuk Szentkirályon, az is város, de kisváros, nem olyan hatalmas, nyüzsgő, koszos és büdös, mint Budapest. Vonattal háromnegyed óra alatt a városközpontban tudsz lenni.

- De a színház, a hangversenyek, Annám!

- Késő éjjelig járnak a vonatok, nem tudtad? Még egy három felvonásos darab után is elérheted a legutolsót. És ott is van egy jó hírű művelődési ház, rengeteg kulturális programmal. Nyáron meg egymást érik a művészeti fesztiválok.

- Na jó, megadom magam, abba nem halok bele, ha megnézek néhány hirdetést az Interneten. – tört meg Katalin ellenállása, és már kattintgatott is az egérrel az ingatlan-ügynökségek oldalaira.



Szerencsére Anna édesanyja az a természet volt, akit igen könnyen fel lehetett lelkesíteni. Néhány nappal később már izgatottan utazott egy szentkirályi ingatlanközvetítőhöz, aki a telefonban legalább tíz olyan lakást ajánlott neki, ami az igényeinek megfelelt.

Másnap lányával találkozott a városközpontban – kezében lobogtatva a lapot, amire az ingatlanközvetítőnél egy alaprajzot nyomtattak. Együtt készültek megnézni azt a lakást, ami beosztásával és a róla készült fényképekkel a leginkább elnyerte Katalin tetszését.

A társasházat néhány évvel ezelőtt építették a Néprajzi Múzeum felé vezető út mentén, viszonylag közel a központhoz, a vasút- és buszvégállomáshoz. A bejárata ugyan az eléggé forgalmas útról nyílt, a lakás erkélye viszont a gondozott belső kertre nézett. A sárgára festett lépcsőházat bézs színű járólapok és virágládák tették otthonossá – nekik csak az első emeletre kellett feljutniuk.

Csengetésükre egy mosolygós, Katalinnal nagyjából egyidős, őszes hajú hölgy nyitott ajtót.

- Fáradjanak beljebb. – invitálta őket a nő a keskeny előszobába. - Íme a lakás. Ötvennégy négyzetméter, egy plusz két félszoba. Az egyik rögtön itt ez a kis hálókuckó. - A félszobát szinte teljesen elfoglalta egy nagy franciaágy, a sarokba már csak egy komód fért el.

- Ó, ez a panelhoz képest királyi! – kiáltott fel, no nem a háló, hanem a fürdőszoba méreteinek láttán Katalin.

- Itt aztán elférne a mosógéped. És nézd, mekkora ablaka van a fürdőnek! Gondolj bele, a kádból nézegethetnéd a fákat.

Az egy térben lévő konyha, étkező és nappali is tágasnak tűnt Katalin óbudai lakásához képest. A konyhát és az étkezőt átadó-pult választotta el, a nappaliból erkély nyílt.

- Ó, Istenem, egy erkély, amire végre kiülhetnék, a kertet csodálhatnám… - Innen még egy közepes méretű szobába lehetett jutni.

- Ez lehetne a dolgozószoba és a könyvtár.

- És ha meglátogatnak az unokáid, akkor itt aludhatnának.

- Ha pedig végre Andrásék is hazalátogatnak újra Ausztráliából, akkor nekik is lenne itt helyük.

- Én is nagyon szeretem ezt a kis lakást, jó állapotban vettem, azt hiszem, sikerült hangulatossá is tennem. – szólt közbe a hölgy.

- Akkor miért döntött mégis a költözés mellett?

- A gyerekeim Veszprémben élnek, kisunokám is született nemrégiben, odahúz a szívem hozzájuk.

- Az enyém meg ide, az én lányom és unokáim közelébe… - nevetett Katalin.



Néhány hét elteltével a Szalai unokák nagymamája már Szentkirályon tologatta a bútorait, rendezkedett, a tárgyait pakolta ki a papírdobozokból. Költözés előtt veje átfestette a lakás eddig hófehér falait. A nappali halványsárga, a háló barackszínű, a dolgozó világoszöld lett. Gábor segített a hurcolkodásban, cipekedésben, neki csak teherautót kellett szereznie a költözködéshez. A nap végére a lánya is megjelent a gyerekekkel, kezében két óriás méretű pizzával.

- Gondoltam, hogy a fáradtságtól nagyon megéheztek, hát duplát rendeltem, jó? – mosolygott lánya, a dobozokat egyensúlyozva.

- De pompás a lakásod, Nagymama! – lelkendezett a két nagyobbik unoka. Katalin annyira kidőlt, hogy semmi energiája nem maradt a gyerekek megfékezésére. Így azok szabadon garázdálkodhattak: ugráltak a bútorok között, és turkáltak a dobozokban.

- Mennyi könyv egy rakáson!

- Nézd, ezeket a rajzokat Anya készítette gyerekkorában!

- Amikor kábé annyi idős voltam, mint te, Tünde. De te már most sokkal ügyesebb vagy, mint én akkor voltam.

- Sok-sok újság!

- De jó, az András régi katonás bábui!

- El is viheted azokat, Levente, most már elég nagyfiú vagy ahhoz, hogy velük játssz.

- Ez nem jó lakás. – biggyesztette le a száját csalódottan Csenge.

- Most még üresek a falak, a bútorok sem a helyükön állnak. De nem marad ez így, Csengele. Holmik el, dísztárgyak ki… Nemsokára igazi otthon lesz belőle! – simogatta meg nagymamája a vörös buksit.

- Hol az étkezőasztalod, Mamus?

- Fogalmam sincs… - nyögte aléltan Katalin. – Ja, tudom, ott a sarokban, de rajta tornyosul az összes ágyneműm! – nevetett kínjában.

- Ebből itt remek asztal lesz. – kerített elő a farkaséhes Gábor gyorsan egy nagyobb fajta kiürült dobozt. – Pizza elő, jó étvágyat, áldás! – hadarta, és máris habzsolta be a gombát, sajtot, paradicsomot.

Mielőtt Katalin átült volna az „asztalhoz”, a táskájában kotorászott egy ideig, és egy borítékot adott oda lányának. Egy szót sem szólt, de a szája sarkában mosoly rejlett. Anna először egykedvűen pillantott rá a hivatalos banki papírra, de amikor jobban megvizsgálta, a torkán akadt a pizza meglepetésében.

- Nem akartalak előre hitegetni benneteket, de annyira jó áron sikerült eladnom Ernő lakását, hogy maradt még jócskán pénzem. Ennyi a tiétek, tegnap utaltam át nektek. Ezen vehettek egy telket, és végre nekifoghattok az építkezésnek.

- Juhúúú! – üvöltött fel Anna, és ölelésével feldöntötte édesanyját. – Lesz egy saját házunk!!! – tört ki belőle a kiáltás, örömkönnyekkel együtt.

- Hurrá! Hurrá! – ugráltak fel a többiek is, és a végén már mindenki a Nagymamán csüngött. Az ürömből így lett hatalmas öröm.



Álom-otthon



Otthon. Álomház. Ha egy kisgyermek hallja ezeket a szavakat, bizonyára a mesebeli mézeskalács házikó jut az eszébe. A falak süteményből, a teteje csokoládéból, a kerítés pedig cukorból. És ha megkérünk egy kisgyermeket, hogy rajzoljon egy házat, szinte biztos, hogy szögletes fehér házikót fog alkotni, osztott barna ablakokkal, piros cseréptetővel. A kéményen gomolyog a füst, tehát odabenn ég a tűz: kályhával fűtenek, vagy kemencében sütnek. Körülötte fakerítés, tarka virágok, dús lombú fa és odafönn a mosolygós napocska.

Hasonló kép élt Annában és Gáborban is az ő álom-otthonukkal kapcsolatban. Néha, ha este már csend volt, egymás vállára hajtották fejüket, behunyták szemüket, és álmodoztak. Fakeretes ablakban nyíló muskátlikat, hófehér falakat láttak maguk előtt, hallották a susogó szél, a csivitelő madarak hangját, és a csöndet. Érezték az orgona illatát, a frissen sült kalács ízét. És egész testüket átjárta a tornác hűvöse vagy a búbos-kemence melege.

És végre, annyi költözés, más házában lakás után elérkezett számukra is a lehetőség, hogy felépíthessék saját otthonukat. Hogy milyen volt ez az egy évtizedes vándorélet? Ha Annát kérdezte erről valaki, ő kapásból úgy válaszolt: borzalmas. Az állandó csomagolás, pakolás, selejtezés. Az ideiglenesség érzése, a bizonytalanság, hogy bármikor menniük kell, és akkor megint hova. Kelenföldi panellakás, belvárosi bérlakás, városszéli nyaraló, nagyközségi kockaház, meg falusi tanya… Új városok-falvak, új emberek, új szokások.

De ha Gábornak tette fel valaki ezt a kérdést, ő rögtön azt a választ adta: jó. Tanulást, tapasztalatot jelentett. Megtanulták, hogyan kell a leglepusztultabb, lakásnak alig nevezhető valamiből, nekik egyáltalán nem tetsző házakból is otthont teremteni. Megtanultak alkalmazkodni másokhoz, a váratlan változásokhoz, új körülményekhez. És ezalatt az idő alatt szépen kikristályosodott bennük a kép, hogy milyennek is szeretnék az otthonukat.

Abban egészen biztosak voltak, hogy a falujukat megtalálták, innen már nem akartak tovább állni. Gyönyörű volt a táj, rendezett a település, egységes a közösség, és remek barátokra leltek. Úgy döntöttek, itt fognak telket keresni.

Egy derűs kora-nyári szombat délutánon kettesben indultak nézelődni – a gyermekekre addig a nagymamájuk vigyázott: strand és fagylaltozás volt a program. A posta előtt lévő hirdetőtáblán is találtak néhány hirdető-cetlit, valamint barátaik, ismerőseik is ajánlottak nekik telkeket. Bejárták a falut, ahol persze találtak zsebkendőnyi parcellát a központban, csakúgy mint sok-hektáros szántóföldet külterületen. Több olyat is láttak, amin már volt ház: vagy düledező, lebontandó romhalmaz, vagy a tulajdonos által szépnek (és ezzel arányosan túlzottan értékesnek) is tartott ízléstelen építmény. Már jópár címet kipipáltak a listájukon, és kissé el is kedvetlenedtek, mert mindegyikre azt kellett mondaniuk: „Nem ez az igazi.”

- Ha a következő sem tetszik majd, akkor mára befejeztük a sétát, és hazamegyünk pihenni. – hajtotta fejét fáradtan és csüggedten férje vállára Anna. Épp a templom utcáján baktattak fölfelé.

- Álljunk csak meg egy pillanatra! – torpant meg Gábor. – Hát ilyenek vagyunk mi? Hát ennyire tudjuk csak használni a gondolat teremtő erejét? Csukd csak be a szemedet! – fogta meg felesége kezét. Anna engedelmesen lehunyta pilláit.

- Képzeljük erősen magunk elé azt a telket, amire vágyunk. – Anna gondolatban máris az álomkertben járt. – És most mondjuk ki együtt: „Tudom és hiszem, hogy ez a hely már megvan, létezik, és nemsokára rá is találunk.”

- Rátalálunk? – nevetett kínjában Anna néhány perc múlva. – Hiszen a cetlin az áll, hogy Kincs utca 17. Itt meg van egy 15-ös szám, utána pedig rögtön a 19-es következik. Szépen teremtettünk a gondolatunkkal! – fakadt ki elkeseredve.

- Már megint hitetlenkedsz! – korholta Gábor. – Nézzünk csak körbe alaposabban! Figyelj, ott a bokrok után nyílik egy ösvény – lehet, hogy mögötte rejtőzik a telek.

- Jó, akkor bújócskázzunk! – adta meg magát felesége, és követte férjét a keskeny úton. – Az biztos, hogy kocsi-beállónk nem lesz. – viccelődött, mivel ketten épp hogy csak elfértek egymás mellett. Ám aztán torkán akadt a szó és csak annyit tudott kinyögni: - Ó, ez csodálatos!

A virágzó mályvabokrok után ugyanis kinyílt a tér, és a lábuk előtt hevert a falu meg a pilisi hegyek.

- Alattunk a Szépvölgy! – lelkendezett Gábor. Aztán már úgy vágtak egymás szavába, mint a türelmetlen kisgyermekek.

- Nézd ott messze, a Fehér-szikla!

- Arra meg a Tündér-tó!

- És az egész Boldogfalva!

- Mögöttünk pedig a Szentkereszt-hegy! Ha nagyon erőlködünk, még a kilátóig is ellátunk.

- Mindig is arra vágytam, hogy északról magas dombok határolják a telkemet, – örvendezett Anna, - a hegyek meg a fák remekül felfogják a hűvös szeleket.

- Szinte sehol egy szomszéd. Csak Szabolcsék gyümölcsöse meg szőlője van ott lent, pont a telek aljában.

- Arra keletre pedig a napraforgó-földek! De szép lehet ez nyár végén, amikor sárgállik a mindenség!

- Most is gyönyörű! Gyere! – húzta Gábor Annát kézen fogva a telek vége felé. – Nézd, innen lentről még a Zugoly-patak is látszódik.

- Merre?

- Ott, amerre a nap készül lenyugodni. - A látvány festői volt. A nap vöröses sugarai ragyogtak a smaragdzöld színű lombokon. A fák között pedig itt-ott előbukkant a köveken csörgedező kis patak.

- Milyen nagy lehet ez a telek?

- A hirdetésben az áll: kábé 2000 négyzetméter. Hogyhogy? Ezek nem tudják pontosan, hogy mekkora?

- Mutasd inkább a telefonszámot, hívjuk fel rögtön a tulajt!

- Miközben te megcsörgeted, én lelépem. – ajánlkozott Gábor. – Körülbelül harmincszor hetven méter lehet. – kiáltotta lentről. – Na, mit mondott? – kérdezte, mikor már visszatért párjához, aki éppen akkor tette el a telefont.

- Itt lakik a gazda a faluban. 10 perc múlva idejön!

- Mit gondolsz?

- Hogy mit gondolok? Egyértelmű! Ez itt a mi helyünk!!!

Amikor megtudták, mennyiért árulja a tulajdonos, megdöbbentek. Annyira olcsó volt! Nem is számítottak ilyen vételre. Próbálták nem elárulni meglepetésüket, de azért Gábor óvatosan puhatolózott, hogy hol a trükk, miért csak ennyibe kerül. Trükk nem volt, a pocakos, középkorú férfi mindent töredelmesen elárult.

- Láthatják, nem vezet a kapuig aszfaltos út, úgyhogy esős időben van egy kis sár. A villany persze be van vezetve, de gáz az nem, és sajnos víz sincs.

- Ó, ne, újra víz-nélküliség vár ránk! – fakadt ki Anna.

- Mármint láthatják, kút az van, - helyesbített az ember, - csak a vízvezeték meg a csatorna hiányzik. Néhány papír kitöltése, és pár százezer forint befizetése után azonban már folyhat is a víz a csapból. Nézzék, én nem akarok nyerészkedni ezen a telken. Az öregapámé volt, azelőtt az ő öregapjáé, a felmenőink még gazdálkodtak rajta; az ő haláluk óta itt áll üresen, senki se foglalkozik vele. Nekem is, a testvéreimnek is megvan a magunk családja, a saját házunk itt a faluban; se energiánk, se időnk nincs erre a darab földre. Magukat meg elnézve jó kezekbe fog kerülni!



A gyerekek a strandról hazatérve örömtől megmámorosodott szülőket találtak otthon. Már-már beköszöntött a szürkület, de amikor Anna és Gábor lelkendezve mesélt Tündének, Leventének és Csengének, na meg persze Katalinnak az álom-telekről, akkor hosszan könyörgésükre együtt is felsétáltak a dombra.

Mindenkinek egyből megnyerte a tetszését a hely, csupán Katalin ejtett el néhány megjegyzést a betonút és a víz hiányáról. A csemetéket viszont mindez csöppet sem érdekelte. És az sem, hogy a kisvasúton hazafelé az egész napos pancsolástól eltikkadva még majd el akartak aludni. Most a kora esti félhomályban energiákkal telítődve ott rohangásztak fel s alá a dombon, megmásztak minden fát, bekukkantottak az összes rejtett zugba, virágot gyűjtöttek, gyümölcsöt szedtek...

A felnőttek ezalatt éppen azon a helyen álltak meg beszélgetni, ahonnan a legeslegszebb kilátás nyílt a telekről. Különös - vagy talán az rejtett összefüggéseket ismerve már nem is annyira meglepő -, hogy ez pontosan a terület aranymetszésénél helyezkedett el, a hosszúságának és a szélességének egyaránt körülbelül az egyharmadánál, az északi és a nyugati telekhatárhoz közelebb.

- Csodálatosak itt az illatok, gyerekek! - ismerte el Katalin, aki szép lassan kezdett megbarátkozni a hellyel. Főként annak örült, hogy a családját meglátogatva nem kell majd legelésző tehéncsordákon átgázolnia - csupán egy keskeny ösvényen besétálnia.

- És a madárcsicsergés? Ide képzelem el a házunkat. - ábrándozott Anna.

- Igen, ez tökéletes hely. - értett egyet vele Gábor. - Már most előttem van az a jövőkép, hogy itt ülünk a tornácon, egy ehhez hasonló kora nyári estén, nézzük a gyerekeket, akik ugyanígy virgonckodnak, minit most, csak egy lesz a különbség...

- Az, hogy akkor a telekből igazi kert lesz, a házunkból pedig valódi otthon!



- Ki tervezze a házunkat? – morfondírozott Anna később a Bio-Otthon magazint lapozgatva. – Az rendben, hogy a gondolatainkban nagyjából megvan egy terv, de szerintem nagyon fontos lenne egy olyan építészt találni, aki velünk egy hullámhosszon van, és az elképzeléseinket formába is önti. - Gábor is leült mellé, és mindketten belemerültek az újságba.

- Nézd, itt egy öko-építészről írnak! Harangozó Zoltán. Nagyon remekek ezek a dombházak! Sehol egy derékszög, rajta fűtető… Biztosan jól szigetel ez a rengeteg föld!

- Nem lehet túl magas a rezsije. Nekem tetszik, de valahogy mégsem ez az én ízlésem. Én ennél sokkal hagyományosabbat szeretnék. Egy buckaháznak nincs klasszikus értelemben vett tornáca, és nem rakhatsz rá piros tetőcserepet. – lapozott tovább Anna.

- Akkor neked olyan kell, mint ez a Balaton-felvidéki ház. Szabó Elemér újítja fel őket. Megőrzi a múltat. Régi népi bútorok, padlásról ismét lehozott használati tárgyak… - Anna élvezettel nézte a zsúpfedelet és a vastag kőoszlopokat. Egy sarokba állított rokka és egy kékre pingált szekrény is megragadta a tekintetét. De férje lehűtötte a lelkesedését.

- Ez mégsem olyan jó! – gondolkozott el Gábor. - Azért ANNYIRA ne legyen tömény parasztház! Én legalábbis nem akarok teljesen Skanzent csinálni a házunkból! Az én gondolataimban inkább egy Makovecz-stílusú épület jelent meg.

- Mint a templom Százhalombattán, aminek „szárnyai” vannak? Nekem az túl monumentális.

- Nem templomra gondoltam, kedvesem, hanem házra! Vagy lehetne tőlem egy jurta is…

- Rendben. Próbáljuk megtalálni az arany középutat egy ősmagyar, egy régi falusi épület, és egy ökoház között!

- Tudod mit? Felhívom Attilát. – ajánlkozott Gábor. - Ő sok tervezőt ismer személyesen is, hátha tud valakit ajánlani.

- Nem hallottatok még Balázs Árpiról? – kérdezte újságíró barátjuk a telefonban egy perc múlva. - Fiatal építész, az egyetemen Makovecz tanítványa volt, Kós Károly nyomdokaiban jár. Székelyföldön is tanult, és részt vett a kinti kaláka mozgalmakban. Jelenleg a szentkirályi Néprajzi Múzeumban dolgozik, majd holnap átviszek nektek néhány régebbi magazint, amiben az ő házai szerepeltek. Úgy érzem, jól megtaláljátok majd egymással a hangot.



Alkotó nyár



A költözés utáni hetekben-hónapokban Szalaiék szép lassan megismerkedtek a csapat tagjaival. Az első lépést a családi napközi jelentette, hisz a gyerekek délelőttjeiket többnyire itt töltötték pajtásaikkal, a közösség tagjaival pedig a szülői esteken alakulhatott ki közelebbi kapcsolat. A társasági események is hozzájárultak ahhoz, hogy a jó viszony elmélyüljön új barátaikkal. Az óvodás ünnepek, a születésnapi zsúrok és a különösebb ok nélkül, pusztán a közös együttlét örömére összehívott kerti bulik mind-mind jó alkalmat teremtettek ahhoz, hogy a csemeték és a felnőttek egyaránt társakra leljenek.

Anna Timit és Orsit érezte magához a legközelebb, de Gyöngyvérrel is jó barátságba került. Festőművész barátnőjében a hitét és fiatalosságát, valamint istenadta tehetségét csodálta, a néptáncosra azért nézett fel, mert a hagyományt ennyire a vérében hordozta, a kertek és virágok barátja pedig természet-szeretete, szelídsége és türelme miatt vált példaképévé. Gábor a magyar szellemi örökség nyomán lelkileg jól összehangolódott Vilmossal, a harcművészeti edzéseken Vincével, a népi hagyományok okán Ákossal, de a közös tanyasi munka miatt Gergővel is sok időt töltött. A csapatot igen hamar úgy nevezték maguk között, hogy „a nagy család“.



A nyár amolyan felemásra sikeredett, hiszen abban az évben minden a házról és a tanyáról szólt. Hiába álmodoztak a gyermekek Balatonról, sőt a merészebb Tünde még a horvát tengerpartról is, az igazi családi nyaralás sajnos idén kimaradt, bár néhány rendezvényre azért sikerült ellátogatniuk. A nyári napforduló alkalmából a pogándi táltos-várban fény-szertartást rendeztek, és a Mesterségek Ünnepén is kézműveskedhettek a Budai Várban. Egyszer-kétszer azért a szülők is fürödtek a várhalmi strandon – a gyermekeket többször elvitte oda, és a szentkirályi fürdőbe is a nagymamájuk -, és az új kenyér ünnepén a tűzijátékot is megcsodálhatták. No nem a budapestit, hanem a szentkirályit., ahol a látvány ugyanolyan pompázatos volt, mit a fővárosban, viszont a tömeg annál jóval kisebb.

Szerencsére volt egy kiváló szervező, Katalin, aki lelkesedéssel, és hál Istennek némi hozzáértéssel is intézte az építkezés ügyeit. Gábor a legelején megmondta, hogy ő vállal mindent, megcsinál bármit, de tényleg bármit, földet ás, falat tapaszt, tetőt ácsol, csak egyetlen egy papírt ne kelljen kitöltenie, és semmilyen hivatallal ne kelljen tárgyalnia. Először is megvásárolták a telket, ez az előzetes számításokhoz képest jóval kevesebb időt és pénzt igényelt, aztán tervezgettek és terveztettek. Ebben Anna vállalt oroszlánrészt, miután kiderült, hogy benne gyakorlatilag egy profi lakberendező rejlik.

- Úgy látszik, nem véletlenül készítgettem már kamasz-koromban azokat a terveket! - mondogatta. Ifjú éveiben ugyanis egész kockás füzeteket rajzolt tele szobák, lakások, és házak alaprajzaival. Balázs Árpival megfogták az Isten lábát, nemcsak azért, mert kiváló építésznek bizonyult, hanem mert hozzájuk igencsak hasonló gondolkodású, a természetet és a hagyományokat mélyen tisztelő embert ismertek meg személyében. A hab a tortán az volt, hogy párja meg belsőépítészként dolgozott, így Nóra, Árpi és Anna tökéletes hármas alkottak. A lelkes elképzeléseket formába öntötték, a külső és belső tereket a valós igényeknek megfelelően hangolták össze.

Szalaiéknak sikerült a három gyermek után lakásépítési támogatást is kapniuk, ezért csak nagyon kevés hitelt kellett bevállalniuk. Gábor a rövid távon nehezebb, de hosszú távon sokkal olcsóbb és jobb megoldást választotta: amit csak tudott, saját kezűleg, illetve baráti segítséggel akart megcsinálni a házon. Úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak rá a vízvezetékre és a csatornahálózatra, és ezt a döntést nem pusztán anyagi, hanem környezetvédelmi okokból is hozták. Azt tervezték, hogy a kiváló minőségű vizet a kútból nyerik szivattyúval, a szennyvizet pedig nádgyökér-zónán keresztül tisztítják – úgyis kizárólag lebomló tisztítószereket meg illatszereket használtak. Az angol vécé helyett pedig komposztvécét akartak, a kertbe meg egy jó kis pottyantós budit.



Nyáron a saját házon még inkább csak elméletben dolgoztak, a kivitelezés a háttérbe szorult, a főszerepben az ügyintézés, a papírmunkák álltak. Adódott azonban alkalmuk a gyakorlatban is kipróbálni az építkezést – a tanyán ugyanis nekiláttak a közösségi tér kialakításának. Gábornak nem kellett egyedül megszakadnia a munkában - több hétvégére is sikerült elhívni segítő barátokat, régi edzéstársakat, és Anna volt egyetemi csoporttársait is. Tartottak egy egész hetes kalákát is, a már említett öko-építész csapat szervezésében. Elsőként felépült középre a kör alakú csűr, dübörgő fapadlóval, ahol aztán lehet „csűrdöngölőt” járni! Gábor - Zsolt és Vilmos segítségével - tapasztott egy kinti kemencét, melléje építettek egy kis fedett étkezőt, mosogatóval, padokkal, asztalokkal.

Nagy munka volt a kerti fürdőház megalkotása is. Egyik oldalra kerültek az árnyékszékek, kis kézmosóval, a másik oldalra a zuhanyzó, külön férfiaknak és nőknek. Oldalát sásból fonták az ügyes kezű lányok, a víz a tusoláshoz hordóban melegedett fel. A tanyán több forrás is fakadt; az egyiket a kalákások kitisztították, környékét rendbe hozták. Mázas bögrékből mindig lehetett friss vizet inni belőle, alá pedig dézsa került, amibe forró napokon jól esett belemerülni.

A jurta is sikeresen megérkezett Mongóliából; el is hívták Vilmos két barátját, Miklóst és Tibort, hogy az ő segítségükkel állítsák fel az ősmagyar sátrat. Anna ez esetben is megcsillogtatta lakberendezői és szervezői tehetségét: pompás szőnyegeket, takarókat, régi tárgyakat sikerült beszereznie potom áron, sőt, az ősi magyar kultúra megőrzése címén még jókora pénzösszeget is nyert egy pályázaton. A táltosok fel is szentelték a jurtát, és a vendégek egyelőre abban szállhattak meg, vagy hozott sátrakban aludhattak.

Rengeteg volt a munka, nem is győztek a végére jutni, a fabódék felépítése már csak a következő nyárra maradt. Gergő nagyon elégedett volt az eredménnyel, sőt ő maga is rengetegszer vett részt saját kezűleg a munkálatokban. Megbeszélték Annával: ha elérkezik a tavasz és megjön a jó idő, elkezdheti a csoportok szervezését.



Közösségi ház



- Nemsokára eljön a szeptember, Tünde már iskolás lesz, a két kicsi meg újra oviba jár majd. Gábor a napjait a műhelyében tölti, de mit kezdek magammal én? – morfondírozott nyár vége felé Anna magában, a Szatócsbolt felé sétálva. – Végül is szívesen sütök-főzök, mosok-mosogatok, de érzem, kell valami újabb kihívás. Nem tölthetem az egész napomat házimunkával! A délután a családé, akkor szeretnék Gáborral és a gyerekekkel lenni, de délelőttre találnom kellene valamilyen elfoglaltságot.

A vásárlás végeztével a boltból elhozott egy reklám-újságot, ami a kistérség városaiban és falvaiban jelent meg. Leült a parkban egy padra, teli kosarát a lábához rakta, és belemélyedt az apróhirdetésekbe.

- „Műkörmöst keresünk”, „Szobafestő munkák”, „Marketingest felveszünk” – Hát, ezek közül egyik se nekem szól. – gondolta.

- Hu! – ijesztette meg őt hátulról Noémi. – Mibe merültél bele ennyire?

- Ó, csak a hirdetéseket nézegetem. – nevetett Anna, és gyors mozdulattal a padra dobta az újságot. – De nem találtam magamnak valót.

- Mit keresel? Házat? Autót? Tűzifát?

- Á, dehogy! Munkát magamnak. Feladatot, tennivalót. A tanyán az én dolgom majd csak tavasszal kezdődik, addig meg nem tudok magammal mit kezdeni. Arra gondoltam, hogy félállásban szívesen dolgoznék valahol a közelben. Népművelés, pedagógiai munka, vagy ilyesmi. De vagy építőipari meg gyári munkásokat keresnek, vagy kozmetikust meg pultos lányt. Az olyan szövegeket pedig nem veszem be, hogy keressen 300.000 forintot könnyű, otthoni munkával.

- A művelődést miért nem szervezed meg itt a faluban? Csabával úgyis azt beszéltük, hogy kellene valaki, aki egy személyben irányítja a közösségi életet. Klubok összehangolása, előadók meghívása, rendezvények, programok szervezése, és a többi. Ilyen feladatok várnának rád - feltéve, ha vállalod.

- De hát… - tátogott a meglepetéstől Anna, - úgy tudom, eddig teljesen önszerveződő módon ment ez. Nincs is ilyen állás a kultúrházban.

- Majd lesz! Egyszerű az egész. Sebtében kiírunk egy pályázatot, te megpályázod, mi elfogadjuk, és ősszel már kezdhetsz is.

- Ez most komoly?

- Halálosan! Végre lesz gazdája a közösségi háznak. Siess haza, és állj neki az önéletrajzodnak!



Hajdanában, a Kincs és Csillag utca között volt egy bolt. Nem is bolt, hiszen a régi rendszerben így hívták: KÖZÉRT vagy ABC. Hamisítatlan szocreál kocka, gyér választékkal. Amikor azonban az élelmes Székely házaspár, Eszter és Feri házuk aljában megnyitotta a Szatócsboltot, méghozzá friss és minőségi áruval, a régi ABC-nek befellegzett. Sokáig tátongott ott üresen az épület, kitéve az enyészetnek, a falu szégyenfoltjaként, amikor végre valakinek az eszébe jutott, hogy közösségi házként kellene hasznosítani. Volt régebben is amolyan kultúrház-féle Pilisboldogfalván, amelyben még az első mozi-vetítések idején ott tolongott a falu egész népe, sőt a Katalin- és Anna-napi bálokat is abban rendezték. A régi „Kultúr” felett azonban eljárt az idő, le kellett bontani – helyén ma a Szivárvány-vendégház áll. Az új „Kultúr“ meg a régi bolt helyén.

Amit ki lehetett hozni abból az épületből, azt megtették, és az ellentétek dacára azt még Csaba is elismeri, hogy ez a régi tanácselnök érdeme. A lapos tetőre amolyan városi raktárnak egy padlástér épült, amire piros cserepek kerültek. A zöld falakat hófehérre festették, az ablakokat korszerűbbre cserélték. A közösségi ház előtt kis teraszt kerítettek el, fakorláttal, virágládákkal.

A belépőt középen lambériával burkolt előtér fogadta, ami egyben galéria szerepét töltötte be. Falára kerültek ki a szakkörökön készült festmények, fotók, kézműves alkotások. A látogatók íves, barna Thonet-fogasokra akaszthatták kabátjukat. Innen nyíltak a hófehér csempével borított mosdók.

A bal oldali ajtó a klubszobába vezetett. Itt tartotta fogadónapját a gyermekjóléti és családvédelmi szolgálat. Ezen a helyen találkoztak hetente egyszer délelőttönként a nyugdíjasok, illetve a kismamák. Szintén a klubszobában tartotta Csilla a textiles kört, Anikó a kézműves-klubot, Timi a képzőművészeti kört, Krisztián pedig a fotó-klubot. Az ifjúsági klub kamaszai délután itt beszélgethettek, zenét hallgathattak, késői órákon pedig ebben a helyiségben szoktak összejönni a Boldogfalváért Egyesület tagjai is.

Jobbra nyílott a könyvtár ajtaja, amelyet ősztől Enikő vezet. Hetente kétszer tart nyitva délután, a járási könyvtár fiókjaként. A polc-sorok egyik oldalán kapott helyet a folyóirat-olvasó kuckó, egy másik sarokban pedig Tele-ház működött, ahol bárki ingyen használhatta az Internetet. A negyedévente megjelenő helyi újságot is itt szerkesztette, nyomtatta Attila.

Szemben, a szárnyas dupla-ajtó mögött a nagyterem tárult fel. Egyik részén a bordó függönyös színpad a fellépőké, a viszonylag nagy tér pedig a nézőközönségé volt. Bernadett rendezett itt néha színi- vagy bábelőadásokat, de meghívott előadók is jöttek szép számmal. Kórusok, zenekarok tartottak hangversenyt, rock-együttesek koncertet, és a régi mozis hagyományokat felelevenítve újból vetítettek filmeket. Itt edzették testüket-lelküket a jógások Zsolttal. Ákos néha elhívta együttesét és akkor népzenétől zengett a terem; Orsi pedig a táncházban mutatta a lépéseket. Hűvösebb időben a nagyobb szabású iskolai ünnepségeket is itt tartották: Karácsonykor fenyőfa állt a sarokban, Farsangkor boszorkány-lépcsők lógtak az ablakokban, ballagáskor pedig virágokkal díszítették a termet.



Az utolsó augusztusi hét egyik délutánján Anna bement a közösségi házba, ami ettől a naptól fogva a második otthonának számított. Gábort kirándulni küldte a gyermekekkel, mivel úgy gondolta, eljön ide egy kicsit körülnézni, rendezkedni. A hosszú nyári szünet után akkor nyitották meg újra a ház kapuit. A takarítónő délelőtt kisuvickolt mindent, rend és tisztaság uralkodott a termekben. A hypo-szagú kockakövek üresen ásítoztak, a dísztelen, meszelt falak közt csend honolt.

Anna a klub-szobában üldögélt, lapozgatta az előző évek iratait, néha meg-megállt, tervezgetett, hogyan lehetne a dolgot még szebben, jobban csinálni. Szerette, amikor feladatot kapott. Már jöttek is a gondolatai, firkantotta is papírra az ötleteket: évszak-dekoráció a falakon, havonta egyszer tini-diszkó, női torna vagy tánc…

Hirtelen nyílt az ajtó, és egy fiatal srác kukkantott be.

- Helló! – rikoltotta, és azzal a lendülettel a szobában termett, majd Annát megpillantva megtorpant. – Vagyis: Csókolom! Azaz, szép napot! – folytatta zavartan, mivel Anna nem volt a kortársa, így tegezni nem merte, annyira viszont nem érezte idősnek, hogy magázza.

- Legyen inkább szervusz. – javasolta Anna mosolyogva mégis a tegezést. Nagyon megnyerte tetszését a vidám, helyes fiú.

- Megnyitott a művház? – tette fel a srác a teljesen fölösleges kérdést.

- Amint látod. Egyébként Szalai Anna vagyok, az új nagyfőnök.

- Ja, bocsánat, én meg a Faragó. András egyébként, de úgy senki se hív. Á, már láttalak téged a faluban, - oszlott fel a köd, - nemrég költöztetek ide, igaz? Sok kisgyereked is van, ugye?

- Így van, pontosan három. De nekem nem rémlik a te arcod.

- Szerintem itt-ott összefutottunk, de nyáron még hosszú hajam volt. Néhány napja váltottam fazont. – mutatta sötét, felnyírt haját, ami pajeszban végződött.

- Te mindennapos vendég vagy itt?

- Aha. A programok állandó résztvevője, a színjátszó kör oszlopos tagja, az ifjúsági klub fenegyereke. – mókázott a fiú.

- És ha nem itt vagy, akkor mivel foglalkozol? Dolgozol már?

- Nem, Szentkirályra járok középiskolába, jövő nyáron fogok érettségizni. Azután meg ki tudja még, mi lesz… Most segíthetek valamiben? – ajánlkozott. - Rengeteg szabadidővel és fölös energiával rendelkezem.

- Hát, nem is tudom…

- Ezek az asztalok nem itt szoktak állni, csak gondolom nyárra félretolták őket. - vette kézbe az irányítást a fiú. - Középre pakolom őket.

- Rendben, én pedig a fal mentén sorakozó székeket teszem a helyükre. – kezdtek neki a rakodásnak. - Jé, ebben a fiókban rengeteg terítőt meg függönyt találtam! – örvendezett Anna. - De szépek!

- Akkor én folytatom a bútor-tologatást, te meg tedd fel a textileket! – A lány székre állva felaggatta a függönyöket, hímzett terítőkkel borította az asztalokat. – Ide a sarok-kanapéra elkelne még néhány puha párna is. – morfondírozott félhangosan.

- Voltak is, biztosan megtalálod őket a szekrény aljában.

- Áhá, itt is vannak! Így máris otthonosabb az egész klub-szoba. – nézegette művét Anna elégedetten.

- Az előtérben túl üresek a falak, oda mindig képeket szoktunk kirakni.

- Na jó, de idén még senki sem festett semmit, és más alkotások sem születtek.

- Biztosan találunk valamit a régiek közül. Abban a vitrinben tárolják a kézműves holmikat, talán azok között lesznek. – javasolta a srác.

- Igen, meg is van néhány szép grafika! És festmények is. Kitűzöm őket erre a parafa-táblára.

- Ezeket a bábukat gondolom Csilláék nemezelték, felrakhatnánk őket a kis-polcra.

- Jó, melléjük teszek néhány agyagedényt, ezek biztosan Anikóék műalkotásai.

- Te jó ég! – kiáltott fel Faragó, miközben egy fonott kosárban kotorászott. – Mennyi régi fénykép! Ezeket még Krisztián készítette a tavalyi ballagáson. Nézd, ez a karácsonyi ünnepségen készült. Ez a sok fotó meg az elmúlt évek falunapjait örökíti meg. Én is itt vagyok!!! – lelkendezett.

- Hol? Melyik? Á, most már látom a régi hosszú hajadat.

- Éppen Kertész bácsi lángosát kóstolom.

- Tűzzünk ki párat arra a farácsra! Igen, így rögtön hangulatosabb lett az előtér. A könyvtárat Enikőre hagyom, a nagyterem meg… az túl nagy falatnak tűnik nekem mára.

- Dehogyis! – nyitotta szélesre a szárnyas ajtót a fiú. – Itt minden a legnagyobb rendben van. A székeket úgyis mindig átpakoljuk, attól függően, hogy milyen program van. Ha meseszínház van, vagy koncert, vagy bármilyen előadás, akkor sorokba rendezzük őket, ha meg táncház, vagy jóga, vagy buli, akkor a fal mellé toljuk mindet. A nagyobb rendezvényekre le szoktuk hozni a padlásról a sörpadokat és asztalokat is.

- Már csak a ballagásról itt maradt díszeket kellene leszednünk.

- Na essünk neki! – tépték le az elszáradt virágokat és papír-girlandokat. A munka végeztével Anna alig győzött hálálkodni: - Nagyon köszönöm a segítséget!

- Na akkor én most már mennék.

- Várnak otthon?

- Otthon? – borult el Faragó tekintete. – Ott engem sohasem várnak…

- Ne haragudj, nem akartam… - szabadkozott Anna, de a srác már vidáman folytatta:

- Semmi gond! Minden jót! – integetett, és kiviharzott az ajtón.

- Milyen vicces, hogy a férjem fafaragó, ő pedig a Faragó! – nevetett magában Anna. – Olyan ő, mint Gábor lehetett kamaszkorában. Ó, ha tíz, vagyis inkább tizenöt évvel fiatalabb lennék…



- A Faragóék? – tette fel csodálkozva a kérdést Annának Zoli, akitől, mint szociális munkástól, Faragó András iránt érdeklődött a lány. – Nem hallottál még a falu fenegyerekeiről? A legzűrösebb család egész Boldogfalván! Apját néhány évvel ezelőtt elpusztította a rengeteg alkohol, anyja „neveli” egyedül a gyerekeket, de ő is hol elvonón van, hol a kocsmában piál, hol csak úgy simán otthon fetreng részegen. Otthon? Már ha lehet így nevezni azt a kidőlt-bedőlt falú vityillót, amiben laknak. Nagybátyja betörésért ül a dutyiban, egyik bátyját nemrég kapták el autólopásért, a másik bátyja a drogosok rehabilitációs otthonának visszatérő lakója. Öccse egy ideig terrorizálhatta a helyi iskolásokat, de most – mint „speciális nevelési igényű” – Szentkirályra jár iskolába, már amikor jár és nem az utcán csavarog, vagy a játékteremben lebzsel. Csodálom, hogy a Faragó, mármint az András, ennyire normális srác lett a körülményei ellenére.

- Akkor már értem, hogy miért a közösségi házban van a szabadidejében, és nem odahaza.

- Igen, világos, hogy a lehető legkevesebbet akarja otthon tölteni. Tettünk kísérletet arra is, hogy kiemeljük a családjából, és nevelőszülőkhöz adjuk, de azt meg ő nem akarta. Munkálkodik benne a szeretet az anyja és a testvérei iránt, meg egy bizonyos felelősségérzet, hogy segítsen rajtuk. Az iskolai szünetekben például rendszeresen dolgozik a földeken vagy a tanyán, és amit keres, azt mind hazaadja. A sors fintora, hogy ezen a pénzen az anyja megint csak alkoholt vesz, és az ördögi kör folytatódik tovább.

- Még szerencse, hogy ő nem kábítószerezik, meg bandázik.

- Érdekes, hogy a Faragó mindig tudatosan ellenáll ezeknek a kísértéseknek. Nem iszik, nem dohányzik, és viszonylag jól is tanul. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja!

- Ha jobban belegondolok, Gábor családja sem egy egyszerű eset, és ő mégis másként éli az életét. Úgyhogy nem mindig igaz az „Alma nem esik messze a fájától” mondás. Szerinted mivel lehetne ezt a srácot a leginkább segíteni?

- Találj ki neki sok feladatot a közösségi házban. Nagyon segítőkész fiú!

- Azt vettem észre! Ma az ő segítségével tettem rendbe a művházat.

- Mindig keres neki tennivalót, hadd érezze, hogy ő itt számít, hogy fontos valakinek. Érettségi után megpróbálom őt rábeszélni a továbbtanulásra, úgy, hogy kollégiumban lakhasson, és ösztöndíjat kaphasson. Remélem, sikerül neki kitörnie a mókuskerékből és felnőttként értékes életet élhet.



Tanév nyílik –

Boldogfalván és Szentkirályon



Mindig így van ez… Az augusztus huszadikai tűzijáték után – néha már az ünnep estéjén – jön a vihar, záporral, széllel, és a nyár utolsó hetére elromlik az idő, sokat esik az eső, hogy a gyerekek (és a szülők is) lelkileg jobban ráhangolódjanak a tanév-kezdésre. A papírboltokat és bevásárlóközpontokat megrohamozzák a családok, fogynak a polcokról a Barbie-s és Micimackós füzetek, a színes hátizsákok, Disney-tolltartók, illatos radírok.

Anna és Gábor Tündével nem a Tesco-ba, hanem a budapesti Zöld-boltba ment el vásárolni, ahol nem műanyag, hanem fa-vonalzót, fém-hegyezőt vettek, és a füzetek újrahasznosított, barnás papírból készültek. Természetesen nagylányuk is kapott iskolatáskát, de nem Miki-egereset vagy Hercegnőset, hanem olyat, ami a régi időkre emlékeztetett: sötétbarna bőrből készült, nagy csatokkal és világosbarna virág-rátétekkel. A tolltartóját Anna varrta drapp zsákvászonból, amire piros tulipánt hímzett.

Ezen a szeptember elsején is álmos volt az idő, monoton csepergett az eső, végigcsorgott az ereszen. Anna a reggeli készülődés közben felidézte, hogy milyen emlékei vannak az ő első iskolai napjáról. Hatalmas gombóc volt a gyomrában, elveszettnek érezte magát az óriási iskola-épületben, ahol nyolc évfolyam húsz osztályában csaknem hatszáz diák tanult egyszerre. Félve, édesanyja kezét szorongatva lépett be a tágas terembe, majdnem harminc osztálytársa közé. Magányos, szorongó érzései jöttek elő a régi időkből.

Annának olyan volt ezen a reggelen az érzése, mintha ő maga most menne először iskolába. Az asszony sokkal jobban izgult, mint Tünde. Lánya is izgatott volt, de inkább olyan hangulatban készülődött, mint egy vidámnak ígérkező kirándulás vagy utazás előtt. Nem ismeretlen, hatalmas iskolába indult, hanem barátságos, családias kis helyre. Ismerte már jópár leendő diák-társát és a kedves tanító-nénit, Enikőt is.

Még tavasszal ugyanis anya s lánya belátogathattak az iskolába nyílt napra, körbejárhatták az épületet, beülhettek a padba és megismerkedhettek a tanárokkal. Ebben az iskolában már tavasztól előadás-sorozatot szerveztek a szülőknek a gyermeknevelésről, amelyekre pszichológusokat, pedagógusokat hívtak meg. A tavaszi jelentkezéskor nem csupán egy nyomtatványt kellett kitölteniük a szülőknek, hanem Enikő részletes leírást és élettörténetet is kért Tündéről. Hogy jobban megismerkedhessen vele és családjával, júniusban el is látogatott a tanyára, ahol elbeszélgetett Annával és Gáborral, miközben mindennapi élethelyzetekben figyelhette meg Tündét. Csalogatónak apró ajándékot is vitt a kislánynak, amitől az még jobban a szívébe zárta a kedves tanító nénit. Augusztus utolsó hétvégéjén pedig elő-évnyitót, azaz ismerkedési délutánt rendeztek az iskolában a kis elsősök számára. Ekkor együtt beszélgethettek, játszhattak, „tanultak”, majdnem úgy, mint az igazi iskolások. Enikő mesélt nekik, játékos feladatokat oldottak meg, közösen énekeltek, táncoltak, alkottak és mozogtak a kertben.

Az iskola fakerítése mentén buja volt a növényzet, felkapaszkodott rá a borostyán, dús sövény burjánzott; a faragott kapu mellett biciklitárolóban álltak a kerékpárok. Szalaiék termésköveken lépdeltek befelé a kertbe. Az előkertben kis tó vizét pöttyözték az esőcseppek, benne aranyhalak úszkáltak, körülötte nádas. A szépen gondozott virágoskertben őszirózsák, krizantémok. Az egyik sarokban kerekes-kút, és kerti kemence, körülötte fapadokkal. Az iskola épülete vastag falú vályogház volt, a régi kis eleminek a kibővítése. A mai öregek azonban rá sem ismertek volna Alma Materjükre: annak tetején ma már napkollektor, odabent pedig mázas kőburkolat csillogott.

A kapun belépve, a fal mentén színes szekrények sorakoztak: itt tárolhatták kabátjukat, sáros lábbelijeiket a gyerekek. A kovácsoltvas fogasok fölött névjegyek jelezték a holmik tulajdonosait. Itt fogadta az érkezőket a kedves „pót-mama” (gondnok-takarító-anyagbeszerző-mindenes és amolyan dadus-féle is), Marcsi néni. Az iskola szomszédságában álló kis házban élt férjével, Laci bácsival, aki a kertet gondozta, a kályhákat fűtötte, szerelt, fúrt, faragott, és a gépeket tartotta karban. Az előtérben nagy faliújság függött, rátűzve az aktuális események plakátjai, a közösségi ház programja, a szentkirályi színház- és moziműsor… A másik oldalon egy kis kuckó a nevelői szoba, öt íróasztallal, öt párnázott székkel, öt kis fali-polccal a könyveknek, jegyzeteknek, cédéknek. Itt kávézott Enikő, az elsősök és harmadikosok GYES-ről visszatért fiatal tanítónője, fénymásolt Ibolya néni, a másodikosokat és negyedikeseket terelgető tyúkanyó, füzeteit rendezgette Janka, a friss-diplomás nyelv- és művészettanár, a számítógép billentyűit ütögette Vince, aki a test neveléséért felelős, valamint telefonált Imre bácsi, az ötödik-hatodik osztály tanítója, s egyben az iskolavezető is.

A tágas előtérben kicsiny asztalok fogadták a belépőt, rajtuk batikolt terítők, őszirózsával teli vázák, körülöttük faragott székek, padok, fonott fotelek. Ez volt a társalgó, szünetben itt beszélgethettek a gyerekek, átnézhették a leckét és megehették a tízórait. Az iskolában nem volt konyha és ebédlő: a vendégház éttermébe fizethették be ebédre a szülők a gyerekeket. A régi menzákkal ellentétben itt ízletes, bőséges, egészséges – és viszonylag olcsó is volt az étel. Tornaterem sem tartozott az iskolához; testnevelés órákon lejártak a sportházba, jó időben kint mozogtak a kertben vagy a sportpályán, úszni pedig a vendégházban szoktak. A néptánc és a nagyobb teret igénylő dráma órákat a kultúrházban tartották meg.

Három összevont osztállyal működött az iskola, kis falu lévén egy évfolyamban körülbelül négy-öt gyermekkel. Ezt a tanévet huszonhét kisgyermek kezdte el a pilisboldogfalvi iskolában.

Azon a borongós szeptemberi reggelen a Szalai család többi tagja a kertben maradt, hiszen itt rendezték – egy sátorponyva alatt - a tanévnyitó ünnepséget, de előtte a diákoknak az iskolában kellett gyülekezniük, így Anna bekísérte Tündét a termébe. Bal kéz felé esett az elsősök napsárga terme, ahol már ott csücsült a padokban a mézhajú Villő, egyedül, barátnőjére várva, egymás mellett pedig az őzike-szemű Zsófi és a gesztenyehajú Mátyás. A félénk, visszahúzódó Réka még maradt óvodás, nem akarta otthagyni barátnőit, Kincsőt, Bogit, és nélkülük nekivágni az ismeretlen iskolás-létnek. Hunort is visszatartották még egy évre, mondván: féktelen energiáit élje ki az óvodában, ilyen hiperaktív, izgő-mozgó gyereknek még nem való az iskola. A harmadikosok térfeléről a vörös loboncos Piroska mosolygott a belépőkre. Anna röpke puszit cuppantott lánya homlokára, és ott hagyta őt Enikő gondjaira. Kifelé menet bekukkantott a többi helyiségbe is. Baloldalon továbbhaladva a másodikosok terme következett, ahol narancs-pirosra festették a falakat. A néhány ismeretlen negyedikes mellett Anna két ismerős másodikost fedezett fel: a kis művész Juli és a tanyasi Marci ültek egymás mellett a padban. A legnagyobbakat már jobb kéz felől találta, a fűzöld teremben: az ötödikes (év-vesztes, Sacitól fél évvel ”lemaradó”) Zalán pont úgy helyezkedett, hogy a hatodikosok oszlopában ülő szerelme mellé kerüljön. A fiú majd kibújt a bőréből, hogy végre Saci osztálytársa lesz, igaz a lány most nem vele foglalkozott, hanem padtársával, Hannával csevegett éppen. A jobb szárny szélén kapott helyet a tengerkék színben pompázó kézműves terem rajz-bakokkal, fazekas-korongokkal, barkácsoló-asztalokkal, szövőszékkel, égető-kemencével.

A folyosó egyik végén állt a lányok mosdója, másikon a fiúké, az iskolákra általában nem igazán jellemző módon tisztán, frissen mosott színes törülközőkkel, mintás WC-papírokkal és ovális tükrökkel. A szemközti szárnyas ajtó vezetett ki az udvarra. Azaz dehogy volt az udvar, inkább varázslatos kert a javából! Anna keserédesen idézte fel diákkora emlékeit, amikor a betonnal felöntött iskolaudvaron kettes sorban, szigorú rendben kellett körbe-körbe sétálniuk. Bezzeg itt! Amíg a szülők, nagyszülők, kisebb testvérek és más rokonok az évnyitó kezdetére vártak, Anna azon merengett, milyen jókat lehet itt a rózsa-lugasban sutyorogni, a bokrok takarásában bújócskázni, a zöld pázsiton fogócskázni. A kert hátrafelé terjeszkedett el, keleti részében veteményes és gyümölcsfák, nyugati felén játszórész fajátékokkal.

Az osztálytanítók először a bensőséges hangulatú termekben köszöntötték a gyermekeket, pár szót váltottak velük, majd néhány perc elteltével kikísérték őket a kertbe. A sátorponyva alatt félkör alakban rendezték el a padokat, oda ült le mindenki, középre pedig Imre bácsi állt, hogy megnyissa a tanévet.



Miközben a tudásvágytól égő kis elsősök megilletődve hallgatták az igazgató bácsi szavait a pilisboldogfalvi évnyitón, addig Szentkirályon a kamaszok többnyire vagány nemtörődömséggel álltak a gimnázium udvarán. Ilyenkor már sokaknak ciki örülni az iskolakezdésnek, de azért voltak, akik őszintén bevallották, hogy igenis várták már az első tanítási napot. Jó újra találkozni a barátokkal, jó az, ha a kötetlen nyári napok után jön a Szűz csillagkép, és jönnek a kötelességek, a beosztott napok; nem lustálkodik az ember az ágyban délig, de nem is folyik úgy szét a napja, vannak elvégzendő-megoldandó feladatok.

A Szentkirályi Művészeti Gimnázium bejáratánál, a hatalmas fakapu mellett kőtábla állított emléket az iskola alapítóinak. Még a két világháború között határozta el az Abonyi–Németh házaspár, hogy tudásukat egyesítik, lévén a férj képzőművész, a feleség pedig pedagógus. Klebelsberg Kunó miniszterségének idején sora épültek a jó iskolák – mind az épületet, mind az oktatás színvonalát illetően. Ugye mindannyian magunk elé tudunk képzelni egy ilyen vörös-téglás, széles folyosójú, kőpadlós Alma Matert? A Szentkirályban élő festő-tanár pár által elindított kezdeményezés azóta hagyományt teremtett a városban, és egyfajta sajátos arculatot is adott a településnek. A rendszerváltás után egyre csak szaporodtak a múzeumok, galériák, sorra költöztek ide a fővárosból a fiatal, értelmiségi párok, akiknek gyermekei aztán mind a gimnázium padjait koptatták.

A macskaköves udvaron Krisztián, a művészet-tanár oldalról figyelte osztályát.

– Hogy megnőttek a másodikosok! Főleg a fiúk nyúltak meg nagyon, és Zolinak kiserkent a bajusza. Móni levágatta a haját, de egészen rövidre, te jó ég, majdnem kopasz lett! Martinnak meg olyan hosszúra nőtt már, hogy majdnem a vállát verdesi – egyre jobban sikerül hasonlítania kedvenc rock-gitárosára. Barbara megint új hajszínnel kísérletezett – a tavalyi lángoló piros után most hidrogén-szőkére festette fürtjeit. Jé, a kis Emi meg egész nagylány lett – deszkából végre homokórává változott. Szegény Mariann viszont maradt a régi: előnytelen vastag keretes szemüveg, a messzeségbe révedő tekintet.

Az új tanév új szerelmet is hozott: Ildikó és Ábel kézen fogva álltak egymás mellett a sorban. A nyár folyamán Krisztián látta is őket többször együtt a faluban, és észrevette, hogy már nem mint jóbarátok, hanem szerelmesek tartoznak össze. Szüleik mesélték, hogy egy táborban jöttek össze a Balatonnál, azóta dúl a szerelem. Nelli nagyon örült neki, hogy az ő félénk, visszahúzódó fia szívét végre meghódította valaki. Angéla pedig abban bízott, hogy ez a kapcsolat kicsit higgadtabbá, megfontoltabbá teszi az ő hebrencs leánykáját.

Bálint majdnem a legmagasabb volt az elsősök között – hátulról leste az elöl álló Gerdát. Nagyon örült, hogy a lány a gimnáziumban is osztálytársa lesz. Titokban tetszett neki ez a törékeny Madonna, sőt, Bálint ezt szerelemnek hívta. Gerdának azonban teljesen közömbös volt a fiú. Észrevette persze, hogy jelenlétében Bálint zavarba jön, vörösödik, hebeg-habog, de neki ez a srác nem kellett. Ő még várt a nagy szerelemre. Ábrándozásai során mindig megjelent előtte a fehér paripás lovag – bár a királyfi nála inkább robogón érkezett, és bakancsot, meg bőrdzsekit viselt. Bálint tehát rendszeresen felsült, visszautasításokban lett része. Pedig ha sejtette volna, hogy a pilisi kis faluban volt egy hatodikos, aki meg azért várta a jövő évet, hogy ő is szentkirályra mehessen iskolába, és minden nap a fiúval buszozhasson együtt. Gerda mindezt nagyon jól tudta, hiszen a barátnőjéről, Hannáról volt szó. Ilyenek tehát a párhuzamosok, amelyek – szinte - sohasem találkoznak.



A tanév megnyílt hát itt is, ott is – a büszke rokonok még a kertben beszélgettek, míg a tanítók kiosztották a könyveket kis tanítványaiknak, és odaadták nekik az órarendet.



Idő              Hétfő            Kedd            Szerda        Csütörtök    Péntek

8.00 – 8.15 Beszélgetés Beszélgetés Beszélgetés Beszélgetés Beszélgetés

8.15 – 9.00 Olvasás       Olvasás        Írás              Olvasás       Olvasás

9.15 – 10.00 Német       Írás               Német         Írás              Német

10.00 – 10.30 Nagyszünet Nagyszünet Nagyszünet Nagyszünet Nagyszünet

10.30 – 11.15 Számtan  Környezet    Számtan      Környezet  Számtan

11.30 – 12.15 Testnevelés Néptánc Testnevelés Drámajáték Testnevelés

12.15 – 12.45 Ebédszünet Ebédszünet Ebédszünet Ebédszünet Ebédszünet

12.45 – 13.30 Rajz         Kézművesség Zene      Rajz          Kézművesség



Enikő már korábban küldött a szülőknek meghívót: aznap délutánra hívta össze a találkozót, ami szerencsére nem a hivatalos „értekezlet”, hanem „teadélután” elnevezésre hallgatott.

Anna kicsit korábban érkezett az iskolába. Benyitott a terem ajtaján, amin termésekből készült őszi dísz függött: egy levelekből, csuhéból, bogyókból összeállított koszorú. Az ajtó mellett a falon tábla lógott az osztálykísérő nevével: Harmat Enikő, és a csoportnévsorral:

- 1. Kertész Villő, Ligeti Zsófia, Soproni Mátyás, Szalai Tünde

- 3. Arató Péter, Egri Flóra, Nyírő Ádám, Palotás Piroska, Székely János

A szemközti két nagy, osztott ablakon még a múlt évből ottmaradtak az üvegfesték-díszek, előttük pedig sáfrány-színű könnyed függönyök libbentek. A virágládákban muskátli mosolygott. Anna léptei alatt recsegett a régi, de méhviasszal felújított hajópadló, amint körbesétált a teremben. Nagyon tetszett neki a sárgára festett, antikolt fal, így még délután is olyan volt a terem, mintha áradna be a napfény.

A két terem közé a sarokba tömegkályhát építettek bontott téglából – padkáján három-négy gyermek-popsi is elfért. A hatalmas táblát mozgathatóra, kihajthatóra készítették, rá csodálatos őszi tájképet készített Enikő krétával. Előtte állt a nagyobb tanári-asztal, szőttes terítővel, cserepes virággal. A másik sarokban leterített asztalka: rajta mécses, füstölőtartó, egy kis fonott kosárkában őszi termések, vázában virágcsokor. A szentély mögött az ünnepkörnek megfelelően most Szent Mihály arkangyal képét támasztották a falnak.

A padokat nem hagyományos padsorokban, hanem félkör alakban rendezték el. Az ajtó felől a négy elsős, az ablakok közelében az öt harmadikos kis faasztalkája állt, amelyek dőlt lappal és mély fiókkal készültek. Ezeket az asztalokat könnyen lehetett ide-oda tologatni, csoportmunkához vagy páros feladathoz átrendezni velük a termet. A kicsiny székeket tarka ülőpárnák tették kényelmesebbé. Hátul a földre – iskolához képest szokatlan módon - egy hatalmas rongyszőnyeget terítettek. Itt lehetett puha párnákra kucorodva beszélgetni, mesét hallgatni. Fölötte faragott tükör lógott.

A hátsó sarokban fapolc állt, könyvekkel, füzetekkel megrakva, és itt tárolták a hangszereket is. Vele szemközt alakították ki az élősarkot. Állványokon agyagcserepekben zöld növények illatoztak, egy akváriumban pedig színes halacskák fickándoztak. A halak lakhelyét a tavalyi negyedikesek rakták körbe csigaházakkal, kagylókkal, csillogós kövekkel. A hosszú fal volt a kiállítás helye: Anna itt fényképeket látott a tavalyi tavaszi kirándulásról és a nyár-ünnepről. Az elmúlt tanév festményeit és rajzait facsipeszekkel rögzítették a falra. Épp ezeket nézegette, amikor berobbant az ajtón Timi:

- Helló! Még sehol senki? Azt se tudom, hol áll a fejem! Hát kell ez nekem, hogy egyszerre három iskolás gyerekem legyen? Most mondd meg, hová menjek? Legszívesebben itt maradnék Mátyus miatt, de ott van a másodikban Juli is, Hanna szempontjából viszont nagyon fontos lenne, ha inkább a zöld-teremben tölteném a délutánt, hiszen biztosan a továbbtanulásról is esik szó. Szedjem magamat háromfelé?

- Szerintem az elején maradj itt, és aztán nyugodtan menjél át egy kicsit Ibolyához, meg Imréhez. Én úgyis jegyzetelni fogok, majd elmondok neked minden fontosat.

- Köszi! Bár nem értem, miért kell egy időben szervezni ezeket a találkozókat, hiszen más is van, akinek több gyereke jár ide!

- Például én! – kukkantott be Angéla. Fején hátrakötött kendő, pont úgy nézett ki, mintha a fakanál mellől ugrott volna át egy kis csevegésre. – Én Zalán miatt Imréhez megyek először, most lett ötödikes a szentem. Majd nekem is mondd el, ha a harmadikosokkal kapcsolatban elhangzik valami érdekes.

- Persze… - ígérte meg Anna, majd megkereste Tünde padját (gazdájáról egy csodaszép tündér-rajz is árulkodott), és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a pici széken.

Szép lassan szállingózni kezdtek a többiek is: négy olyan nő, akiket Anna csak látásból ismert az utcáról vagy a játszótérről. Mellettük érkezett még Villő édesanyja, Noémi, és a tanyáról Marci anyukája, Anikó. Végül pedig irulva-pirulva Enikő futott be legutolsónak, halomnyi papírost, könyvet, füzetet dobva asztalára.

- Bocsánat, hogy késtem, de mi, tanítók is most értekeztünk. Ennek azonban van előnye is, hiszen számos jó hírrel, újdonsággal is szolgálhatok nektek. De előtte szeretném bebizonyítani, hogy nem véletlenül kapta ez a találkozó a teadélután nevet. – Azzal újra kiviharzott, és egy hatalmas tálcával tért vissza, amin tíz kis csésze és egy porcelán kancsó állt, gőzölgő teával. – Emma nyári gyűjtéséből való, csupa gyógynövényből főztem. – kínálgatta az italt, amit Szabolcs-féle mézzel édesíthettek az asszonyok.

- Amíg kortyolgattok, én kiosztom nektek ezt a listát, amire ráírtam mindenkinek a nevét, címét és telefonszámát, így könnyebben tarthatjátok egymással a kapcsolatot. Rendszerint havonta egyszer jövünk majd így össze, és ezekre a megbeszélésekre az édesapákat is szeretettel várom. Az aktuális kérdések, problémák megbeszélése mellett kézműves alkotásokat is készítünk ilyenkor közösen. Mi is minden hónapban rendezünk tanári konferenciát, ahol nemcsak a szánk jár, hanem a kezünk is. Most éppen ilyen kedves kerti manócskákat varrtunk filcből, nézzétek! – mutatta fel a piros, kék és zöld törpéket. – Ők rejtőznek majd el az élősarokban. Amíg iszogattok, addig belekezdek, jó? – és néhány bólogató fejet látva nekilátott:

- Ebben az iskolában nincs felelés, nincsenek dolgozatok, csak egyéni, páros vagy csoportos feladatok. Osztályzatot sem visznek haza a gyerekek, ezek helyett negyedévente szöveges értékelést kapnak. Év végén személyesen is lelök a szülőkkel a tanévet értékelni. Amint azt már láthattátok, nálunk nem találkozhattok klasszikus értelembe vett tankönyvekkel, csak segédkönyvekkel, mert a gyerekek főleg a füzeteikből tanulnak, amit saját maguk készítenek-szépítenek.

- Mesélnél néhány szót a napirendről? – kérdezte rögtön Anna, hiszen neki még nem járta ide nagyobb gyermekei. - Az órarendet átolvasva igen szokatlannak tűnik.

- Persze! Fontosnak tartom azt, hogyan kezdjük el a napot. Minden reggel személyesen köszöntök mindenkit, aztán leülünk ide a nagy-szőnyegre, és kezdődhet a beszélgetés. Mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, azt, hogy mit álmodott, miről olvasott, mit csinált előző nap. Megbeszéljük az aznapi időjárást, esetleges ünnepet és az ahhoz kapcsolódó népszokásokat, és ha van születésnapos vagy névnapos, akkor az ő köszöntéséről sem feledkezünk meg. Jókívánságokkal, ajándékokkal lepjük meg az ünnepelteket. Ráhangolódásként minden napot egy kis verssel vagy idézettel kezdek. Az órák között igen sok a szünet, amit legtöbbször a levegőn töltünk el. A nagyszünetben mindig kimegyünk a kertbe, és az ebédszünet is elég hosszú ahhoz, hogy kényelmesen tudjanak a gyerekek enni, és egy kicsit szusszanni.

Enikő ismét töltött magának egy kis teát, majd a tantárgyak felsorolásával folytatta:

- A magyarórák alapját képezik a mondókák, versek és mesék. Én magam is sokat mesélek nekik, még akkor is, amikor már megtanulnak olvasni. Ez a szőnyeg ugyanis nemcsak beszélgető- hanem mese-kuckó is egyben. Mindenkinek van egy mese-párnája, itt gyűlnek körém. Főként magyar népmesék szerepelnek a palettán: tündérmesék, állatmesék, mondák, de mi is alkotunk majd saját, közös, folytatásos meséket. Remélem, nálatok sem múlik el nap mese nélkül.

- Dehogyis, az én fiam egész este a képernyő előtt ül, és a Minimax-ot nézi. - vágta rá egy egyszerűbb külsejű, tréningruhás asszonyka.

- Ez alatt nem a tévé-meséket értem, hanem az esti, összebújós családi meséléseket. - Enikő megpróbált nem túl kioktató hangnemben reagálni. - A betűk tanulásával nem sietünk, a hangsúly nem a gyorsaságon, hanem az alapos tudáson van. A latin betűk mellett a rovásírást is megtanítjuk a gyerekeknek. Amikor már folyamatosan tudnak írni, megkezdhetjük a levelezést a székelyboldogfalvi testvérosztályunkkal. Addig meg rajzokat és fényképeket küldünk nekik magunkról, onnan pedig, ha jól tudom, hat kis elsős és három harmadikos ír majd nekünk. Velük évente van lehetőség találkozni, hiszen vagy mi megyünk hozzájuk, vagy ők jönnek hozzánk. Jövő májusban majd mi láthatjuk vendégül az erdélyieket.

- Mennyire marad hangsúlyos a nemzetiségi oktatás? – kérdezte egy kontyos, szigorú arcú édesanya a harmadikosok térfeléről. – Én inkább az angollal szimpatizálnék… Ádámkánk számára nélkülözhetetlennek tartom az angol nyelv elsajátítását.

- Mivel Pilisboldogfalva hagyományosan nemzetiségi falu, ezért adott a német nyelv. Már elsőtől fogva heti három órában tanulnak németet – az első két évben szinte kizárólag szóban, mondókák, énekek, játékok, szituációk segítségével. Angolra csak a Szentkirályi Gimnáziumban lesz lehetőség.

- A matematikával nem gyötörjük annyira a gyerekeket, mint ahogyan azt hajdanán velünk tették. A legfontosabb a biztos számolás, azaz a négy alapművelet elsajátítása. Mindezt játékosan, gyakorlatias feladatokkal. Sokat mérünk majd: hosszt, súlyt, űrmértéket, időt. Lesz kirakás, válogatás, csoportosítás. Foglalkozunk a különböző síkidomokkal, testekkel, úgy, hogy minél több lehetőségük legyen rajzolni, színezni, építeni.

- Én örülnék annak, ha folytatódna az, ami tavaly, azaz hogy minél többet lennének kint a gyerekek, tanórákon is. – szólalt meg Noémi.

- Ez így is lesz, hiszen a környezet megismerését a lehető legtermészetesebb módon képzeljük el. Minél kevesebb könyv, annál több gyakorlat. Sétálunk a hegyekben, erdőben, tóparton és réten, ahol megfigyelhetjük a növényeket, állatokat. Lehet virágot préselni, állatnyomot rajzolni, ásványokat gyűjteni. Nagy hangsúlyt fektetünk a környezetvédelemre, láthatjátok, hogy itt az iskolában is fával fűtünk és szelektáljuk a hulladékot. Megismerjük a falut, a várost, aztán a nagyobbak már az atlaszt is tanulmányozzák. Foglalkozunk a csillagokkal és az időjárással is. Feltérképezzük az emberi testet, és beszélünk az egészséges életmódról, táplálkozásról, mozgásról. Ha babaápolásról van szó, akkor bölcsődébe látogatunk el, ha beteggondozásról, akkor pedig idősek otthonába. A szülői minták mellett vendégház konyhájában sajátíthatják el a gyerekek a háztartási ismereteket. Itt az iskolában is sok gyakorlati feladat vár rájuk: ilyen például a rendteremtés, vagy az élősarok gondozása. Odakinn mindenki saját kiskertet alakíthat ki, ahol ő maga ás, ültet, kapál, öntöz. Elmegyünk a tanyára, az erdészetbe, és mi magunk is építünk „házat” – tapasztással, döngöléssel.

- Remélem, elég mozgás lesz az idén is, hogy az én Jankó fiam kellőképpen kiélhesse féktelen energiáit. – mondta egy kövérkés nő szuszogva, aki alig fért el a kis széken. („Te viszont nem sokat mozoghatsz!” – súgta Annában a kisördög.)

- Vincén ne múljék a dolog, ő aztán alaposan megmozgatja a gyerekeket. Sokat fognak futni, labdázni, ugrálni, tornázni – de mindezt játékos gyakorlatokkal, például fogócskával, sorversenyekkel. Eljárnak majd úszni a vendégházba, télen pedig korcsolyázására lesz lehetőség. Fontos, hogy minél többet legyenek a szabad levegőn; ez nálunk falun nem is olyan nehéz. Mint már említettem, amikor csak megengedi az időjárás, az órák közti szüneteket kint töltjük, sőt sokszor tanulunk is odakinn. A kertben itt a hinta, a csúszda, a mászókák, télen a szánkózás, a hógolyózás. És mivel Vince harcművész, ezért biztos vagyok benne, hogy az iskoláskor végére minden fiú profin bánik majd az íjjal, fokossal, szablyával, és úgy üli meg a lovat, mint egy betyár, a lányok meg a lovaglás mellett néptáncból remekelhetnek.

- Én azért szeretem ezt az iskolát – merengett el ábrándosan Timi, - mert nemcsak a testet és az elmét nevelitek, hanem sokat törődtök gyerekeink lelkével is.

- Köszönöm, a kollégák nevében is! A dráma és művészet-oktatás is hozzájárulhat ehhez. A dráma-órák igen széles skálát ölelnek fel: személyiség-fejlesztő, szituációs gyakorlatoktól az utánzásos feladatokig és a valódi szerepjátékig sok minden vár a gyerekekre. A kézműves foglalkozásokon elkészítjük a jelmezeket, álarcokat és a díszleteket, aztán bábozunk vagy színjátékot adunk elő.

- És hogy jött, hogy a művészeten van a legnagyobb hangsúly? – érdeklődött Anna.

- A legtöbben tőlünk a Szentkirályi Művészeti Gimnáziumba mennek tovább, így adta magát, hogy mi is a művészetekre, ezen belül főként a népművészetre helyezzük a hangsúlyt. Fogunk rajzolni ceruzával és krétával, festeni akvarellel és temperával. A papírt tépjük, vágjuk, ragasztjuk, papírmasét készítünk belőle. Alkotunk mandalát és mozaikot is. Gyurmánk sóból-lisztből vagy viaszból készül, de agyagot is gyúrunk majd, amit kemencében ki lehet égetni. Szerszámokkal barkácsolunk, bőrözünk, faragunk. Az alkotáshoz az évszak kincseit, terméseket, leveleket, virágokat is felhasználjuk. Lesz kosárfonás, batikolás, gyöngyfűzés. Gyapjúból nemezelünk, fonalból kötünk, horgolunk, fonunk, szövünk. A gyerekek megtanulnak hímezni és varrni is. A ti felajánlásaitokat is várom, bármilyen felesleges anyag, eszköz jó helyen lesz itt nálunk.

- Én az agyagot vállalom. Szokás szerint. – szólt Anikó. Timi pedig rögtön festékeket és ecseteket ajánlott.

- Olvasás órákon, németen vagy környezeten is sokat énekelünk, de lesz külön zeneóra, amikor a dalokon kívül zenét hallgatunk, vagy mi is zenélünk. A kicsiknek a legjobb a ritmusérzékét fejleszteni, dobolással, tapssal, kopogással. Különböző hangszerekkel is megismerkednek a gyerekek, legegyszerűbb talán a furulyát és az ütősöket elsajátítani. Alsóbb osztályokban főleg népzenét hallgatunk, és népdalokat énekelünk.

- Elhatároztuk, hogy kezdeményezésemre felelevenítünk egy néhány éve sajnálatos módon elhalt szokást, az iskolaújság kiadását. Ezt a gyerekek – a mi segítségünkkel – együtt írják, rajzolják, szerkesztik majd. Az újságíró Joó Attila is felajánlotta ehhez a támogatását. A könyvtárban kinyomatjuk, sokszorosítjuk, és nemcsak az itt tanulók családtagjai kapnak majd belőle, de a falu összes családjához el akarjuk juttatni.

- Lesznek megint iskolán kívüli közös események is? – kérdezte a harmadikos Flóra anyukája.

- Rengeteg külső programot is tervezek. A sok környékbeli sétán kívül évente néhányszor komolyabb kirándulást is teszünk majd, távolabbi tájakra. Tanév végén egy hetes erdei iskola lesz, amelynek helyszínére már most várjuk a javaslatokat. Mivel művészeti iskola vagyunk, jónéhány múzeumba ellátogatunk majd, elsőként a Szentkirályi Néprajzi Múzeumba. Ha a gyerekek korosztályának megfelelő bábelőadás, táncház vagy filmvetítés lesz a Művelődési Házban, akkor csapatostul ott leszünk, de a városba is megyünk majd színházba, moziba, koncertre vagy állatkertbe.

- Az én Péterem elég félénk, az már az előző években is kiderült, hogy nem igazán sikerült még beilleszkednie az osztályközösségbe. – tördelte kezeit egy törékeny asszonyka az első padból. - Mit javasolnál a csoport tagjai közötti szorosabb kapcsolatok kialakítására?

- Osztályunk összetartozását erősítik a közös fényképek, videók. Ha közösségi eseményekről készítetek fotókat, kérlek titeket, hogy hozzánk is juttassátok el a legjobbakat, hogy kitehessük őket a faliújságra. Szeretnék egy olyan csoporttablót, amin a gyerekek mostani és kisgyermekkori képei lennének rajta. A harmadikosok közül választunk egy krónikást, ő jegyzi majd fel egy vaskos naplóban, hogy milyen események történtek az osztállyal. Ez lesz az „Életünk könyve”. Tavasszal meghívjuk magunkhoz az óvodából a leendő elsősöket, a hatodikosaink pedig a szentkirályi gimnáziumban vesznek részt egy nyílt napon. Péterkével kapcsolatban egyébként is szeretnék veled később négyszemközt beszélni, jó?

- Mi otthon nagyon fontosnak érezzük a magyar hagyomány szerinti ünnepeket. Össze tudjuk ezt majd hangolni az iskola rendjével? – tudakolta Anna.

- Egyértelműen! Körülbelül kéthavonta rendeznénk csoportünnepet, az évkörhöz igazodóan. Ilyenek lesznek a Szent Mihály napi vásár, a Márton napi lámpásos felvonulás, a Karácsonyi vásár és ünnep, a Farsang, a Húsvét és a Pünkösdi király- és királyné-választás. Évente egy sportnapot és egy vetélkedős napot is tartunk, év végén pedig egy „Ki mit tud?”-szerű előadást, színjátékkal, koncerttel, táncbemutatókkal. Remélem, idén is számíthatunk Noémi környezetvédő akcióira… - pillantott Villő édesanyjára Enikő. - Többnyire farsangkor rendezzük meg azt a jótékonysági bált, ahol az egész falu részt szokott venni, és amelynek teljes bevételét az iskola kapja. Az újoncok kedvéért: tavaly a nyílászárókat sikerült így kicserélni, azelőtt a járólapokat az előtérben. Idén talán a kertre költhetnénk ezt a pénzt. Az iskola nyárra sem zárja be a kapuit, hiszen akkor jönnek a lelkes szülők építeni, szépíteni. Az ő segítségükkel festjük ki például a termeket is ilyen szépre. Ne felejtsétek el, hogy a családi napközihez hasonlóan az iskola is olyan, ahol a szülőknek az átlagosnál több a joguk, de több feladatot is vállalnak. Örömmel vesszük, ha bármivel gazdagítanátok a gyermekeket. Nagyon jók voltak tavaly a korongozások Anikóval vagy a festések Timivel. Piroska édesanyja azt ajánlotta, hogy havi egyszer főzőcskézne velünk…

Éppen ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és érkezett meg az ötödikesektől a hétgyermekes Angéla.

- Á, emlegetett szamár! Már bocsánat…

- Igen, igen, mármint az igen a főzésre vonatkozik. Megbeszéltem Tomival, hogy minden hónapban egyszer randalírozhatunk a vendégház konyhájában. Azt viszont nem tudom, ehhez mit szól majd a szegény Rózsika néni! Talán felajánlhatunk neki egy-egy adagot az általunk kotyvasztott ételekből.

- Ami az evést illeti, nekem már korog a gyomrom. – vágott közbe Enikő. – Timi, te most már nyugodtan átmehetsz a másik osztályba, addig én hozok egy kis kekszet meg némi süteményt, és uzsonnázás közben kötetlenebbül is beszélgethetünk egymással…





Heti bolygó-rend



Hétfő – az álmodozó Hold hófehér, ezüstös napja

- Délelőtt tíz óra

A földre terítve hatalmas bolyhos szőnyeg, amin a pici babák kedvükre forgolódnak, kúszhatnak, mászhatnak. A játékos kosarak körül a totyogók lebzselnek, a nagyobbak pedig a sarokba tett asztaloknál alkotnak. Előttük vastag zsírkréták, színes papírok, gyurma… A Baba-mama klub szervezője Boróka édesanyja, Gyöngyvér, de rendszeresen jár ide Emma a csöpp Zorkával, Orsi a pici Dalmával, Bernadett az örökmozgó Zsomborral, Csilla a bújós Jázminnal, Anikó a felfedező Bercivel, és még más kismamák is a faluból. Ám a klub neve azt is elárulja, hogy mindez nemcsak a babák együttlétét szolgálja – játék közben az anyukák jókat cseveghetnek egymással. Elmesélik szüléseik történetét, megbeszélik a gyermeknevelés ügyes-bajos dolgait, és persze pletykálgatnak egy kicsit.

- Délután négy óra

Csilla összetolta a klub asztalait, amiket most különböző anyagmaradékok borítanak. Az asszonyok – mert kevés a férfi és a fiatal, főként érett korú és idősebb nők járnak ide – rengeteg-féle dolgot alkothatnak textilből. Mint a régi fonóban, guzsallyal fonnak, szövőszéken szőnek, terítőket és ruhaneműket horgolnak, kötnek. Színes vásznakat szabnak, amikből lakástextíliákat vagy ruhákat varrnak. Népi motívumokat hímeznek, gobelin-képeket készítenek. Gyapjúból képeket állítanak össze, vagy bábukat és használati tárgyakat nemezelnek. Most éppen a patchwork-kel ismerkednek: különböző színű, mintájú foltokból alkotnak ágytakarót.

- Este nyolc óra

A nagyteremben ritmusos keleti zene dübörög. A lányok-asszonyok kezében tüllfátyol, némelyek derekán csörgőkkel dúsan varrott rázókendő. Az újoncok csak farmerban, pólóban lépegetnek, a haladók viszont könnyű színes ruhákban, hasukat láttató fölsőkben mozgatják testüket. A hastánc-oktató „Fatime” – aki egyébként a hétköznapokon az egyszerű Kovács Kata névre hallgat. Neki saját mozgás-stúdiója van Budapesten, Nelli látta meg őt néhány hónapja egy tánc-előadáson. Megismerkedett vele, és elhívta, hogy a boldogfalvai társait egy kicsit megmozgassa és kibontakoztassa nőiességüket. Annán bordó szoknya, csípőjét hívogatóan illegeti, kezével könnyedén lebbenti kendőjét.



Kedd – a harcos Mars tűzvörös, bordós-piros napja

- Délután kettő óra

Megnyitotta ajtaját a könyvtár. Enikő íróasztala mögött olvasójegyeket rendezget, beírja a számítógépbe az újonnan beiratkozottak adatait, majd elpakolja a visszahozott könyveket. Örül, hogy ismét rengeteg kötettel gyarapodott az állomány, mivel egy a faluból elköltöző házaspár könyvei felét kiselejtezte, és felajánlotta a könyvtárnak. A polcok mellett néhány falubéli álldogál, és olvasnivalót válogat. Egy kéz mesekönyvet vesz le alulról – Pöttyös Pannit épp most fenyegette meg Kockás Péter. Egy láb létrára lép, fel a hobitokhoz és orkokhoz – magasabban találhatók ugyanis a tudományos-fantasztikus regények. Két iskolás a folyóirat-olvasó sarokban színes magazinokat lapozgat, kuncognak a bulvárképeken. „Kibe szerelmes a leghelyesebb tini-bálvány énekes?”

- Délután négy óra

Tizenévesek hevernek a kanapén, puha párnákhoz dőlve. Unott arcok, rágógumik, csillogó szemek, mosolygó szájak. Teáscsészék csörömpölnek, koccannak a teáskanalak, roppan a fogak alatt a kockacukor. A lányok halkan sutyorognak, valamilyen titokról lehet szó, de a kacagás folyton hangosan robban ki belőlük. A sarokban kamasz fiúk tekergetik a gombot a hifi-tornyon. Zenét hallgatnak, keresik a legújabb számokat – rap meg techno a kedvenc -, de közben oda- odasandítanak a lányok felé, érzik, hogy róluk szól a beszélgetés. Két fiatal az asztalon dobókockát vet, és bábut tologat. Vajon ki nevet a végén?

- Szintén délután négy

Ezalatt az edzettebb fiúk és férfiak már a tanyán vannak. Gáboron csizma, térdig merült a sárba és a lótrágyába. Társaival együtt a lovakat csutakolja, mert az edzést mindig munkával kezdik, csak ezt követően kezdődhet a harc. Míg a felnőttek lovagolnak, addig a kisebbek az íjászatot gyakorolják. Vince az istálló előtti kis téren áll, barna kaftánban, csúcsos sapkában. Az apró fiúk szájtátva figyelik, ahogy íját megfeszíti és pontosan a szalmabálára erősített céltábla közepébe talál. Levente is nyílvesszőt illeszt piciny íjába. Gábor szeme sarkából büszkén figyeli, hogy kisfia már el tud lőni a szalmabáláig.

- Este hat óra

Klórszag, kék mozaikkockák. Csobban a víz a vendégház alagsorában - Timi startfejesét mindenki megcsodálja. Versenyzett valaha, és még ma is vérszemet kap, ha víz közelébe kerül. Fürdősapkája csak néha bukkan elő, zihálva kapkodja a levegőt, és úgy ér a hossz végére, mintha most is stopperrel mérnék a teljesítményét. Gyöngyvér viszont mellúszásban, kényelmes tempóban halad – számára az úszás nem igazán sport, inkább csak kikapcsolódás a mindennapokból. Közben lehet beszélgetni, gondolkozni, és mindenféle olyat csinálni, aminek semmi köze sincs a gyermekekhez, hiszen ebben az egy-másfél órában éppen tőlük akarna egy kicsit elszakadni.



Szerda – a tudós Merkúr égszínkék, tengerkék napja

- Délelőtt tíz óra

Faragó anyja enyhén illuminált állapotban állít be a klubszobába. Két türelem-angyal ül ott, a gyermekjóléti és családvédelmi szolgálat képviselői, akik minden rászorulónak segíteni próbálnak, még az ilyen alakoknak is, mint Faragóné, aki épp újabb segélyt akar kikönyörögni magának, hogy ismét betérhessen a kocsmába. Miközben Zsuzsa az igénylőlapot tölti ki neki, Marika arra próbálja rábeszélni, mennyivel jobb megoldás lenne egy elvonó-kúra. Faragóné kikéri magának: ő nem szenvedélybeteg, csak néha kortyolgat egy kicsit. Zsuzsa és Marika összenéznek, de a sóhaj csak akkor hagyja el a szájukat, amikor az asszony kilép (bocsánat, nem lép, inkább kitántorog) az ajtón.

- Délután négy óra

A takarítónőnek nem a szerda a kedvenc napja! A padló csupa maszat – odabent a kisteremben agyagoznak és tocsognak a sárban a boldogfalviak. A sarokban áll egy fazekaskorong, a nagyobbak lábbal hajtják, a kisebbeknek, akiknek még nem ér le róla a lábuk, Anikó segít a forgatásban. Ujjaikkal mélyítik, kezükkel formázzák az edényeket. A kis agyagtömb szép lassan kerekedik, alakul, simul. A kis asztalokon készítik elő, majd itt is díszítik az agyagtárgyakat, amelyekből kiégetve mázas kerámiák lesznek. Élénk színű festékekkel ékesíthetik az elkészült alkotásokat, amelyek – Anikó dicsérő szavai szerint - akár a korondiakkal is vetekedhetnének.

- Este nyolc óra

Kései az időpont, de a Boldogfalváért Egyesület vezetői, tagjai csak ilyenkor tudnak összejönni, beszélgetni, és érdemben dönteni. A Pesten dolgozók végre itthon, edények elmosogatva, gyerekek lefektetve. Az asztalnál ott van Csaba, a polgármester, felesége, Noémi, Balázs, akit magányos párja várja fönn a hegyen, a fővárosi szerkesztőségi értekezletről épphogy hazatérő Attila, Eszter a szatócsboltból, és még mások, tagok, érdeklődők. Ilyenkor osztják be a polgárőrség szolgálatát; szerencsére igen sok a lelkes fiatal, ennek köszönhetően nem is történt az utóbbi években semmiféle bűntény a faluban. A vita az aktuális pályázati lehetőségekről folyik, komoly feladat eldönteni, hogy mire költsék a falu igencsak szűkös forrásait. Ekkor kerül terítékre a falu aktuális rendezvényeinek szervezése – már most a májusi falunap a téma. Készülni kell, jönnek az erdélyiek, zsong az ötletbörze.



Csütörtök – a bölcs Jupiter ibolya, lila, bíborszínű napja

- Délután négy óra

A terem közepén színes kendővel leterített asztal, rajta gyümölcsöstál. A rajzlapokon szép lassan almák, körték jelennek meg, fekete-fehérben. Serceg a papíron a grafit, maszatolódik a rajzszén. Satírozás, radírozás. Timi körbejár, mindenkihez szól egy jó szót, ad egy-egy segítő tanácsot. A sarokban gyermekek ülik körül az egyik asztalt. Ecset a vízben, víz a tálkában. Itt már a fantázia az úr, népmesék jelenetei kelnek életre a papírokon. Zöld, tempera-fejű sárkányt vág le kardjával a királyfi. Arany vízfestéktől csillog a kacslábon forgó vár. A falon néhány oklevél: mindet a képzőművész-kör tagjai nyerték különféle rajzpályázatokon.

- Délután hat óra

Ketyeg a falon az óra, a nagymutató nemsokára a hatosra ér, a könyvtár lassacskán bezárja kapuit. A számítógépek előtt ülők szaporán ütik a billentyűket: még sietve elküldik drótposta-leveleiket; ujjaikkal az egeret táncoltatják: még gyorsan keresnek néhány információt az interneten. Enikő egy nagymamának külföldön élő unokái képét segít kinyomtatni, hogy végre keretbe kerülhessenek az új fotók. Egy fiatal fiú kézikönyvekből fénymásol rengeteg oldalt a szakdolgozatához. Attila zárás után is itt marad még, valószínűleg a könyvtárban éjszakázik, hogy elvégezze az utolsó simításokat a „Boldogfalvi hírmondó” őszi számán.

- Szintén délután hat

A nagyterem falánál rögtönzött oltár: vörös kendővel leborított asztalkán mécses világít és füstölő ég. Az ablakok előtt narancsszínű leplek lógnak, az emberek testében vibrál a „Bábá nám kéválám” mantra. Belégzés, kilégzés. A Nap üdvözlése után Zsolt mutatja az ászanákat. Fejenállás a szivacsokon. Gyertya-póz, eke-állás. Jóga közben lehetünk halak vagy kobrák is. Íjként feszülnek, csavarodnak a testek. A kis párnákon törökülésben hunyják be szemüket, a gondolatok csak bárányfelhőkként jönnek, majd tűnnek el a semmiben. Nemcsak a test lazul el, az elme is pihen, a lélek pedig kivirágzik. Anna kinyílik, mint a virág szirmai.



Péntek – a szerelmes Vénusz rózsaszínű, fűzöld napja

- Délelőtt tíz óra

„Egy szál harangvirág…” – búgja a gramofonból Szécsi Pál, és Manci néni arra az ötven évvel ezelőtti szerelmes estére gondol ott a Szigeten. Az asztal roskadásig megrakva házi süteménnyel, pogácsával. „Vajat is teszel a mákosba, Rózsikám?”, kérdezi egy ősz hajú mamó. A nyugdíjas klubban cserélődnek a receptek, csattognak a kötőtűk. „Dédunokámnak lesz a kardigán.” büszkélkedik a kontyos Bözsi néni. A kanapén egy szemüveges úr újságot olvas, s közben felszisszen, ha áremelésekről vagy kegyetlen bűntényekről van szó. „Nekünk a háború után semmink se maradt, apám is odalett a fronton.” mereng a múltról az öreg Pista bá. „Sakk!”, kiált fel örömmel egy bajuszos bácsi.

- Délután négy óra

„Aki arra számít, hogy itt fényképezni tanul meg, az nagyot fog csalódni.” A klubszobában Krisztián a fotószakkört ezzel a meglepő mondattal kezdi. „Én abban segíthetlek benneteket, hogy megtanuljatok LÁTNI.” Látni és képet adni. A falon és a dobozokban régi fényképek. Pilisboldogfalva múltja néhány papírdarabon. Búcsú, zarándokút, a népdalkör tablója, a helyi tűzoltóbrigád… Van, aki azért szeret fotózni, hogy eseményeket dokumentáljon. Mások a tájat, a falu házait örökítik meg szívesen. Az egyik lány csak és kizárólag virágokat fényképez, egészen közelről. Szirmok – porzók – bibék. Krisztián leginkább arcokat fotóz. Egész sorozatot készített már a mosolygó Bencéről. A mérges Bencéről. A síró Bencéről. Ezeken szemlélteti most a kompozíciót és a perspektívákat.

- Délután négy óra

A két néptáncos foglalkozás közül ez a kistestvér. A nagyteremben CD-ről szól a muzsika, vagy Ákos fúj egy-egy dallamot tilinkóján, furulyáján. Kisgyermekek forognak, pörögnek Orsi körül (aki néha magára köti kisbabáját). Ő kézen fogja őket, és máris tekeredik a kígyó, amelyik rétes akar lenni. Egy kis dombra lecsücsülnek, lángot látva leguggolnak, átbújnak a zöld-ág alatt. Aztán mezőföldi zenére járnak a lábak, a lányok keze csípőn, a fiúk a térdüket csapkodják. Közben szól az ének, a battai bíróról meg az almát termő fűzfáról. A kicsik legjobban a népi játékokat szeretik. Sikítva követelik a dinnyéset, de nem, inkább a kecskéset. Végül a „Gyertek haza, ludaim!” győz, ahol is az ostoba libák félelmük ellenére túrós palacsintára mégiscsak hazaindulnak, és persze, hogy elkap közülük néhányat az éhes farkas.

- Este nyolc óra

Nem kell ide személyi edző! Ha a nők összefognak, mindent meg tudnak oldani. Most azt vették a fejükbe, hogy közös erővel szabadulnak meg zsírpárnáiktól és faragják testüket formásabbá. Mindig más tartja a női tornát, ami két elkülöníthető részből áll. Az elején gyors zenére ugrabugrálnak, égetik a zsírt, növelik a pulzusszámot. Karok lendülnek a magasba, a testesebbek ezt csak lihegve bírják. Mert itt nem kigyúrt testű fitness-cicáké a terep: együtt mozog a tini a középkorúval, a kismamák a nagyikkal. Az óra második felében szivacsokat hoznak, takarókat terítenek a padlóra, és kezdődhet az alakformálás, az izomgyakorlatok. Ehhez már lassú zene dukál, a végén meg csak fekszenek a földön, kidőlve, de kipirult arccal és boldog lélekkel. Megcsináltuk!



Szombat – a kötelességtudó Szaturnusz hamuszürke, föld-barna napja

- Délelőtt

A szombat délelőtt a kötelességeké, ami a nőknél a háztartást, nagyobb bevásárlást, a férfiaknál a házi javításokat, a kert alaposabb rendezését jelenti. A Szalai család ilyenkor együtt kerekedik fel a boltba, karjukon fonott kosarakkal, vállukon tarisznyákkal, hogy minden gyermeknek jusson egy kis édesség, és cserébe ők is segítsenek hazacipelni a holmikat. Anna ilyenkor Tünde segítségével nagyobb takarítást rendez, felmossák a követ, kisúrolják a fürdőt. Csenge is segíteni akar, ezért hát kétszer annyi időbe telik a házimunka (kiloccsantott víz feltörlése, szivacs rengeteg habjának eltávolítása, összetört tárgyak…). Hatalmas adag ennivalót főznek, hogy másnap ne kelljen ezzel bajlódni, jusson idő pihenésre, kikapcsolódásra. Gábor ezalatt Gergőnek segít az állatok almának kicserélésében, Levente pedig Gábornak, aztán átültet néhány virágot és leszedi a száraz leveleket. Megkapálja a veteményest is, és szed néhány friss zöldséget is, hadd legyen ízletesebb felesége főztje.

- Délután

A közösségi ház előterében folyamatos a kiállítás. Aki ide belép, a falakon, polcokon, vitrinekben megnézheti az itt készült alkotásokat, belepillanthat a falu lakóinak életébe. A rácsokra feltűzve életképek láthatók a baba-mama-, az ifjúsági-, és nyugdíjas klubból, fotók a hastáncról, a néptáncról, a női tornáról, és a jógáról, a nagyméretű tabló pedig középen az egyesület tagjairól készült. A fal hófehér, a színt a gyermekek rajzai, festményei, a gyurma-bábok, a kiégetett kerámiák, az idősebbek hímzései, szőttesei jelentik.

- Első hét

Az igazi nagy táncház, Ákossal, Orsival, és Pilisboldogfalva lakóival. Az egyik legnépszerűbb program, hiszen itt lehet az egész család, a falu apraja-nagyja. A kislányokon pörgős szoknya, kopogós cipő, a kisfiúkon pörge kalap, ráncos csizma. A felnőttek is viseletben, vagy legalábbis ünneplő ruhában. Ákos ilyenkor elhívja a zenekarát, így a gyerekek nemcsak hallhatják, de láthatják is a hangszereket: nagybőgőt (Hogy bírja el a bácsi? Milyen brummogós!), ütőgordont, nagydobot kolomppal (Ilyen van a tehenek nyakában!), a brácsát és hegedűt (De hisz ezek egyformák! Nem is, nem ugyanolyanok!!!), és a fúvós hangszerek arzenálját. Sorra kerülnek dunántúli, széki és mezőségi táncok is. A szünetekben együtt népdalokat tanulnak, vagy népmesét hallgatnak. A legnépszerűbb a közös moldvai körtánc a legvégén, ahol a felnőttek egy nagy külső körben ropják, a gyermekek pedig egy kisebb belsőben járják velük együtt.

- Második hét

„Hogy is szerethet valaki falun élni? Hiszen ott még mozi sincs!” - ágálnak a megrögzött városiak. Mozi az nincs, de filmklub az van. Először a klubszobába tervezték, hogy egy kis tévén lehessen nézni a filmeket, de akkora volt az érdeklődés, hogy átköltöztek a nagyterembe, ahol projektor vetíti vászonra a mozgóképet. A faluban élő híres rendező, Rosta András neve olyan sokakat vonz, hogy még Várhalomról és Szentkirályról is járnak át a nézők. Bár szép házban él és jómódban, András az ékes bizonyítéka annak, hogy a hírnév és a gazdagság nem feltétlenül kell, hogy elvegye az ember józan eszét. Nagyon barátságos, közvetlen ember, akinek megnyerő személyisége biztosítja a klub sikerét. A film előtt beszél a rendezőről, a színészekről, a történetről, a cselekményről, a korról, amiben született; a vetítés után pedig együtt beszélgetnek a film által felvetett gondolatokról. Ez a szombat egyben arra is alkalmat ad, hogy bárki diákat vetíthessen vagy saját készítésű filmet mutathasson be. Egyszóval a klubot vezetheti akárki, aki például utazásáról vagy más érdekes élményéről szeretne beszámolót tartani.

- Harmadik hét

A falu kamaszai két klikkbe csoportosulnak - vannak a diszkósok (a második csapat szerint a „nyálasok“), és vannak a rockerek (az első csoport „keményeknek“ nevezi őket). Nem kell azt képzelni, hogy valamiféle őrült harc dúl közöttük, semmiféle tettlegességről nincs szó, ám ha valakit egyszer diszkósnak vagy rockernek könyvelnek el, akkor ez a címke igen ragadós, és az illetőnek később meglehetősen nehéz levakarnia magáról. A hónap harmadik szombatján néha a diszkósok, néha a rockerek uralják a művházat. A diszkósok - na vajon mit is csinálnak? hát - diszkóznak, villogó fények között, a DJ zenéjére, aki egy helybéli nagyobb srác, és mint „dídzsé“, igen nagy népszerűségnek örvend a női nem körében. Ám ha a rockereké a terep, akkor ott elszabadul a pokol. A színpadra lépnek a „Vadak“. A dobok mögött Faragó, a gitárt is helybéli fiú pengeti, a többi zenész és az énekes lány - mind-mint koromfekete ruhás, hosszú hajú tagok - Szentkirályról jönnek. A koncertjük inkább hasonlít egy stúdió-próbához, de a közönség ezt nem bánja, a dühöngő zenére jól lehet tombolni. Hiába van hivatalosan betiltva az alkohol, a koncert végén mindig marad ott néhány sörös-doboz vagy borosüveg.

- Negyedik hét

Bernadett kisfiától mindenki el van ragadtatva a faluban, csak egy valami miatt bánják, hogy most GYES-en van a színésznő, hisz ezért szünetel Pilisboldogfalva egyik legnépszerűbb összejövetele, a színjátszó kör. Amikor Detti beindította a klubot, azért is többen jöttek ide, mert nevét, arcát sokan ismerték az egyik tévé-csatorna legnépszerűbb sorozatából. De ahogyan teltek-múltak a hetek, rájöttek a résztvevők, akik többnyire tízen- huszonévesek, hogy mennyire jó móka ez. Kicsit más bőrébe bújni, színjátszás ürügyén bizonyos álarcokat magunkra ölteni. És mennyire közel is hozhat a színjátszás: embereket másokhoz és önmagukhoz egyaránt! Amióta azonban Bernadett napjait kitölti pici babája, helyette bábelőadásokat vagy gyermekszínházak műsorát nézhetik meg a falu lakói.



Vasárnap – a szétáradó Nap sáfrányszínű, narancssárga napja

- Délelőtt

Vasárnaponként Anna kicsit később kel ugyan a megszokottnál, de azért nem lustálkodik sokáig az ágyában. Amikor jó az idő, futni vagy biciklizni indul. Felkocog a dombtetőre, onnan néz le a mezőre. Kedvenc kerékpáros útvonala pedig a Tündér-tó körül vezet el, aminek a végén mindig beül egy frissen facsart narancslére a vendégházba.

Hiába vállalta Anna el a félállást a művelődési házban, többnyire az ő feladata a háztartás és a gyermeknevelés. Ebbe Gábor is be-besegít hétköznap, vasárnap délelőttre pedig külön felajánlotta, hogy néhány szabad órát biztosít feleségének. Ilyenkor elviszi magával a gyerekeket sétálni, vagy a játszótérre. Tudja, hogy ezalatt párja nagy tisztálkodást és lazítást tud végezni, így mire hazatérnek, egy testben-lélekben kipihent édesanyát találnak otthon.

Ez a délelőtt olyan, mint egy szertartás. Első felvonás: helyszín a fürdőszoba. Forró víz kerül a kádba, bele illóolajok, fürdősó, és rengeteg habfürdő. Amikor Anna nyakig merül a habokban, jól kiáztatja magát, simára varázsolja bőrét, és megmossa hosszú haját is. Feje belemerül a vízbe, csak a víz morajlását hallja. Dübörög minden, mégis teljes a csend. Néha el is szundít...

Második felvonás: helyszín a nappali. Anna elhever a kanapén, haja szétterül a párnán. Lusta mozdulatokkal keni magára a krémet, nyújtja testét, húzza bőrét. Amikor körmeivel is végez, már csak egy kis laza merengés van hátra, és kész a felfrissülés.

- Délután

A vasárnap az ellentéteké: a teljes egyedüllété, majd a társas, sokfős együttléteké. Ilyenkor látogatják meg Szalaiékat régi barátaik, vagy őket hívják meg falubéliek születésnapra, kerti buliba. Néha bepattannak a kisbuszba, és irány a távol. Nagymama, múzeum, hébe-hóba egy-egy mozi pizzával körítve. Vagy bakanccsal, hátizsákkal a környéket járják (Csenge a vége felé még a háti-hordozóban köt ki). A szülők inkább a tájat nézik, a csendet élvezik - Pogánd után kész felüdülés, ami hiába falu, mégis óriási ott a zaj. A gyerekek szó szerint tücsköt-bogarat összehordanak, gilisztát gyűjtenek, fára másznak, néha árokba, patakba pottyannak. A legeslegjobb program mindezeknek az ötvözete: mondjuk egy túra a „nagy-családdal“, azaz a baráti csapattal. Piknik végkifejlettel.

Este, amikor a lurkók ágya felől egyenletes szuszogás hallatszik, közösen tűnődik és teremt Anna és Gábor. Ez együttesen végzett hosszabb vezetett meditációt, mantrázást jelent, vagy kezelést. Ilyenkor megmasszírozzák egymást, de a test ellazításán túl energiát is adnak a másiknak. Így ér véget egy hét, álomba gyógyulással.



Hold-napok



Újhold

- Újhold, újhold, új király! Adjál nekem jó heteket, jó hetekbe jó napokat, jó napokba jó órákat! - kívánták a régi öregek, s példájukon felbuzdulva teszik ezt minden újholdkor a Szalai család tagjai is. Gábor fennhangon kántálva, éjszaka az ablakban állva. Még jó, hogy nincsenek a közelben szomszédok...

Hát még, ha Annát látnák! Mint egy marslakó, úgy néz ki. Rajta hol tejföld, máskor túró... Nem, nincs itt tévedés, nem eszi, hanem az arcára keni a Jóisten konyhájának adományait. Bőrét élesztővel húzza ruganyosra, gyümölccsel táplálja, sőt, szemét néha két karika uborka fedi. Egyszer, mikor Anna azt hitte, hogy egyedül van űrlény-ábrázatával, Gábor odasettenkedett, és lefényképezte őt. Azóta a gyerekek folyamatosan körberöhögik, apjukkal az élen, de ez őt nem túlzottan zavarja. Mindent a szépségért!

Az Újhold energiája újít, hát kérnek tőle! Vagy a megváltozásra irányuló fogadalmakat tesznek.

- Én egy új rajzfüzetet szeretnék. - ábrándozik Tünde. - És azt vállalom, hogy többet segítek anyának a házimunkában. Mondjuk, én pakolom el a tesóim ruháit. Na, nem mindig, csak néha.

- Én meg kevesebbet verekszem Tündével, - folytatja Levente, - feltéve, ha ő nem piszkál engem folyton. És hogy mit kérek? Egy igazi, bőrből készült focilabdát! Nem olyan dedós pöttyöset, gumiból. Hanem olyat, mint amilyet a nagyfiúk rúgnak a pályán.

Csenge: - Én meg szeretnék, szeretnék, egy babát, meg egy nagy tábla csokit, és még egy új ruhát is, és még, még... Micsoda? Hogy mit fogadok meg? Hát semmit! De amit kérünk, megadjátok!



Növő hold

Növeszteni, feltölteni, építeni - ezt a jó csinálni növő holdkor!

Hajat, körmöt növeszteni.

Nagy-bevásárlással (a szentkirályi drogériában és bioboltban) a készleteket feltölteni, kamrát rendbe rakni.

Virágot, fát ültetni.

Házat építeni. Bár ott tartanának már Annáék, hogy az utolsó tégla és cserép is a helyén lenne!

Ja, és Anna meg Gábor havonta egyszer megengedik maguknak a luxust egy olyan IGAZI masszírozáshoz. Emma vagy Vilmos csodákat tudnak művelni!



Telihold

Minden ereje teljében van.

Megérnek a magok a nők testében. Várnak, várakoznak. Várják a másik felüket. A nők pedig mindent megtesznek azért, hogy megtalálják. Csábítás és elcsábulás. Vannak olyan családok, ahol ez már nincs így. Ahol fáj a feje a feleségnek, érdekes módon folyton akkor, amikor párja kezdeményezni akarna. Vagy a férj temetkezik munkába, de ezzel csak hárít, gátol. És a magok hiába várakoznak. Boldogfalván többnyire szeretnek megérni a magok. Itt gyakran költözik beléjük lélek, és új élet fakad.

Teliholdkor elő a dobokkal! Élő tűz, körtánc. Táltos. Sámán. Nap és Hold. Regölés. Szer-tartás.



Fogyó hold

Elfogy a hold.

Akinek van mit fogyasztania, ilyenkor sikerülhet. Könnyebb megszabadulni pár kilótól. Jöhet a méregtelenítő-kúra, a gyümölcsnap, a léböjt. Szaunával megspékelve.

Megszabadulni a piszoktól is lehet. Anna ilyenkor rendez nagyobb takarítást, nagymosást.

Megszabadulni a gaztól. Gábor fogyó holdkor gyomlál a kertben.

Megszabadulás mindentől, ami fölösleges. Selejtezni, kidobni. Elválni.

Annát és Gábort különlegesen erős kapocs köti össze. Benne van tíz év, három gyermek, és a nagy-nagy szeretet. Ők összefognak, és dacolnak az idők szelével. A mai idők az egyedüllétet, a válást, az önzést sugallják. Nyugodjon meg az olvasó - nem járnak sikerrel a kapcsot eltépni szándékozó erők!



Női – Férfi

Egypercesek



Csaba

Olyan nekem, mint egy üdítő virág. Annyira kislányos még, törékeny, tünékeny. Jó hazamenni hozzá. Nádszálként is biztos támaszom.

Ő jelenti nekem a természetet. A fák megmentője, állatok védelmezője – és az emberek segítője.


Noémi

Húzza a felelősség a vállát. Mindig többet vállal, mint amire energiája van. Persze látszatra erős és jól boldogul a nehézségekkel, de én érzem, hogy túl sok a teher. Övé a kapcsolat az anyagi világgal, az emberekkel.


Tomi

Szeretem őt. És szeretem az összes többi asszonyt. A lányokat, a nőket. Olyan szépek, olyan sugárzóak. Vonzzák a férfi-erőt.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek? Nem a kedvenc mondásom.

Testem néha elvágyódik. Árad a fény a szeretetben. De a szívem mindig ugyanott van, az otthon biztos melegében.


Nelli

Be akartam őt zárni. Börtönbe. Kalitkába. Hogy csak az enyém legyen, senki másé. Aztán elfogadtam őt. Olyannak, amilyen. És elengedtem. Érdekes, sokkal szorosabban kötődik hozzám így, mint amikor magamhoz akartam láncolni.

Sokszor haragszom rá, hogy olyan keveset van itthon. De a Vendégház az ő otthona, az ő teremtménye. Itthon én és a gyerekek jelentjük neki a családot. A vendégei, a csoportok az ő nagy családját. Ami kicsiben, az nagyban.


Krisztián

Puha, lágy, mint a frissen kelt kenyér. Mindent beborít, táplál, gondoskodik.

Anyám helyett anyám. Párom. Kedvesem.

Amikor kisfiú voltam, félárvaként, kistestvérekkel, felnőttként kellett helyt állnom. Mellette végre olyan lehetek, mint egy kisfiú.


Enikő

Már megint a kamrájában van, a vörös fényei között, a fényképeivel. Meg akar ragadni minden pillanatot, az érzéseket az emberek arcán, a táj különböző arculatait. Szereti a képeket. Szeret képet adni, képet mutatni. Megmutatni, hogy milyen a világ, mennyire sokszínű, mégis mennyire egységes.


Attila

Miért mosolyog ilyen ritkán?

Büszke nő. Erős nő. Gyenge nő.

Páncélt visel. Azt hiszi, nem látok alá.

Pedig mindenki jól látja, milyen ő. Sebezhető.

De szeretném a páncéljából kihámozni! Velem fekszik, velem ébred, mégis sohasem sikerült még ez nekem.


Betti

Ő egy nagy kirakós játék nekem. Nem lépésről lépésre haladok vele, inkább olyan felfedezni őt, mint amikor az ember megtalálja a puzzle kis darabkáit. Van, ahol sok darabka kapcsolódik össze és tiszta a kép, másutt csak puhatolózom.

Távolodunk egymástól. Van a felszín mosolyokkal, és van a mély, igazi mélységekkel.


Vince

Anyatigris. A gyermekeimért mindent!

Harcol, mit én, de nem látható fegyverekkel, inkább a hangjával, a határozottságával. Elszánt, törekvő. Majd én megmondom…!

Tör előre, felfelé. Hagyná meg nekem ezt az irányt!

Lenne ő a lefelé és befelé.


Bernadett

Micsoda kettősség lakozik benne!

Ő az igazi férfi, nagydarab, erős, harcos. Csupa férfiasság a lovon, az íjjal, a szablyával. Gyors, határozott, célratörő.

Aztán meg látom őt itthon, mellettem. Csendesen, nyugodtan.

Lenne itthon is férfi! De két dudás nem fér meg egy csárdában.


Gergő

Itt a tanya, itt a család, a gyerekek – mégis falak vannak közöttünk.

Túl szigorú, túl merev. Meg akar felelni. Kinek? Minek?

Itt ez a tágas tér, a határtalanság, és ő mégis korlátok között él. Minket is beszabályozna, de a legszomorúbb az, hogy saját magát is. És legfőképpen azt.


Anikó

Miért jó neki minden úgy, ahogy van? Nem képes érvényesíteni az akaratát.

Beletörődő. Vagy inkább elfogadó?

Gyáva nyúl. Esetleg csendes szemlélő?

Árad szét, szabadon.

Ő a folyó, én a gát.


Zoli

Vad bulik, elvont csajok, dark-wave.

A régi énemnek biztosan tetszett volna az ő régi énje.

Most az új énje tetszik. Szeretem, hogy szelíd.

Amikor drogoztam, mindenki erőszakkal akart jó útra téríteni.

Ő nem. Egyszerűen csak szeretett. Szelíden, kedvesen. Nem mondta rám, hogy rossz vagyok. Jónak látott, még akkor is, amikor szörny voltam.


Timi

Néha még kísérti a múlt. Felbukkan az ördög néhány régi cimbora képében, hívják őt, vonzzák őt. Azt mondja, néha, ha elcsendesedik, bevillannak a képek. Amiket betépve látott. Vagy elönti egy olyan érzés, mint rég.

Pengeélen táncolunk. Bennem van a félsz, hogy nem omlik-e össze újra. Olyan nehéz nemet mondani a kísértésre!

Én „megmentettem” őt, ő meg most a világot próbálja megmenteni. Úttörő, ahol tud, segít. Ez már a missziójává vált.


Balázs

Tele van félelmekkel. Összehúzza magát picire, hogy észre se vegyék.

Elhiszi magáról, hogy semmit sem ér. Hogy meg kell hunyászkodni, engedelmeskedni kell.

Én megteremtem az anyagi jólétet, ő meg görcsösen meg akar felelni az asszonyi szerepnek. Ami neki a behódolás.

Magányos, a saját maga által teremtett magányos világ rabja.


Gyöngyvér

Hajtja valami előre őt mindig előrébb, mindig feljebb, nincs megállás. A legjobb akar lenni.

Apjának bizonyít még mindig, jól tudom, pedig az öreg már csak odaföntről figyelheti a fiát. Tökéletes légy, hozd ki magadból a legtöbbet! – ezek voltak a család jelszavai.

De hol vagyunk ebben a képben mi?

Olyan szép ez a táj, csodás a kert, és én annyira egyedül vagyok.


Zsolt

Hová tűnt belőle a nő? Vagyis akkor se volt nőies, amikor megismerkedtünk, de akkor nekem imponált az, hogy milyen vagány, sportos csaj. Bevállalt mindent. Hátizsákkal bejártuk Indiát, Mongóliát. Nem volt gond se hőség, se fagy.

Most már feleség. Meg anya. Legyen már nő!


Csilla

Anyag és szellem.

Az anyag – a kályhái. Kezével gyúrja a sarat, tapasztja, formálja. Így teremt az anyagi világban csodaszép alkotásokat.

A szellem – a jóga, a meditáció. Ebben mit teremt? Nem látom, nem érzem. A szellemi utat nem tudom vele járni.


Ákos

Ilyen lehetett Emese anyánk, mint ő. Azok a sötét, mandulavágású szemek!

Én mindig is tudtam, hogy a magyarság igazán Erdélyben virágzik. Hozza magával az ősi tudást. Ezt kapta anyjától, ő meg a nagyanyjától. Bennük van a világ minden tudása.

A tánc, a mozgás. A jelképek. Mindenen, ami teremt.


Orsi

Nálunk Erdélyben még él a hagyomány. Ki tudja meddig?

Én még megkaptam a tudást az elődöktől. A lánc része lehettem, talán utolsó szeme.

De nem, vele együtt tovább tudom adni. Ő segít, támogat, hogy a gyermekekre tudjuk hagyományozni. A sajátjainkra. És az összes gyermekre.


Szabolcs

Bezárkózik a boszorkány-barlangba. Mint egy méregkeverő banya. Na jó, legyen csak javasasszony, ahogyan a többiek is hívják.

Jó-tét lélek. Az ő világa a gyógyfüveké, és olajoké.

Gyógyír a betegségekre, gyógyír a lélek bajaira.

Az én testemet-lelkemet is ápolhatná egy kicsit alaposabban!


Emma

Ki, ki, ki… Még jó, hogy csak nyáron zümmögnek a méhek, csak tavasztól őszig virágoznak, teremnek a gyümölcsfák.

Ott van ő igazán otthon, a kaptárak közelében. Csak rá kell pillantani, amikor a lekvárjait kevergeti. Ez az ő külön világa. Ha az enyém a javas-kuckó, akkor az övé a gyümölcsöskert.

Jó lenne, ha a kettő között kicsit több volna a metszéspont!


Vilmos

Az ős nő. Démon. Vérbeli asszony.

Ha vele vagyok, néha fojtogató az együttlét.

Annyira határozott és erőteljes.

A miénk igazi héja-nász az avaron.

Tépjük, marcangoljuk egymást.

Se veled, se nélküled ez az állapot.


Angéla

Bort iszik, és vizet prédikál.

Dobolások, táltosok, gyógyítások, szertartások.

Akkor miért nem gyógyítja meg saját testét? Lelkét? Vagy az én lelkemmel van a baj?

Összeköt az elmúlt húsz év, a hét gyerek, a ház.De a szerelem is?

Szer-elem, szer-etet. Uram!.











A gyermekek fénykép-albuma



Tünde

- Villő a legjobb barátnőm! Leginkább babázni szoktunk. Felöltöztetjük, megfésüljük őket. Mindenféle szerepjátékba jól beleéljük magunkat.

- Juli Hannát irigyli, én meg őt. Annyira szépeket tud alkotni! Együtt szoktunk rajzolni, festeni, és én mindig csak lesem tőle a tudást.

- Zsófival töltöm el a legtöbb időt, mivel ő is a tanyán lakik. Sétálunk a dombon, gyümölcsöt szedünk, segítünk a néniknek fejni vagy csomagolni.

- Réka csodás táncos! Én is jól tudok táncolni, na de ő! Neki a vérében van a zene és a ritmus. Nagyon sok dalt is ismer, és már a furulyán is jól játszik.

Levente

- Magorral lehet a legjobbakat beszélgetni. Megnézegetjük egymás könyveit, mesél az állatokról meg a régi királyokról.

- Kevével és Kristóffal harcias játékokat szoktunk játszani. Katonák vagyunk vagy lovagok, máskor hun harcosok. Nekik is van kardjuk meg pajzsuk meg íjuk.

- Bencével szoktam együtt kerékpározni. Amióta én is kaptam biciklit, mindig magammal hívom tekerni. Ő segített megtanulnom kétkerekűt hajtani.

- Bendegúznak sok jó játéka van. Egy egész birodalmat fel lehet építeni a szobájában LEGO-ból. És klassz meséi is vannak, nála sokat tévézünk.

Csenge

- Hanga nagyon szép és kedves. Sokat játszunk együtt. Felöltözünk királylányoknak, és mi vagyunk a két hercegkisasszony.

- Lilla szokott lenni a párom a néptáncon, és a körtáncban is egymást kezét fogjuk. Megpörgetjük egymást. Nagyon szépen pörög a szoknyája!

- Emese és Emőke, az ikrek, teljesen egyformák. Sokszor össze is keverem őket. Ha elmegyek hozzájuk, futkározunk és bújócskázunk a kertjükben.


Tünde
- Mátyás tetszik nekem a legjobban a fiúk közül. Nyugodt, udvarias és kedves, nem piszkál állandóan.

- Marci mindig harsányan „udvarolgat“, meghúzza a copfomat. Azt hiszi, szerelmes leszek belé, ha lökdös.

- Hunor is túl vad nekem. Olyan, mint egy felbőszült bika, maga a nyers erő.


Levente

- Boglárka a legszebb lány a világon! Szép a haja, a szeme, a mosolya, mindene! Arról ábrándozom, bárcsak egyszer ő is figyelemre méltatna!

- Kincső nagyon jó barátnőm. Cikiznek is vele, pedig nekem Bogi a szerelmem, de Kincsővel lehet a lányok közül a legjobbakat játszani.

- Luca egy kis hisztis liba, állandóan bőg. Ha megjelenik a közelemben, inkább kitérek előle.


Csenge

- Botondod annyira nem szeretem! Mindig nekem rohan, verekszik. Egyszer még a kisautóját is hozzám vágta. Inkább menekülök a közeléből.

- Mátét alig ismerem, mert szinte soha nem vagyunk együtt. Ha ő kint, én bent, ha ő egyedül, én a többiekkel.







Kerek egy esztendő





Szeptember

Földanya, Kisasszony vagy Szent Mihály hava



Ahogy elkezdődött az óvoda, az iskola, az időjárás is hűvösebbre fordult – megérkezett az ősz. A fű sem zöldellt már annyira, mint nyáron. A muslincák, a méhek pihenőre tértek, csak néhány légy meg szúnyog zümmögött még a levegőben. A tarka nyári virágok már hervadoztak a falu kertjeiben, de nyílt a krizantém, a szellőrózsa, falakra futott fel a borostyán, az iszalag. A fák roskadoztak a sok gyümölcstől. Piros alma, sárga körte, lila szilva… Szedték a gyümölcsöket, készült a sok befőtt, lekvár, kompót, sült alma meg szilvás gombóc. A faluban járták a kombájnok a szántóföldeket, megkezdődött az őszi vetés. Anna előrelátóan már a tavaszra gondolt: hagymásokat ültetett a kiskertbe, alig várta, hogy áprilisban előbukkanjanak a tulipánok, jácintok, nárciszok. Amikor esett az eső, vagy hűsebb volt a délután, a család a nappaliban volt együtt. Termésekből – mák gubójából, rafiából, csipkebogyóból, gesztenyéből – készítettek díszeket, bábukat. Így mondókáztak: „Elmúlt a nyár, itt az ősz, szőlőt őriz már a csősz.“ - Vagy a gyümölcsökről daloltak: „Egy üveg alma… Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról…“ - Versenyeztek, hogy éles késsel ki tudja a leghosszabb héj-kígyót lehámozni az almáról, amit aztán felkarikáztak és megszárítottak.

Lőrinc napja előtt Gábor eltett jó sok kovászos uborkát, és uborka-salátát is készített. Anna pedig megvette a Szatócsboltban az idei utolsó dinnyét, amit jóízűen befaltak.

A Mária hét több ünnepet is hozott. Kisboldogasszony napján útnak indultak a fecskék, a gólyák, délre költöztek a vadludak is. A naposabb részeken nekikezdtek a dióverésnek, a kiskertekben belefogtak a paprikaszüretbe. Kicsit szomorú hangulatban énekelték, hogy „Vége van a nyárnak”. Mária neve napján búcsút tartottak a szomszédos faluban, ahová a kirakodóvásárra Szalaiék is átruccantak.

Huszonharmadikán a Nap Szűz jegyébe lépett. Ez a kötelességek és az egészség hónapja. Szalaiék tehát családostul elmentek a fogorvoshoz és ellenőriztették fogaikat. A váróteremben a Fognyűvő Manócskáról és Nyalókás Gergőről olvasott Anna. A tanmesének meg is lett a hatása: még Csenge és Levente is lelkesen tátották hatalmasra a szájukat – ép is volt mindegyikük foga. Jutalmul a fogorvos bácsi még azt is megengedte, hogy kipróbálják a szélpisztolyt és liftezzenek a bőrszéken. Tündének be kellett tömni az egyik fogát, és sajnos Annának is volt kettő lyuk a fogaiban, úgyhogy meg is fogadták, hogy ezentúl kevesebb édességet esznek.

Az őszi nap-éj egyenlőség a nagytakarítás napja. Lomtalanítást tartottak a faluban: igaz, hogy néhány napig a sok holmi elcsúfította az utcákat, de legalább a lakók megszabadulhattak a felesleges dolgaiktól. Anna átnézte a padláson heverő zsákokat, és sok mindent ki is selejtezett. Eltette a nyári ruhákat, és elővette a vastagabb kardigánokat, dzsekiket. Szalaiék valódi nagytakarítást is tartottak. Gábor letisztította az ablakokat, és kiporolta a könyveket, Anna pedig lepucolta a képeket, díszeket, és kimosta a rongyszőnyegeket.

„Szent Mihály öltöztet, Szent György pedig vetkőztet.” Szent Mihálykor még tombolt a vénasszonyok nyara, avagy az indián nyár, úgyhogy az óvodai ősz-ünnepen senkinek sem kellett nagyon felöltöznie: mindenki csak lenge ruhát vagy pólót viselt. „Ha Szent Mihálykor itt van a fecske, karácsonyig vígan legelhet a kecske.” Hát, a fecskék már elrepültek Afrikába, de elég meleg volt; bíztak benne, hogy sok sokáig kellemes ősz lesz, és későn jön a hideg tél. Ezen a napon vásárt tartottak a faluban, a sportpályán. Mindenki vihette eladni a kiselejtezett holmiját, kézműves alkotásait, kertje gyümölcseit. Oda készülődvén a gyerekek örömmel elevenítették fel a vásáros dalokat: „Én elmentem a vásárba”, „Hej, a sályi piacon”. A helyszínen pedig örömmel nézegették Timi legújabb festményeit, Anikó kerámiáit, Csilla hímzéseit vagy Krisztián természet-fotóit. Belekóstoltak Szabolcs ízletes lekvárjaiba és mézébe, de Balázs hatalmas biotermék kínálatából alig tudtak választani. A gyerekek addig könyörögtek, míg kaptak hármat Bernadett textil-bábjai közül: Tündéé egy nyuszi, Leventéé egy maci, Csengéé pedig egy mókus lett.

Szeptember utolsó hétvégéjén néhány család együtt kirándulás tett a Börzsönybe. Ott volt Gyöngyvér és Balázs Bendegúzzal és a kis Borókával, Timi és Zoli Julival, Matyival és Kristóffal (Hanna otthon maradt és élvezte, hogy végre egyedül lehet egy kicsit), Győriék elfelezték a családot, így Nelli Kevével és Hangával utazott, Orsi és Ákos pedig a három kislánnyal. Egy turistaházban szálltak meg az erdő közepén, ahol a kertben pingpong csatát vívtak, és bográcsban főztek. Másnap nagyobb túrát tettek a legmagasabb hegy csúcsára. A tetején lévő kilátóból távcsővel kémlelték a messzeséget.

Vasárnap hazafelé tartva akármilyen fáradtak voltak, nem hagyták ki, hogy csapatostul bevonuljanak a polgármesteri hivatal épületébe. Hogy mi dolguk volt ott hétvégén? Választani mentek, leadni voksukat az önkormányzati választásokon. Nagy volt az örömujjongás, mikor másnap megtudták, hogy megint Csaba nyerte el a polgármesteri címet, Noémit, Balázst és Attilát pedig újra megválasztották képviselőnek.





Kép-zés



- Miért kell ilyen komoly döntéseket a vállamra rakni? Hiszen még majdhogynem gyerek vagyok! - háborgott Faragó. A fiú épp Harmaték verandáján üldögélt Krisztián mellett, gondterhelt arccal. Kezében vaskos könyvet forgatott: „Felvételi útmutató diákoknak“.

Enikő szinte tudatosan vonult ki kettejük beszélgetéséből, mondván: neki most igen sürgős dolga van. Pedig a mosogatás bőven ráért volna még egy picit. Az asszony egyszerűen nem akart foglalkozni olyan dologgal, amiről tudta, hogy később még neki is nagy fejtörést fog okozni. Struccpolitika volt ez a javából, de Enikő olyan típus volt, aki együtt érzett ugyan mások gondjaival, ám nagyon is tudott örülni, hogy őt nem érinti a probléma.

- Tudom, hogy nem könnyű dolog elhatározásra jutni... - mormogott egy közhely-szerű mondatot az orra alatt Krisztián, csak azért, hogy mondjon valamit. Faragó ezt biztatásnak vette, és valósággal ömleni kezdett belőle a panasz-áradat.

- Honnan tudjam, mivel akarok az életemben foglalkozni, amikor fogalmam sincsen, milyen az élet? Mi alapján válasszak: Hallgassak a szívemre, a józan eszemre, vagy mások tanácsaira? Még én sem ismerem magamat, akkor kívülállók mi jogon osztják nekem az észt?

- Ezzel most rám is célozni akartál? - mosolyodott el Krisztián.

- Á, dehogy, a tanár úr nagyon rendes velem, és köszönöm, hogy szán rám egy kis időt! De a diri... bocsánat, szóval Báthory igazgatónő azzal jött nekem, hogy gondoljam végig, melyek a társadalom által leginkább megbecsült szakmák, amikre a legnagyobb kereslet van a munkaerő-piacon, vagy amiknek a legnagyobb a presztízse. De hát akar a nyavalya ügyvéd meg közgazdász lenni! A bankszakmához sem fűlik a fogam, bár egy kis pénz, az jól jönne...

- Mi az osztályommal már most beszélgetünk arról, hogy kit milyen hivatás érdekel, és az önismeretüket is próbálom fejleszteni, hogy ráérezzenek arra: ki mihez ért a legjobban.

- Úgy irigylem a másodikosokat, hogy a tanár úr az osztályfőnökük! Mi Rozál nénivel annyira nem találjuk meg a közös hangot. Ő egyszerűen kipipálná a továbbtanulás kérdését azzal, hogy nekem mindig matekból meg fizikából voltak a legjobbak a jegyeim, menjek hát valamilyen műszaki pályára. De esküszöm, nem tudom magamat mérnökként elképzelni!

- Világos a helyzet: jó a fejed a számokhoz, de nem vonz téged az ilyen pálya. Hát akkor próbáljuk onnan megközelíteni a dolgot, hogy mi érdekel? De most ne olyanokat mondjál, hogy az ejtőernyőzés!

- Érdekel például a dobolás. De azért annyira nem megy jól, hogy profi zenész legyek. Ez egyszerűen csak egy kedves hobbi számomra. Hát...

- Azt mondd meg, mit szeretsz leginkább csinálni a szabadidődben? Mi az a tevékenység, ami a legjobban leköt, és amit nem munkaként élsz meg?

- Erre a tanár úr maga is válaszolhatna: szeretek úttörőt játszani. Ahol tudok, segítek. De tényleg! Elmegyek a közösségi házba, pakolok, szervezkedek. Társadalmi munkát végzek a parkban. Hétvégenként ebédet viszek a helyi időseknek. Én mindig ott vagyok, ha építeni, szépíteni kell valamit a faluban. Ha valaki bajban van, én leszek a lelki szemetes-ládája. És nemcsak meghallgatom az illetőt bólogatva, de tényleg igyekszem támogatni őt, és megoldani a búját-baját.

- Akkor az lenne a legjobb, ha hivatásos segítő válhatna belőled. - javasolta Krisztián.

- Ez az! - derült fel Faragó arca. - Olyanná szeretnék válni, mint a példaképem, Soproni Zoli. Ő rengeteget segít nekem és a családomnak. Ezt az úttörős dumát is tőle hallottam, amikor megfogalmazta saját életfeladatát. azaz: megmenteni a világot. Vagy legalábbis annak egy csekély szeletét.

- Tudod, hogy mi Zoli szakmájának pontos neve?

- Valamilyen szociális izé...

- Hát, elég ostoba nevet találtak ki rá, az biztos: szociális munkásnak hívják. Én szívesebben használnám a „társadalom-segítő“ elnevezést.

- Igen, ez nagyon tetszik nekem! A társadalom, az emberiség segítője akarok lenni! De... akkor mi a csudának tanultam én tizenkét kemény éven át a matekot, a magyart, és hasonlókat? Azért bifláztam be az évszámokat töriből, hogy aztán alkoholistákon vagy hajléktalanokon segítsek? Alig hiszem, hogy Csehovról és Adyról fogok velük társalogni.

- Kedves Faragó, azért nem árt, ha némi általános műveltségre is szert tesz az ember. De abban igazad van, hogy nagyon sok fölösleges dologgal tömjük meg a fejeteket az iskolás évek alatt.

- A tanár úr nem, mert a művészet órákat én mindig nagyon szerettem, és szerintem hasznos is lesz számomra az a tudás, amit maga adott át nekünk. Milyen jó is lenne, ha csupa ilyen ember foglalkozott volna velem az elmúlt évek során! De azért sajnos olyan példákat is tudnék mondani, ahol az emberi tényező utáltatott meg velem egy tantárgyat. Például a kémiát.

- Már megint a diri néni. Azaz Mrs. Báthory. Abban igazad van, hogy a tanulásban nagy szerepet játszik az, hogy ki adja át a tudást, hogy ki segíti a gyermekek képességeinek kibontakoztatását. Az lenne az igazi, ha ebben mindenki jó szülői példát kaphatna otthon. Már bocsánat, igazán nem akartam a rád célozni, - próbálta menteni a helyzetet Krisztián, látván a fiú lesütött fejét, - vegyük inkább az én esetemet. Igaz, nekem apró még a fiam, de már most csöpögtetem beléje a művészet szeretetét, ő is fotózik velem, együtt alkotunk, satöbbi.

- A nevelés szerepét, főleg ha a szülő nem akarja, vagy nem alkalmas rá, mint mondjuk a muterom, a közösség is felvállalhatja. Mint ahogyan a tanár úr meg Zoli is foglalkozik velem. Bár én az egész iskolát úgy eltörölném, mint a sicc! És nem azért ugye, mert rossz tanuló vagyok, vagy mert nem jó élményeim vannak az iskolából. Tulajdonképpen szeretek Szentkirályra járni. Mégis érzem, hogy nem ez az igazi módja az oktatásnak. Ez a tölcséres módszer, hogy belénk töltögetik az ismereteket, az agyunkat tömik mindenfélével, de azzal senki sem törődik, hogy milyen a lelkünk, és hogy egyáltalán kik is vagyunk. Tisztelet a kivételnek! - hajolt meg mókásan bókolva tanára felé Faragó.

- Nagyon köszönöm a dicséreteket. - nevetett Krisztián. - De most már itt lenne az ideje annak, hogy fellapozd az a szerencsétlen könyvet, és megnézd benne, hol indul szociológia szak. A lehető legtávolabb Boldogfalvától!





Október

Magvető vagy Mindszent hava



A reggelek már sötétek, ködösek, és hűvösek voltak. Előkerültek a dzsekik és a bakancsok, és esténként be kellett gyújtani a kályhákba. Reggelente dér lepte be a füvet, és a köd is csak délelőtt oszlott fel. Sokat csepergett, sőt esett az eső, fújt a szél, lecibálta az elszáradt leveleket a fákról. Énekelték is: „Esik az eső, hajlik a vessző…“ - Meg azt, hogy: „Zörög az erdő, hangzik a mező…“

A halak, békák, teknősök, giliszták és gyíkok a föld alá vagy az iszapba bújtak, a rovarok a repedésekbe húzódtak. A téli álmot alvó állatok elvackolódtak, viszont megjelentek a varjak. Sok színben, bordósan, barnásan, sárgásan pompázott a fák levele, és lilán, rózsaszínűen, fehéren virágzott az őszirózsa. Az erdei utak cserjéin piroslott a csipkebogyó, kéklett a kökény, sötétlett a szeder. A fákon megérett a dió, a tőkéken a szőlő. Séta közben szedték a bogyós gyümölcsöket, az elhullott madártollakat; diót, mogyorót és érdekes formájú-színű faleveleket gyűjtöttek. Így szólt az ének: „De jó a dió, fütyül a rigó… Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró… Somvirág, aranysárga a világ…“

A földeken letörték a kukoricát, a tanyán meg fosztották: a kukorica a góréba került, a csuhé meg kosárba. Mulcsot hordtak a fák kérgéhez téli védelemként; a lehullott leveleket összesöpörték, az avart összegereblyézték, de nem égették el, hanem a komposztálóba hordták. Gesztenyét, sütőtököt, krumplit sütöttek, szőlőből üdítőt préseltek, levéből mustot erjesztettek. Szőlőszüretkor így énekeltek: „Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele… Ettem szőlőt, most érik… A kállói szőlőbe’, két szál vesszőbe’… Lipem-lopom a szőlőt, elaludt az öreg csősz…“ Erre az énekre csőszjátékot is játszottak.

A kukorica-csuhéból csutka-baba lett, a csipkebogyóból nyaklánc, a madártollakból indián-fejdísz, a dióbélből meg pólyás-baba. Papírra faleveleket ragasztottak, levélnyomatot készítettek, esős tájat festettek.

Assisi Szent Ferenc napján segítették a falu szegényeit egy-egy tányér meleg étellel. Hatodika a tizenhárom aradi vértanúról emlékeztek meg. A vetésben kereplővel riogatták a varjakat.

Orsolya napján betakarították a kerti veteményeket, felszedték a konyhakertből az összes zöldséget. A rengetegféle zöldséget közösen meghámozták, felaprították és salátát készítettek belőle. Közben azt énekelték: „De szeretnék konyhakukta lenni”, az érdekes formájú terményekből pedig zöldség-bábok készültek.

Az 56-os forradalom emléknapján lyukas zászlót készítettek. János napja lévén lámpást gyújtottak, és énekelték: „Virágéknál ég a világ” meg „Most érkeztünk ez helyre”.

Október végén Vendel és Dömötör napja hagyományos pásztor-ünnep. Szentkirályon búcsút tartottak, ahová Szalaiék is ellátogattak, majd megnézték a körmenetet a faluban. Gyapjúból kisbárányokat készítettek otthon, és elénekelték a „Kinn a bárány”-t, és arról daloltak, hogy „A juhásznak jól van dolga”. Nagymamájuk a három csemetét egy napfényes októberi napon még az Állatkertbe is elvitte. Tündének a lepkeház tetszett a legjobban, Levente kedvencei a majmok voltak. Csenge most járt ott először, az egész elvarázsolta őt, úgy, ahogy volt.

A Halottak napja előtti hétvégén falutakarítást szerveztek. A vállalkozó szelleműek összeszedték a szemetet, és Márk atya vezetésével rendbe tették a temetőt. Farkas napja lévén faültetést is rendeztek, az Életfa térre került ki néhány őshonos magyar fajta csemete. A temetőben pedig, a halál és a megújulás jelképeként kivágtak egy régi fát, majd ültettek helyette egy újat.





Hiszem, ha... élem



- Ommm, máni pádme ummm... - zengett a kis domboldali ház Zsolt mantrázásától. Csilla, aki épp a szanaszéjjel heverő játékokat rakosgatta a dobozokba, oldalvást pillantott férjére, aki a sarokban gubbasztott, a házi szentély előtt.

- Ómáni, pámerum! - kiabálta a kis Jázmin, apukája előtt táncolgatva. Csilla megpróbálta odébb rángatni a lánykát, de az, minél inkább húzták arrébb, annál közelebb lejtette a táncot az oltárhoz, közben meg-megcsiklandozva Zsolt orrát.

- Nem tudnál egy kicsit a lányoddal foglalkozni, míg én imádkozom? - hangzott a szemrehányó kérés, kérdés a narancssárga lepel alól. Bár a földről szólt, mégis felsőbbrendűen.

- A közös lányunk, nem kizárólag az én lányom. - próbálta Csilla tudatosítani férjében az egyértelmű tényt, ami azonban sokszor, a mindennapi helyzetekben nem is volt annyira egyértelmű. Például pelenkázáskor. - És egy kétévesnek elég nehéz megmagyarázni, hogy hagyja békén az apját, amikor az éppen olyan érdekesen énekel.

- Nem csak úgy dalolászom, ezt te is jól tudod. Ez egy szent ima!

- Nem tudnád a szent imáidat akkorra halasztani, amikor ez a csöppség már az igazak álmát alussza? Inkább segíthetnél nekem egy kicsit a pakolásban, aztán meg együtt megvacsoráznánk. És utána... - de Zsolt félbeszakította:

- Ma nem vacsorázom. Hát nem fogtad fel, hogy most szigorú böjtöt kell tartanom? Te is jobban tennéd, ha tartózkodnál a...

- Na, nem! Nekem ne mondd meg légy szíves, hogy mit egyek és mit ne! Főleg, hogy még mindig szoptatok, ha nem tűnne fel. Bár neked mostanság nem sok minden tűnik fel. Csak a böjt, meg az imák, meg a szent írások, meg a szertartások...

- Nekem igenis fontos a hitem. Azt hiszem, mikor összekerültünk, nagyon jól tudtad, hogy mennyire vallásos vagyok! - a férfi hangjában nagy adag sértődöttség bujkált.

- Azt tudtam, de arra nem gondoltam, hogy ez a hit vak-hitté változik majd. És azt sem sejtettem, hogy még akkor is ez áll a fontossági sorrend élén, amikor már családod lesz. Mert az még oké, vagyis dehogyis oké, hogy a hitedet énelém helyezed, de hogy a gyermekünk is a létra alsó fokaira szorul majd, azt nem is képzeltem.

- Tudod jól, hogy nagyon szeretem Jázmint, és szívesen vagyok vele együtt. Csak amíg a szertartásaimat végzem...

- Ezek nem élő szertartások, egy megrögzült rendszert követsz, nem veszed észre? Közben meg milyen a mindennapi életed, ha? Szerintem tökre elhanyagolsz minket!

- Hát ez nem igaz! Most is itthon vagyok veletek, nem iszom, nem csajozom, nem kártyázom, mi kell még?

- Az, hogy ha már az ivásról volt szó, hát ne prédikálj vizet akkor, amikor bort iszol! - ezeket a szavakat Csilla már szinte sikította. Jázmin csak állt középen, és ide-oda kapkodott a fejével, miközben szülei tovább folytatták a vagdalkozást.

- Milyen bort? Én igazán mélyen hiszek Istenben, és...

- Kedves Zsolt, csak egy a gáz: hogy egy szerepet játszol. Egy bohóc szerepét, aki az előírásoknak akar megfelelni, aki egy merev hitrendet tett a magáévá. Csupán az a bibi, hogy nem éled meg a hitedet!

- De hát Csilla, ezt nem mondhatod komolyan! Rendszeresen végzek szellemi gyakorlatokat, meditálok, mantrázok, intenzív lelki életet élek...

- Csakhogy a szellemiek nem nyilvánulnak meg az anyagban! Gyönyörű kályhákat tapasztasz - talán ezek szellemed egyetlen megtestesülései. Szerintem nem is akkor éled át az Istennel való egységet, amikor itt „ommozol“, hanem akkor, mikor alkotsz!

- Na, a mai estén először van némi igazság a szavaidban. - tápászkodott fel a szőnyegről Zsolt, aki ekkorra sejtette már, hogy egy időre el kell szakadnia a szentélytől. - Amikor gyúrom a sarat, formázom az agyagot... ott aztán tényleg érzem a Teremtő jelenlétét.

- Hiszem te magad is teremtővé válsz ilyenkor. - szelídült le Csilla hangja, és végigsimította férje kézfejét. - Nem érted? Nem érzed? Már csak arra vágyom, hogy velünk is átéld ezt az egységet! - pottyant ki két kövér könnycsepp az asszony szeméből.

Jázmin ekkor kinyújtotta két kis szúnyog-vékony karját, egyikkel anyját, másikkal apját vonta magához, és hárman jól megölelgették egymást. Amolyan igazi egységben.



November

Enyészet vagy Szent András hava



November első hétvégéjén át kellett állítani az órákat. Jó is volt ez, mert aznap egy órával hosszabbnak tűnt a nap, sok mindenre volt idejük, és reggel újból világosban ébredtek. Viszont délután nagyon korán sötétedett, rövidek lettek a nappalok. Ez már inkább télnek számított, reggelente dér lepte be a földet, minden nyirkos volt és hideg. A fogasokon esőkabátok lógtak, az előszobában a csizmákról folyt a sár. Az egerek beköltöztek a kamrákba, pincékbe, a sünök téli álomra készültek, az égen varjúcsapatok vonultak. Még itt-ott nyílott a krizantém, de már hullani kezdett a toboz a fenyőfákról. A hideg időben a Szalai család gondoskodott az állatokról: a kutyaólat kibélelték vastag rongyokkal, hogy odabenn jó meleg legyen; Gáborral együtt madáretetőt építettek, felakasztották egy közeli fára, és teli rakták magokkal. Esős időben gumicsizmával ugráltak a tócsákban, és állatnyomokat kerestek a sárban. Már nappalra is be kellett gyújtani a kályhákba - élvezték a tűz látványát és az otthon melegét. Énekeltek is hozzá: „Duruzsol a tűz, darazsol a hó… Mi volnék? Tűzben fa parazsa volnék… Bújj, bújj, itt megyek, tüzes lapátot viszek… Őszi éjjel izzik a galagonya… Ácsorogjunk, tetőfával tüzet rakjunk…“ - Magvakból dobot, krumpliból és fogvájóból tüskés sünit készítettek, nádból kosarat fontak. A gubacsból, makkból nyaklánc és Makk Marci lett.

Mindenszentekkor az összes szentről emlékeztek meg. Anna elmesélte a legismertebb szentek - Erzsébet, Margit, Márton - legendáit, a gyerekek pedig választottak egyet közülük, és rajzot készítettek hozzá. „Mindenszentek napján ha hó esik, nem olvad el márciusig” Hó ugyan nem esett aznap, de az eső csepergett, borongós volt az idő. Másnapra, Halottak napjára még gyászosabbá vált az idő. Szalaiék nem szoktak kijárni a temetőbe, de otthon gyertyát gyújtottak az ősök emlékezetére. Aztán elővették a régi fotóalbumokat, és az ükök meg dédik kopott fényképeit nézegették. Anna kiterítette az asztalra a családfáját, és olyan történeteket mesélt, amiket még ő hallott a nagyszüleitől.

Szent Márton napján a családi napköziben gyűltek össze. Fényt gyújtottak azokban a lámpásokban, amiket előzőleg üvegből, papírból, és tökből készítetek Etelkával. A kis lámpásos manók aztán sötétedés után énekelve körbejárták a falut. Az oviba visszatérve jót ettek-ittak, miközben Etelka Márton püspökről, az ő köpenyéről, és a híd alatt gágogó libákról mesélt nekik. A végén pedig „Gyertek haza, ludaim!"-ot játszottak. „Ha Márton napján esik a hó, hosszú tél lesz” - ez alapján nem tudták eldönteni, hogy most milyen tél áll előttük, mivel reggel még szállingózott a hó, utána csöpögött egy kicsit az eső, majd estére teljesen elvonultak a felhők, és az égről csillagok világítottak a hazafelé baktató lámpásosokra. Alvás előtt Anna a „Ludas Matyi”-t mesélte nekik.

Szent Erzsébet a betegek és szegények védelmezője volt. Gáborék azt találták ki, hogy végezzenek ezen a napon valamilyen segítő munkát. Összeszedték megunt játékaikat, és elvitték egy olyan kórházba, ahol súlyos beteg gyermekek feküdtek. Nagy hatást tett Tündére és Leventére ez a látogatás, és nagy öröm volt az adományozás.

Katalinkor Nagymama neve napját ünnepelték. Gábor lemetszett néhány szép gyümölcsfa-ágat, amit vázába tettek, és várták, hogy Karácsonyig kizöldüljön. „Ha Katalin kopog, Karácsony locsog” - tartják. Épp sáros, esős idő volt aznap, így Szalaiék láttak esélyt fehér karácsonyra.

Szent Andráskor hangosan visítottak a malacok Boldogfalván. Több helyütt tartottak ezidőtájt disznóölést, amit aztán egy közös disznótorral koronáztak meg a közösségi házban. A helybéli asszonyok töltött káposztát főztek, rétest és fánkot sütöttek az alkalomra. A lányok férjjóslásokat tartottak: gombócba rejtett, vagy csillag alakú papírra felírt nevekből, illetve ólomöntés segítségével próbálták megtudakolni, ki lesz a jövendőbelijük. „András nap után az idő, sűrűn tornyodzik a felhő”. Bizony Annáéknak is elő kellett venniük a télikabátokat és a hótaposó csizmákat, megkezdődött a tél.





Helyi összefogás



- Nem tudom teljesíteni az ígéreteimet! - hangzott Csaba beismerő vallomása. - És a teremben egyre erősödő morajt még a következőkkel próbálta túlkiabálni: - Igazán nem tehetek róla. Nem fog sikerülni!

- Egy ilyen falugyűlésre mindig azok jönnek el, akik a legelégedetlenebbek, és a leginkább szeretnek hőbörögni. - gondolta magában Noémi, aki férje mellett ült, és jelenlétével próbálta őt bátorítani ezekben a nehéz percekben. Tudták mindketten, hogy mi lesz a bejelentés következménye. Amikor elolvasták a „Közlöny-ben a kormány jövő-évi költségvetés-tervezetét, már előre sejtették, hogy mekkora botrány várható.

- A beígért támogatásokat mind megvonják tőlünk. - magyarázta most Csaba az egybegyűlteknek. - A jövő évi pénz, amit az önkormányzat kapni fog, csupán a vegetálásra lesz elegendő.

- Akkor mi lesz a megígért fejlesztésekkel? A polgármester úr, - a nyomatékosított megszólításban gúny rejlett, - azt írta a választások előtt, hogy növelni kívánja a helybéliek foglalkoztatását, és a hátrányos helyzetűek támogatását. Munkahely-teremtés, társadalmi esély-egyenlőség... Mindez csupán puszta szlogen lett volna?

- Tudom, hogy az enyém minden felelősség. Amikor a választási ígéreteimet tettem, még abban a hitben éltem, hogy mindet teljesíteni is fogom.

- Hinni a templomban kell! - kiáltotta közbe valaki a hátsó sorokból.

- Higgyék, higgyétek el, hogy amikor a választásokra készültem, még úgy tűnt, hogy mindenre jut pénz. A közterületek szépítésére, az útjavításokra, az oktatási intézmények fejlesztésére. A falubusz-pályázatról nem is beszélve, amiben jócskán vállalt az önkormányzat önrészt. Fogalmam sincs, hogy most mindehhez honnan tudnánk a megfelelő anyagi forrásokat előteremteni.

- Micsoda helyzetbe hozza a kormány megint a kis falvakat! - sopánkodott egy idősebb nénike. - Egyre szerencsétlenebb lesz a sorsunk.

- Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? - állt most fel Gábor, és szavaira, különös módon, elcsendesedett a tömeg. - Rég rossz az, ha egy közösség a másoktól kapott támogatástól függ. A függés egyben gyengesége is jelent. Akkor leszünk erősek, ha teljesen a magunk uraivá válunk.

- Maga könnyen beszél, féléve sincs, hogy itt lakik a Pilisben! Honnét veszi a bátorságot, hogy beleszóljon a dolgainkba ez a gyüttment? - hepciáskodott egy kalapos-pocakos, de a körülötte ülők lepisszegték.

- Én csak egy történetet szeretnék elmesélni, aztán mindenki vonjon le belőle olyan tanulságot, amilyet akar. - fordult hátra Gábor, hangjában a tőle megszokott nyugalommal. - Volt egyszer egy tengerentúli kis szigetország. Az ott élők a közelükben lévő nagyhatalom árnyékában, és attól teljes függésben éltek. A függőséget nem érzékelték, hiszen ez a „jó-szomszéd“ mindennel ellátta a kis szigetország lakóit. Tőle érkezett a földgáz, a kőolaj, és a legtöbb élelmiszert is importálták. Látszólag jól bánt velük a nagyhatalom, hiszen ingyenes lett az oktatás, és az egészségügy, és bőkezű segélyekben is részesülhettek a lakók. Igaz, hogy a szigetországban gyártották a legtöbb olyan kézműipari terméket, amit aztán a „nagy testvér“ potom áron vásárolt fel, és az is, hogy beszivárogtak ide a civilizációs jólét olyan velejárói, mint a drog, a prostitúció vagy a környezetszennyezés - amelyek azelőtt ismeretlenek voltak azon a vidéken. Ráadásul a születésszabályozás propagandájának köszönhetően egyre kevesebb gyermek született.

- Hogy jön ide ez a hülye történet? - kiabált közbe egy vaskos hang.

- Mindjárt elmondom. Egy szép napon ugyanis, az okok most mellékesek, a jó-szomszédságból rossz szomszédság lett, amiről ugye tudjuk, hogy „török átok“. A csapokat, a gáz-, az olaj-, a pénz-csapot, mind-mind egy csapásra elzárták. A dolog kétesélyes volt: vagy kitör a polgárháború, halomra gyilkolják egymást az emberek, kifosztják a boltokat, meglincselik az állam vezetőit, vagy... vagy saját lábára áll végre, újra ez a kis ország. A civilizáció megjelenése előtt nem éltek ám ott rosszul az emberek, csak a kedves „nagy testvér“ elhitette velük, hogy ők szegények, nem élnek a megfelelő életszínvonalon. ami persze az ő nyelvükön azt jelenti, hogy nem költenek elegendő pénzt felesleges dolgokra. A lényeg az, hogy a szigetország szerencsés volt, egy olyan lelkes, fiatal vezető ragadta kezébe az irányítást, akinek az esze és a szíve is a helyén volt. - Itt Gábor jelentőségteljesen Csabára nézett. - Nem érkezett több élelmiszer külhonból? Megtermelték maguk! Nem kaptak fűtőanyagot, üzemanyagot? Visszatértek a kályhákhoz, és a kerékpárhoz meg a lovas-kocsihoz. Azért ebből kiviláglik, hogy a népesség nagy része otthagyta a várost, és újból vidéken telepedett le, a saját önellátó birtokán. Gyermekeik oktatását megoldották maguk helyben, az egészségesebb életmód következtében pedig az egészségügyi ellátásoknak csak a töredékére volt igény. Segélyre semmi szükség nem volt többé, hiszen jól éltek az emberek, ennivalójukat megtermelve. Jövedelemre meg úgy tettek szert, hogy a kézműves termékeket saját maguk értékesítették, méghozzá a turisták tömegeinek, akik az ország felvirágozásának hírére elözönlötték a szigetet. Ismét tiszta lett a levegő, a víz és a talaj, csend és béke költözött az országba. Ja, és az asszonyok megint szívesen szültek gyermekeket!

- Azt hiszem, értem már, mire akarsz ezzel a történettel kilyukadni, Gábor. És köszönöm neked. Köszönjük meg a kormánynak is az új törvényeket, hogy ezekkel nagyobb önállóságra késztetnek bennünket. Ha adtok nekem még egy esélyt, és egy kis időt, a képviselőkkel együtt kidolgozunk egy olyan tervet, ami Boldogfalva még teljesebb függetlenségét célozza meg. Előre szólok: nagyobb lesz a felelősségünk és több a feladatunk is. Ezért cserébe viszont szabadabb lesz a falu, mentes mindenféle külső függőségtől.

- Megadjuk! - rikkantotta közbe Balázs.

- Úgy van! Jól szóltál! - tapsolt a boltos Feri. Majd egyre több tenyér verődött össze, és a javaslatot tapsviharral üdvözölték a falugyűlés résztvevői.

Este egy pohár bort mellett azért Csaba egy baráti kézfogással próbált a sikerből némileg Gábornak is juttatni, hiszen neki köszönhette, botrány helyett, a népünnepélyt.









December

Álom vagy Karácsony hava



Megpihent a természet, és december első hetén leesett az első hó is. A gyermekek szánkón csúszkáltak le a dombról, hóembert építettek, és hógolyóztak. A tanyán is állt egy hóember, akinek piros lábas lett a kalapja, répa az orra, és seprűt is dugtak a kezébe. Fagyos lett a föld, jégpáncél fedte a pocsolyákat, jégcsapok lógtak az ereszről. A kicsik szívesen csúszkáltak odakinn, és szopogatták a jeget, ették a havat. Az állatok ilyenkor vastag szőrt növesztenek - Balambér bundája is hosszabb és sűrűbb lett. Sok állat már téli álmát aludta, elvackolódott a sün, a borz, az éhező madarak számára pedig folyamatosan feltöltötték a madáretetőt magvakkal. A cinkék örömmel csipegették a napraforgót. Lehullott az összes levél a fákról, az ágak csupaszon meredeztek; csak az örökzöldek zöldelltek a nagy fehérségben: a fenyő, a magyal, a tuja, a boróka.

Végérvényesen elérkezett a benti világ. A család a hideg téli estéket a jó meleg kályha közelében töltötte. Az adventi időszakban készültek a fény ünnepére, minden egyes kis lépés közelebb vitte őket a téli napfordulóhoz. Narancsba szegfűszeget szurkáltak, narancs- és citromkarikákat, héjakat szárítottak, ami mennyei illatot árasztott. Pattogatott kukoricából lánc készült, mákból pedig guba, tészta, vagy sütemény. Advent első vasárnapján elkészült a koszorú, amin minden héten újabb gyertyát gyújtottak meg. Az adventi naptár a Szalai családban kis zsákocskákat jelentett, amiket Anna egy zsinegre aggatott fel; ezekből került minden napra egy-egy kis meglepetés. A fenyőfadíszeket mindig saját kezűleg készítették, hópihéket, szalma-csillagokat, papírfüzéreket, ilyesmit. Egy kis szalmakosárban házi betlehemet csináltak apró gyapjú-bábukból. Az Életfa térre egy emberléptékű istállót állítottak fel, amiben életnagyságú figurák álltak.

Borbála Katalin párja. A negyedikén lemetszett gyümölcsfa-ágat vázába rakták, mert az meg Újévre zöldült ki.

Szent Miklóst lelkesen várták a gyerekek. Csizmáik tisztogatása közben a „Hull a pelyhest, a Száncsengőt és a Suttog a fenyvest” énekelték. A Mikulás sohasem hozott nekik virgácsot, lehet, hogy ez azért volt így, mert engesztelésképpen némi mogyorót és diót raktak ki este a szarvasnak.

Luca, a fény napja, ekkor készült a híres „Luca széke“. Gábor faragott is egy kis sámlit, hogy arra állva aztán karácsonykor megláthassa, ki is a faluban a boszorkány. Búzamagot tettek egy kis cserépbe, és remélték, hogy a gondozástól szépen kicsírázik majd. A lányok Luca-pogácsát sütöttek, amikbe előzőleg jókívánságokat rejtettek. Nagy öröm volt olyan pogácsát enni, ami „szerencsét", „boldogságot", „sok pénzt", vagy „bő gyermekáldást" jósolt.

A Téli napfordulóra nagytakarítással készítették elő a házat. A nagyobb gyerekek betlehemes műsort tanultak be, énekelve körbejárták a falu házait, ahol rengeteg sütivel kínálták őket. Láncos bot és köcsögduda volt a pásztorok kezében, úgy énekelték, hogy: „Haj, regő, rejtem" „Örömet mondok” „Pásztorok, pásztorok” „Hurka, kolbász” Bernadett pedig Márk atyával összefogva a templomkertben rendezett egy betlehemes előadást, ahol nagy tüzet is raktak.

Karácsonykor Szalaiék asztalát piros terítő borította, egy nagy tálban fokhagyma, aszalt gyümölcsök, dió, és alma volt. Anna mézeskalácsot sütött, a gyerekkel díszítették őket szegfűszeggel, mazsolával. Kipróbálták a házi szaloncukor-főzést. Igaz, a massza egy kissé túl hígra sikeredett, de ez nem szegte senkinek a kedvét. Szentestén diót, tobozt, ezüstcsillagot, angyalkát aggattak a fára, a maguk készítette díszek mellett. Szállt az ének: „Kis karácsony” „Mennyből az angyal” „Ó zöldfenyő” „Magas fenyő” „Csendes éj”. A karácsonyfa alatt a lányok új babákat találtak egy faragott bölcsőben, Levente pedig megkapta régóta hőn áhított íját. A szülők egymásnak nem szoktak ajándékozni, de közösen meglepték magukat egy Erdélyről szóló fényképes könyvvel. Az ünnepi vacsora pedig a kívánságok alapján készült: rakott krumpli salátával, bejgli és kókuszgolyó.

Az év vége felé közeledve Anna átolvasgatta naplóját, átnézte naptárát, és ezek segítségével számvetés készített az évről. A szentkirályi papírboltban vett magának egy új határidő-naplót, amibe beleírta az ünnepeket. Tünde segítségével csináltak egy falra akasztható nagy színes naptárt.

Szilveszter estéjén Szalaiék a közösségi házba voltak hivatalosak. A falu lakói számára Anna szervezett ott bulit. A gyermeknek azzal az egy feltétellel engedték meg, hogy eljöjjenek, ha előtte alszanak egy nagyot. A színpadon egy Várhalomról érkezett együttes játszott, méghozzá igazi kívánság zenét: nosztalgikus számokat, pörgős tánczenét és népzenét egyaránt. A nagyteremben zajlott a bál, a klubszobában pedig beszélgetni lehetett. Az előtérben büfé kínált szendvicseket, üdítőt, süteményeket. Ide mindenki hozott valamit otthonról, a bevételt pedig a falu javára ajánlották fel.

Éjfélkor Csenge már a klubszoba egy csendes sarkában szundikált egy szivacson, takaróba bugyolálva. Nővére és bátyja azonban annyira felpörgött, hogy jobban bírták az éjszakázást, mint a szüleik. Annának és Gábornak csak nagy erőfeszítéssel sikerült ébren tartani magukat. Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, durrantak a pezsgők, koccantak a poharak. Csaba polgármester sorolta az újévi jókívánságokat. A szöszke Hanga lépett fel egy székre, és így verselt: „Kicsi vagyok, székre állok, onnét egy nagyot kiáltok, boldog újévet kívánok!“ A fiatalok kitódultak a térre, ott petárdával, trombitával nagy zajt csaptak, tűzijátékokat lövöldöztek az égbe. Így ért véget az esztendő. Szalaiék csak azért vonultak haza egy óra felé, mert a szülők szeme már leragadt. A táncmulatság egyébként hajnalig folytatódott.





A leányanya



December végén kisebbfajta botrány tört ki Boldogfalván. Anna alapjában véve szerette, hogy ilyen kicsiny településen él, de a falusi pletykákat, intrikákat utálta. És most aztán járt a nyelve a Juliska néniknek, és elégedetlenül dörmögtek a Pista bácsik.

Annának először csak az egyik öregasszony csípős megjegyzése tűnt fel bevásárlása alkalmával:

- Na, ez is jobban tette volna, ha nem jön ide...

Anna felnézett, hogy kiről is van szó, miközben tekintetével kereste a támadás céltábláját.

- Miért nem maradt otthon a putrijában? - suttogta a másik vénasszony, majd hangját felemelve odaszólt a boltosnénak:

- Aztán vigyázzon ám, Esztikém, az árura, nehogy lába keljen!

Most már Anna is meglátta, hogy kiről is szóltak az iménti mondatok. Egy nagyon sovány, szakadt, piszkos ballonkabátot viselő fiatalasszony nézelődött a pult előtt. Lábán foszladozó papucs, csak úgy mezítláb, haja kócos.

A fennhangon kimondott szókat természetesen ő is meghallotta, felnézett, és Anna ekkor nagyon megütközött: egyrészt meglátta, hogy a kabátka alól hatalmas, domborodó has villan ki, másrészt azt, hogy a várandós asszony (vagy leány?) arca alapján legfeljebb ha tizenöt-tizenhat éves lehet. De a legnagyobb döbbenetet az a mérhetetlen szomorúság, keserűség okozta, ami azon az arcon tükröződött.

Még nagyobb volt a meglepetés, amikor, szinte a semmiből előbukkant Zoli, karon fogta a lányt, és szinte kiráncigálta az üzletből.

- Hagyd csak, majd én megveszek mindent, ami kell! - hallotta a családsegítő hangját, miközben kisiettek az ajtón. Anna csak állt ott, bámult az üvegajtón kifelé, még azt is elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen azért van ott, hogy némi száraztésztát és sajtot vegyen az ebédhez. Látta, hogy Zoli odakint leülteti az illetőt, aki rongybábuként engedelmeskedett neki, majd azt is, hogy a férfi visszasiet a szatócsboltba, kosarat ragad, majd indulatosan dobál bele mindenféle élelmet, szinte válogatás nélkül, miközben tekintete villámokat szór az iménti megjegyzéseket tevő öregek felé. Annának is csak biccentett egyet, repült a kosárba a kenyér, a tej, zörrentek a zacskók, csörrentek a befőttes-üvegek. Zoli csak úgy maga elé sziszegett, de Anna végre felfogta, hogy hozzá beszél, úgy látszik őt tartotta az egyetlen értelmes embernek a boltban, akivel érdemes szót váltani.

- Ezeknek jó dolgukban fogalmuk sincs, hogy másnak milyen a sorsa! A kényelmes otthonukból biztosan nem tudják elképzelni, milyen lehet az utcán élni. Vagy, ha néha kegyes az ég, akkor hajléktalan-szállókon. Az a lány, - bökött orrával kifelé, - egész gyerekkorát a Józsefvárosban töltötte az utcán. Az apja arra kényszerítette, hogy kolduljon, és minden napra csak egy-két szelet kenyeret kapott tőle. Igazi alamizsna, igaz? - emelte fel kissé a hangját, hogy a távozó asszonyok ezt még meghallják.

- Hogy akadtál rá? - kérdezte Anna.

- Egy akta volt az övé a sok közül. Először csak olvastam róla, hogy kiutasították az anyaotthonból, mivel a volt párja, a baba apja, már ha lehet apának nevezni az ilyen stricit, állandóan ott randalírozott. Mondjuk az se semmi, hogy emiatt a lányt küldték el, és nem tudtak normális megoldást találni az ügyre. Én az ilyen fickókkal... Na jó, nem dühöngök tovább, a lényeg, hogy a belvárosi családsegítő valami jó kis vidéki átmeneti otthont keresett neki, ahol a pasija nem talál rá, és ő nyugodtan megszülheti a gyermeket. De fiatal korára való tekintettel azt is kilátásba helyezték, hogy elveszik tőle a babát, és állami gondozásba adják. Erre én rögtön beutaztam Budapestre, kézen fogtam a lányt, és saját felelősségemre elhoztam onnan.

- Te jó ég! Hol fog lakni? Itt nincs anyaotthon! Csak nem viszed haza? Mit fog ehhez szólni Timi? - záporoztak most Annából a kérdések. Zoli olyan arckifejezéssel nézett rá, hogy: „Te is, fiam, Brutus?“

- Ennek a lánynak nincs senkije, csak egy drogdíler fickója, meg egy koldus apja. Ja, és semmije sincs az égvilágon, csak amit most rajta látsz. Na, a helyébe tudod magadat képzelni?

- Nyugi, ne engem támadj, hé! Már tudom is, hogy mit teszek. Rohanok haza, összeszedek neki pár ruhát, meg a babának néhány dolgot, és mozgósítom a többieket is. Ja, és van egy nagyon jó ötletem...

Timi a megmentők példaképe. Istentől kapott adománynak tekinti, ha valakin segíthet. Ám amikor Anna vagy másfél óra múlva betoppant hozzájuk, látott a szemében némi kétségbeesést is, hogy: „Úristen! Mit kezdek én egy vadidegen cigány-lánnyal!“ Anna úgy érezte, neki kell közbelépni. Először is hanyag mozdulattal dobott le a válláról egy óriási műanyag kukazsákot:

- Tessék, szabad a vásár! Ezeket sikerült röpke idő alatt összekapkodnom. - A lány ott kuporgott Soproniék kanapéján. Igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Hála áradt feléje. - Felnőttholmik, babaruhák vegyesen. Körbejártam a falut is, és mindenkit mozgósítottam, akit csak otthon találtam. Még ma érkezni fog egy használt babakocsi meg egy kiságy is. A csajok rengeteg ruhát ígértek. - Ezeket eddig inkább Timinek és Zolinak címezte, de most közvetlenül a lány felé fordult: - Ne félj, semmiben nem fogsz hiányt szenvedni!

- Köszönöm, én... - rebegte az, és gyanús könnycseppek csillantak meg szemében.

- Bocs, hogy annyira undok voltam a boltban. - szabadkozott Zoli. - De annyira utálom azoknak a vénasszonyoknak az álszent és egyben gyűlöletes viselkedését, hogy... És még ők járnak a templomba, imádni Jézust meg szűz Máriát - miközben Máriát pont az ilyenek nem fogadták be, amikor várandósan szállást keresett Betlehemben. Na jó, lehiggadtam. Hálás köszönet a segítségért.

- Várjatok, ez még nem minden! Most jön a mentőötlet, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Azaz helye legyen... a lánynak...

- Ila vagyok.

- Én meg Anna. Szóval, hogy átmeneti, de biztos helyet találjunk neked, és mégse legyél Timiék terhére.

- Ki vele! - sürgette őt Zoli.

- Tudjátok, hogy építkezünk. Sajnos a ház még épphogy félig se kész, de ott áll a telkünkön az a lakókocsi-szerű bodega. Ősszel abban szálltak meg a munkások, és még jópár hónap, mire újból folytathatjuk a munkát. Amíg fagyok vannak, nincs értelme az építkezésnek.

- De amíg fagyok vannak, addig Ila megfagy. Főleg a babával.

- Dehogy! Van benne jó kis sparhelt, fűt, süt, főz. A telken rakásban áll a felaprított tűzifa. A kútból meg lehet vizet húzni. A bódéban van egy ágy, egy szekrény, meg asztal is néhány székkel. Mikor Zoli épp nyitotta volna a száját, hogy újból csak tiltakozzon, Ila szólalt meg halkan.

- Nekem tetszik az ötlet. Ott senkit sem fogok zavarni, és én is nyugodtan lehetek majd a babával.

Zoli gyorsan magára kapta kabátját és elviharzott, hogy szemügyre vételezze azt a viskót. Timivel még csevegtek egy keveset, aztán ő kivonult a konyhába ebédet főzni, úgyhogy Anna kettesben maradt Ilával.

- Mikorra várod a kisbabádat?

- Nem is tudom... Nem tudom kiszámolni, mikorra esik a kilenc hónap.

- Mikor volt utoljára vérzésed?

- Talán... A nyáron. Ősszel kezdett el igazán domborodni a hasam. És október táján mozdult meg először. - Ekkor olyan mosoly áradt szét rajta, amilyet csak édesanyák tudnak árasztani. A mosoly elfeledtette kócos haját, szurtos képét, szakadt ruháját.

- Jó kezek közé kerültél. Ez a Zoli minden követ megmozgat, ha arról van szó, hogy segíteni kell valakin. Ő már csak tudja... - harapta el a szót Anna, mert nem akarta kiteregetni mások szennyesét. Az emlegetett „szamár“ épp ekkor rontott be a házba:

- Te Anna, nagyon pöpec az a kis kéró! - Majd Ilához fordult: - Jó dolgotok lesz nektek ott. Majd miután megszületik a kisbabád, elkezdek keresgélni az anyaotthonok és más segítő szervezetek háza táján, hogy hosszú távra is megnyugtató megoldást találjunk nektek.



Január

Fergeteg vagy Boldogasszony hava



Januárban is többször hullott a hó, de egyre többet sütött már a nap. A madarak még nagyon szenvedtek a hidegben, ezért rendszeresen került az etetőbe eleség. A gyerekeket szüleik többször szánkóval vitték óvodába-iskolába, a befagyott Tündér-tavon pedig korcsolyázni lehetett. Anna újraélte gyerekkorát, önfeledten koszorúzgatott a jégen. A mély hóban állatnyomokat kerestek, és hó-csatákat vívtak. A ház bejáratát egy dagadt hóember őrizte, fakarddal kezében. Odabent havas tájat festettek, hópelyheket készítettek papírból és az ablakra ragasztották. Az ének is a fagyról szólt: „Télen nagyon hideg van...“

Amilyen az év első napja, olyan lesz az egész év is – tartja a mondás, - ezért Gábor szokásától eltérően nem lustálkodott sokáig, hanem viszonylag korán kelt, és felfrissülésképpen félmeztelenül kifutott a hóba „megmosdani”. Aztán együtt megtisztították a házat, kisöpörtek és kivitték a szemetet. Fokhagyma-kalendáriumból jósoltak az évre. A gyerekek megtartották a hónap-sorolót: „Január elöl jár, a nyomán február, március szántó-vető, április nevettető, május szépen zöldellő, június nevelő, július érlelő, augusztus csépelő, szeptember gyümölcshozó, október borozó, november tél-elő, december pihenő.“ Hogy gazdagok legyenek, csupa apró szemű ételt ettek aznap. Babot, borsót, lencsét főztek, pattogatott kukoricát és puffasztott kölest ropogtattak. Anna rétest sütött, Gábor pedig kenyeret dagasztott.

Vízkeresztkor csodálatos napsugarak ébresztették a Szalai családot. Ennek ők már csak azért is nagyon örültek, mert „Vízkereszt ha vizet ereszt, a tél soká ki nem ereszt!”, Ezen a szép napsütéses napon délelőtt már az iskolában ház-szentelőt tartottak. Jelképesen megtisztították az épületet és a kapu fölé – Gáspár, Menyhért és Boldizsár emlékére – krétával a G, M, B, betűket írták. Az óvodások fehér ruhába öltöztek, ők lett a három királyok; kezükben csillagos botot vagy csillag alakú lámpást tartottak. Énekelve járták körbe a falut: „Adjon isten Jézusunk, Háromkirály mi vagyunk! - Gáspár volnék, aféle földi király személye. – Menyhárt király a nevem, segíts édes Istenem! – Én vagyok a Boldizsár, aki szerecsenkirály.“ Jelképesen akartak csak adományt gyűjteni, de a kedves falusiak dióval, mogyoróval, gyümölcsökkel kínálták őket. Anna otthon lebontotta a karácsonyfát, leszedték az ünnepi díszeket, még a betlehem lakói is dobozba kerültek. A megtisztulás jelképeként Anna nagyobb takarítást rendezett, főleg a minden kis résbe belehúzódó tűleveleket kellett eltüntetnie. Keresztelő Szent Jánosra emlékezve játékos keresztelőt tartottak a babáiknak, sokuknak új nevet is adtak. Este családi ház-szentelőt rendeztek. Tünde egy kis tálkában vizet vitt, a tüzes Levente tartotta kezében a mécsest. Csenge a levegőt jelképező füstölőt tartotta, Gábor pedig egy másik tálkában kevés földet. Anna képviselte az ötödik elemet, a szeretetet. Bejárták a ház minden szobáját, és ott jókívánságokat mondtak, a sarkokba pedig szórtak, hintettek egy kicsit az elemekből.

Vince napján csöpögött az eső, de ez nem vette el a kedvüket. Jó hírt jelentett ugyanis a csapadék: „Ha megcsordul Vince, teli lesz a pince.” Vince ugyanis a szőlészek, borászok védőszentje, ezért egy szőlővesszőből jósoltak a következő termésre. Gábor megivott egy kis pohár bort, és a gyermekekkel közösen elénekelték az „Érik a szőlő”-t.

Pál napja emlékeztet a Pál-fordulásra Saulusból Paulusba. Megfigyelték a változásokat, például az idő fordulását. Aznap sütött a nap, és ez jóra utalt, hiszen: „Pálfordulás, ha tiszta, bőven terem mező, puszta. Ha fényes Szent Pál, minden termés szépen áll.”

Sok falubéli kisgyermekes családdal összefogva ellátogattak a Fővárosi Nagycirkuszba. A gyerekek ámultak bámultak, amikor a porondon bohóc nevettetett, bűvész varázsolt, a levegőben artisták szaltóztak. Tündének a kötéltáncosok tetszettek a legjobban, Leventének a tigrisek, Csenge pedig elejétől a végéig sikongva élvezte az egész műsort.

Január utolsó hete aztán meghozta számukra a remény-sugarat: a hó alól előbukkant az első hóvirág.





Gyógy-szer



- Te, ez a gyerek lázas. - suttogta Anna Gábornak egy hideg téli nap estéjén. A két nagy ekkor már az igazak álmát aludta.

- Te, ez a gyerek nagyon lázas! - sikított Anna tíz perc múlva, amikor újra Csenge homlokára tette a kezét. - Ekkor már férje is érezte, hogy nem tréfadologról van szó. Kislányuk teste szinte lángolt.

- Gyorsan készíts neki egy hűsítő borogatást!

- Te meg addig telefonálj az ügyeletre!

Gábor megtorpant: - Nem igazán erre gondoltam. Inkább Emmáéknak szólnék. Doktor helyett.

Anna párjára pillantott. Összeszokott páros voltak ők ketten, látta Gábor szemében a szokásos magabiztosságot. Pár másodpercig habozott, aztán így szólt: - Jó. Értelek. Egy órát kaptok. Ha utána is így tüzel az angyalkánk, akkor jöjjön az orvos.

Miközben Anna vízbe merített egy puha rongyot, és azzal törülgette kislánya homlokát, ajkát, a telefonáló Gábort figyelte:

- Bocs, hogy ilyen későn. Aha. A kezére és a lábára? Öt-öt percig, világos. Háromszor? Jó, jó. Várunk és köszönjük! - Letette a készüléket, és feleségéhez fordult. - Mindjárt itt lesz. A végtagjait borogasd be! Én meg felrakom a vizet forralni.

- Forró vizet a borogatáshoz?

- Dehogy! Teának! A javas-boszi hozza a gyógynövényeit is.

Emma egy egész bőrönddel érkezett.

- Ó, a szentem! Nem dobálja magát? Nem beszél félre?

- Nem, nyugodt, csak nagyon bágyadt. Köszi, hogy ilyen gyorsan ideértél.

- A szolgálat az életem. Zorkát Szabolcsra bíztam, együtt szundítanak. - kuncogott az asszony. - Na, mutassátok csak ezt a kis tündért. - melengette fagyott kezét a kályhánál. - Hú, ez bizony tényleg magas! - szisszent fel. Persze nem kellett ehhez neki lázmérő, elég volt egy érintés a gyermeki homlokon.

- Van egy kis tejetek?

- Micsoda kérdés! Egy olyan tanyán élünk, ahol van vagy félszáz tehén!

- Akkor forralj fel egy bögrényit és keverj hozzá egy kevés ásványvizet. Te meg, Anna, melegíts sót, és töltsd kettő zsákocskába!

Miközben a szülők sürögtek-forogtak, Emma a gyermek kezét fogta, és halkan mormolt neki valamit.

- Te imádkozol érte? - mosolygott rá Anna.

- Fogjuk rá. Én inkább ráolvasásnak mondom. A kimondott szó erejével űzzük el a bajt. - Az asszony szeme most a távolba révedt, benne ősi tudás rejlett. - Na, gyere, szentem, - fordult a gyermekhez, - ülj fel egy kicsit, és gyűrd le magadban ezt a jó kis tejecskét! - Csenge pityeregve kortyolta az igencsak forró italt. - Tudom, tudom, hogy forró, de jól megizzaszt. Csakúgy, mint ez a meleg sós borogatás. Bírd ki, angyalom, mindjárt jobban leszel. Így ni, bebugyolálunk jól a takaróval. Gábor, rakjál még fát a tűzre, Anna, te csak folytasd a borogatást és a simogatást! Tűz és víz - a leghatásosabb rontás-elhárítók. Na meg a szeretet ereje. Más dolgod már nem is lesz. Most pedig ide azzal a teáskannával!

- Már hozom is. Miket raksz bele?

- Ó, egy kis kígyófarkat meg békanyálat... - vihogott megint Emma. Derűje máris jobb kedvre derítette Szalaiékat. - Szereti Csenge a mézet?

- Persze, imádja. Ha rajtuk múlva, hárman egy ültő helyükben kinyalakodnának egy egész üveggel.

- Akkor adjatok egy kiskanalat meg egy kést! - A javas-gyógyász apró darabokra vágott fel egy gerezd fokhagymát, majd egy kanál aranysárga nedűbe mártotta. A félálomban lévő kislány ki se nyitotta a szemét, csak úgy vaksin cuppogta a mézet. - A cég, azaz a párom ajándéka. A tavalyi év legkiválóbb termése.

- Köszönjük!

- Most pedig jöjjenek a gyógynövényeim... - Emma tényleg olyan volt, mint egy boszorkány, mert: Beszélt a növényekhez! - Na gyertek csak, gyermekeim! Azért gyűjtöttetek titeket a napsugaras domboldalakon, hogy ilyen hideg téli napon a segítségemre legyetek. Nem is lesz más dolgotok, mint hogy azt az energiát, amit a napból tüzéből, a vízből, a földből és a levegőből magatokba szívtatok, most átadjátok ennek a csöpp kis leánykának. Te légy az első, bodzavirág... Te meg a második, hársfavirág... Harmadikként jöjjön a zsálya... A sort a borsmenta zárja.

Szalaiék teljesen megbűvölve nézték, ahogyan a szárított növényekből a javasasszony gyógyító főzetet varázsolt. Hát még akkor mennyire csodálkoztak, amikor a teát kortyolgatva Csenge elmosolyodott.

- Ha jól van a lélek, jól lesz a test is. - Emmának mindenre volt valamilyen frappáns mondása. - Még néhány citromkarikát kérnék, ha van, a homlokára hűsítőnek. Már lejjebb is ment egy kicsit a láza.

A kislány, miután kiitta a bögréből az italt, becsukta a szemét, és egy pillanat múlva már álomba is zuhant. Annáék elégedetten sóhajtottak fel.

- Ha felébred, narancslevet vagy citromlevet adjatok neki. Legjobb, ha frissen facsarjátok. Ezek jobban oldják a szomjúságot, és növelik szervezetének ellenálló-képességét. És még egy fontos dolog: rendszeresen szellőztessétek a házat, majd füstölővel is tisztítsátok a levegőt. - A javas-gyógyász már cihelődött is hazafelé.

- Hogyan hálálhatnánk meg neked? - kérdezte Anna.

- Leginkább úgy, ha gondosan ápolgatjátok ezt az apróságot.

- Na de... - kezdte volna Gábor, de félbeszakították:

- Semmi de. A csapatban mi kölcsönösen segítjük egymást. Az is lehet, hogy egyszer majd faragsz nekem valamit. De az is, hogy nem én kapok tőled, hanem valaki más. Tudjátok: Amit adunk, azt kapunk. És a törvény egyrészt úgy szól, hogy mindig visszahatnak ránk segítő tetteink, másrészt úgy, hogy nagy valószínűséggel nem attól kapjuk vissza, akinek mi adtuk, hanem másvalakitől. Így kerek ez a világ. Na jó éjt!

- Látod, - nézett párjára Gábor, - így is lehet. Orvos nélkül. Pirulák és injekciók nélkül. Egyszerűen. Természetesen. És szeretettel.





Február

Jégbontó vagy Böjtelő hava



Ez a hónap már a reménységé volt: hiába tartott még a tél, a hideg, de már hosszabbodtak a nappalok, tovább sütött a nap, kékebb volt az ég, a madarak is vidámabban csiviteltek. Nyílt a hóvirág, a kökörcsin, a téltemető – már látszott az alagút vége, a tavasz kezdete.

Februárban ünnepelték Csenge harmadik születésnapját. A kis Vízöntő testvéreitől simogatást, rajzokat kapott, és egy hatalmas csoki-tortát, amin csillag alakú marpipán volt. Legjobban mégis annak örült, hogy az ágyban édesanyjától a legkedvesebb meséjét hallhatta.

Gyertyaszentelő, Szűz Mária megtisztulásának ünnepén gyertyát öntöttek, díszítettek, és szenteltek, miközben szólt az „Ég a gyertya, ég.” Nagyon figyelték, milyen az időjárás, méghozzá a mackó miatt. „Kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!”, morfondírozhatott a medve, hiszen először hullott a hó, aztán kiderült az ég. Na most vajon mi lesz? Meg is látta az árnyékát, meg nem is. Ugyanis: „Gyertyaszentelő melege, sok hó és jég előjele, de ha Gyertyaszentelőn havaz, közel a tavasz.”

Balázs napján a gyermekek egészségéért imádkoztak.

Tizennegyedike Bálint napja. Nem Valentin nap! Ezt szokta Anna hangsúlyozni, akinek nagyon szúrta a szemét a rengeteg piros, szívecske alakú bóvli, a bonbontól kezdve a lufikon át egészen a bugyiig. Nálunk ráadásul Szerelem napja lett a Szeretet napjából – hiába, nagyon megtévesztő ez az angol „Love” szó. Hiszen Angliában korántsem csak a párok lepik meg egymást, hanem a szülők gyermekeiket, gyerekek a testvéreiket, munkatársak egymást, stb. És az „Adrien Mole titkos naplójá”-ból Anna jól emlékezett arra, hogy ilyenkor meglepetés képeslapot küldenek egymásnak vicces szöveggel, aláírás nélkül – aztán jöjjön rá mindenki, hogy ki lehetett a titokzatos feladó. Másnap pedig az iskolában vagy a munkahelyen lehet dicsekedni, hogy kit hányan szeretnek! Pedig Bálint napja a magyar hagyomány szerint is a „szerelem” napja, mégpedig az állatvilágban. Ekkor kezdenek el fészket rakni a madarak, és a baromfiudvarban ekkor kezdik meg a tyúkok ültetését, kiscsibék reményében. A család ezen a napon sétált is egy nagyot: megfigyelik a fészket rakó madarakat, a tojásaikon kotló tyúkokat a tanyán. Megpróbálták felidézni az összes madaras dalt, de a legjobban a „Kárikittyom, édes tyúkom”-at tartották idevalónak.

Szalaiék ismerték a mondást, hogy „Mátyás ha nem talál, csinál.” Hogy mit? Hát jeget! Szerencsére napján elég hideg volt, befagytak reggelre a pocsolyák, úgyhogy azt kívánták: azt a kis jeget most már inkább olvassza el Mátyás! Mivel nem engedett még a tél, ezért váratott magára a borsó és a mák elvetése. Inkább a szobában, a jó meleg kályha mellett üldögélve magokat csíráztatnak, és a maradék magokból láncot is fűztek. Mindeközben nem másról szólt a mese, mint az Igazságos Mátyás királyról.

A Farsang nagy megmozdulást jelentett Pilisboldogfalva számára. Az asszonyok egész nap szalagos fánkot sütöttek, a gyerekek már napokkal előtte álarcokat készítettek, jelmezeket varrtak. Plakátokat rajzoltak, belépőjegyeket gyártottak a jótékonysági bálra. A művelődési házat boszorkánylépcsőkkel, lampionokkal díszítették. A népünnepély jelmezes felvonulással kezdődött, az alakoskodók végigvonultak az egész falun. Énekeltek: „Itt a farsang, áll a bál” „Hopp Juliska”. És mondókáztak: „Azért varrták a csizmát,” „Cini-cini muzsika”. Aztán egész éjjel állt a bál, jelmezversennyel, tombolával, és fergeteges tánccal.

Farsang farkán, azaz hétfőn a lányok szoktak mulatni, ezért nőcis bulit a vendégházban. Mindenki vitt valamilyen otthon készült süteményt, beszélgettek, kötöttek-varrtak egy kicsit. Aztán megnézték a hastáncos lányok bemutatóját, amibe a végén ők is belekapcsolódtak.

Húshagyó kedden, amelyen eltemették a farsangot, már a férfiak vetélkedése zajlott. Erejük, ügyességük próbájaként az asszonyok által kitalált feladatokat kellett végrehajtaniuk. A falubéli erős emberek tuskót emeltek, kötelet húztak, versenyt futottak, célba lőttek. A verseny „természetesen“ a vendégházban ért véget, hatalmas ivászattal.







Te és Én



- Végre itthon! - sóhajtott Betti, amikor hallotta, hogy Attila belép az ajtón. Cipő le, kulcsok csörrentek, aktatáska koppant a padlón. - Mikor jön már be?

- Szia. - kukkantott be végül a férfi az ebédlőbe, néhány percnyi szöszmötölés után. Halálosan kimerültnek tűnt.

- Fárasztó napod volt, azt látom. - állapította meg felesége fásultan.

- Bizony az! Tudod, nálunk most eléggé uborkaszezon van, képzelheted, mit érzek, amikor közlik odafentről, hogy a lap példányszámának emelkedését várják tőlem. De erősen. És hogy sürgősen találjak már ki valamit, mert különben...

- Különben? - riadt meg Betti.

- A különben-t nem mondták, de el lehet képzelni. Hát így vagyok, nagy fölöttem a prés. Alattam meg az a sok hülye...

- Hülyének azért ne nevezd őket, ők írják meg fotózzák az újságot. Nélkülük mehetnél a sóhivatalba.

- Na jó, de miket írnak! És hogyan fényképeznek! Alig tudok egy épkézláb magazint összekovácsolni a cikkekből. De elég legyen ebből! - legyintett fáradtan. - Mi a vacsora?

- Vajas kenyér, sajttal, kolbásszal...

- Nem főztél semmit?

- Ebédre sietve összeütöttem egy kis mákos tésztát, de azt a fiúk gyorsan elpusztították.

- Csinálhattál volna nekem is valami meleget... - hangzott a panasz, de látva párja felvillanó tekintetét, Attila inkább nem folytatta. - Apropó, hol vannak a srácok?

- Bent a szobájukban. Gyerekek! Megjött Apa! - szólt be a fiainak Betti, amolyan kiabálós hangsúllyal, de inkább csak úgy maga elé mormogva.

- Helló! Szia! - hangzott a köszöntés, de se Bálint, se Máté nem jött ki az étkezőbe.

- Mi az, ezek már nem is üdvözlik az apjukat? Te sem adtál nekem még egy puszit sem.

- Te sem! - vágott vissza az asszony.

- Hát én úgy vélem, hogy ha már egész nap gürcölök a munkahelyemen, legalább annyiban legyen részem, hogy a nejem csókkal és főtt étellel várjon!

- Ha nem tudnád: én is dolgoztam ma. Lehet, hogy a főszerkesztői álláshoz képest az én dadus-munkám kismiska, és nem is tölti ki a napomat, de a délutánra itt van nekem a két fiú, és az bőven elég. Még sok is! Hogy ma is mit műveltek egymással!

- Inkább ne részletezd! Elég nekem a kollégákkal a konfliktus, aztán még itthon is azt halljam, hogy a gyerekek veszekednek, verekednek, satöbbi. Mást nem is csinálnak?

- Nem nagyon... - sóhajtott Betti. – Nincs, kitől lássák a mintát. Tudod, akitől jó példát vehetnének, az nem tölti velük az idejét. Csodálkozol, hogy egyre jobban eltávolodnak tőled?

- Nemcsak ők, te is. Lassan már olyan érzésem van, mintha egy vadidegennel beszélgetnék.

- Ez nem beszélgetés, csupán közhelyes társalgás. Mi már régóta nem tudunk amúgy igazán beszélgetni egymással. Ismersz te egyáltalán engem?

- Micsoda hülye kérdés, hát persze hogy ismerlek. Te vagy a feleségem! - a férfi pillantása a szoba falán függő esküvői képre esett, ahol menyecskéjéről túláradó boldogság sugárzott. Aki viszont most itt állt előtte, az a nő, tényleg, mintha idegen lenne! Micsoda keserű vonás húzódik a szája szegletében! És ez a cinikus tekintet!

- Nem ismersz, és nem is értesz engem, ez az igazság! Teljesen kihűlt a kapcsolatunk, a házasságunk már a tönk szélére került, nem érzed?

- Azt valóban érzem, hogy te nem az a csodálatos teremtés vagy, akivel tizenöt éve összekötöttem az életemet. Mintha a te sorsod és az én sorsom valamiféle sínpár lenne, amelyek eddig párhuzamosan haladtak egymás mellett, de az utóbbi időben igencsak távolodni látszik ez a két sín.

- Persze, mert az sem tudják, merrefelé kellene haladniuk. Nincsen közös irány! A kezdet kezdetén még tudtuk, mit szeretnénk: gyermekeket, házat... Hol vannak most a céljaink?

- Nem tudom, Betti, igazán nem tudom... - motyogta Attila. - Nincsen egységes jövő-képünk.

- És akkor, most adjunk fel mindent? Hagyjuk abba ezt az egészet egymással? - tört ki a sírás az asszonyból.

- Most mit siratsz? Azt elmúlt éveket? Vagy azt, hogy vége az aranykornak? Eh, elegem is van ebből az egészből! - csapta le a férfi a kenőkést az asztalra, és beviharzott a hálószobába. Dörrent utána az ajtó.

- Akkor most vége is ennek a szerelemnek? - kérdezte az a kis-angyal, amelyik Betti feje mellett lebegett.

- Dehogyis! - válaszolta a társa. - Most jön aztán a mi dolgunk! Én megyek ezután a szerencsétlen után és megpróbálom megpuhítani. Te pedig sugdosd tele a felesége fejét mindenféle jóval. Javaslom, hogy kezd a régi szép közös emlékeknél!

Betti a könyvespolc elé rogyott le egy karosszékbe, és ott itatta az egereket. Közben keze szórakozottan babrálta az előtte sorakozó fotóalbumokat. Majd találomra kihúzott egyet, és fellapozta. (Valóban a véletlen műve volt ez az egész? Erre a kérdésre őrangyala másképp válaszolna!)

- Jé, az első közös kirándulásunk fényképei... Majdnem lezuhantunk együtt egy szikláról! És ez meg, a jó öreg balatoni nyaraló. Hogy mikről is tudna az mesélni! Ó, ezt Rudi készítette rólunk. De jók vagyunk rajta! Ez előtt nem sokkal kérte meg a kezemet. Igazi virágcsokros, térden-állós lovagi lánykérés volt... - bukkant fel egy apró mosoly az asszony szája szegletében.

Eközben Attilát furcsa pózban találta angyalkája. Hason feküdt az ágyon, térdét maga alá húzta, fejét pedig párnája alá fúrta. Nemsokára még a takaró alá is be akart bújni, hogy ne hallja, amiket az a halk, de határozott hang sugdos. Ám hiába párna, hiába takaró, a sugallatok így is bejutottak a fülébe:

- Gondold át, mi az igazán fontos az életetekben! Helye van még neki a szívedben? Akkor ne dobd el ilyen hirtelen magadtól! Kell egy közös irány, jól érzed. Beszéljétek meg, merre menjen tovább ez a kapcsolat! Hagyd a munkát, vedd lazábbra. Tölts több időt vele és a srácokkal is. Van még egy esélyed, de ez talán az utolsó. Ne engedd el ilyen könnyen ezt a kedves nőt és a családodat!

Betti már Bálint születésénél tartott a fotók között, szemében gyanúsan csillogtak a meghatottság könnycseppjei, amikor résnyire kinyílt az ajtó. Az asszony hallotta a nyikorgást, de szándékosan nem nézett vissza, sőt, még tüntetőleg arrébb is fordult, hogy férje csak a háta közepét láthassa.

- Pszt! Sz-sz-sz! Betti! - hangzott az ajtó felől a susmorgás.

- Mi az? - morgott a felesége.

- Gyere ide!

- Mit akarsz? - hangzott újból a mormogás, most már kicsit barátságosabban.

- Gyere csak, gyere!

Betti úgy tápászkodott fel, mint egy lassított felvétel. - Na nehogy már azt higgye, hogy egyetlen füttyszavára ugrok! - gondolta. Csigatempóban közeledett a hálószoba ajtaja felé. Attila nem bírta már ezt a vánszorgást, odaugrott párjához, és a karjaiba kapta.

- Akarod velem tovább élni az életedet? - kérdését a szőke hajtincsek közé suttogta.

- Hmhmhm...

- Micsoda? Ebből semmit sem értek!

- Ha így ordibálsz, akkor nem! - tört ki Bettiből a hahotázás.

- Istenem, milyen ostobák is tudunk mi lenni... - tört ki a sóhaj férjéből. - Most bejössz a szobába, - húzta, - azonnal leülsz, és végighallgatjuk egymás óhaját-sóhaját. Minél kevesebb panaszt szeretnék hallani, és annál több óhajt: azaz elképzelést arra nézve, hogy merre fordítsuk együtt a közös szekér rúdját!

- Hát te azt szeretnéd, hogy együtt húzzuk tovább ezt a szekeret?

- Együtt. Nem véletlenül vagyunk mi Joó-család! Csak ne pakoljuk meg olyan sok teherrel! Vegyük le róla a közönyt, az irigységet, a meg nem értést...

- És rakodjuk meg sok-sok szeretettel! - simult Attila karjaiba Betti.



Március

Kikelet vagy Böjtmás hava



Elérkezett a tavasz, ébredezett az alvó természet. Sokat sütött a nap, már nem esett hó, olvadt a jég. Énekelték is: „Süss fel nap, fényes nap… Tavaszi szél vizet áraszt…" Fújtak a böjti szelek, kiszikkasztották a földet, ahonnan előbújtak az alvó rovarok. Szabolcs is kiengedte méheit a kaptárból, hadd keressék az illatozó virágport, gyűjtsék a nektárt, készítsék az ízletes mézet.

A fák rügyeztek, kipattantak a friss hajtások. A kertekben kibújtak az előző ősszel elültetett virághagymák hajtásai – a hónap végére már virágzott a sárga nárcisz, a rózsaszínű jácint. A fűzfán barka nyílott; szedtek is néhány ágat, hogy otthon aztán vízbe állítva virágozhassanak. Felengedett a fagy, felszáradt a sár, így fel lehetett gereblyézni a kertet. A falu határában lévő kertészetből vásároltak néhány palántát, és kiültettek néhány évelő növényt. Anna alig várta, hogy tavasz végére, nyár közepére kinyíljanak a színes szirmok. Megmetszették a gyümölcsfák és bokrok ágait.

Szalaiék sokat sétáltak a faluban és környékén. Szélcsendes időben a teraszon napoztak és hallgatták a madarak csicsergését; erős szélben viszont színes papírsárkányt eregettek. Madarakat rajzoltak, madarakat nemezeltek, madarakat vágtak ki színes-papírból, és fellógatták őket a házban.

Márciusban a Halak jegyű Tünde lett hét éves. Az álmodozó lánykának ajándékba csupa ékszert - gyöngyös nyakláncot, köves gyűrűt, fülbevalót - adtak. Bulijára meghívta néhány barátnőjét, ahol fagyasztott erdei gyümölcsökből készült torta rózsaszín tortát ettek, tetején Hold formájú marcipánnal. Este megnézegették a születéséről készült képeket, majd mindenkinek a csecsemőkori fotóalbumát.

Gergely nap táján szokott kezdődni az iskolákban a beiratkozás előtti gyerekcsalogatás. A tanárok ekkoriban rendeztek nyílt napokat, hogy a leendő elsősök és szüleik megismerkedhessenek az iskolával, tanítóikkal és társaikkal. Az iskolások is felelevenítették a régi diák-toborzást. „Szent Gergely doktornak” az ő napján elmentek az óvodába, gyerekeket hívogatni. Hiába kéregettek szalonnát meg garast, csak rengeteg palacsintával tudták őket az ovisok megvendégelni. Tünde minden bizonnyal jobban is örült a testvérei által sütött lekváros palacsintának. Aznap felbúgtak a szántókon a traktorok – megkezdték a tavaszi búza vetését a határban.

Az 1848-as forradalom napján a kis huszárgyerek, Levente fejére csákó, Tündéére és Csengéére párta került. Nemzetiszínű szalagból kokárdákat varrtak, kis zászlókat ragasztottak. Az ablakokba kirakták a piros-fehér-zöld lobogókat. Az Életfa téren lovasokkal, hagyományőrző huszárokkal rendezték az ünnepséget, ahol a falu összes gyereke együtt szavalta el a „Nemzeti dalt“. Felemelő érzés volt - Annának még a könny is kicsordult a szeméből -, amikor hangosan zúgott az esküszó: „Rabok tovább nem leszünk!"

Sándor, József, Benedek zsákban hozta a meleget. A papírforma szerint tényleg „Sándor napján” kezdődtek el a meleg napok. A földeken elvetették a zabot, az árpát. Szalaiék fokhagymát szenteltek, és három gyermeküknek három kis zsákot varrtak. Nagy öröm volt, amikor az egyik kéményen meglátták az első gólyát. El is énekelték neki a „Gólya, gólya, gilicét".

A Tavaszi nap-éj-egyenlőség előtt megint nagytakarításra került sor. A téli holmikat elpakolták, előkerültek a lengébb ruhák. Anna az ablakokat tisztította meg, és kimosta az összes szőnyeget. Gábor letisztította a képeket, díszeket, és kiporolta a könyveket. A nagylányok rúdra tűzték a kiszebabát, kivonultak vele a Tündér tóhoz, majd szertartásosan eltemették a telet: a babát először tűzben meggyújtották, majd a tó vizébe dobták.

A családfő neve napján káposztát ültettek, és zöldségmagokat vetettek. Néhány barátja este eljött hozzá köszönteni, aminek az lett a vége, hogy vagy éjfélig borozgattak, pipáztak és beszélgettek a nappaliban.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára már a fecskék is megérkeztek. A tanyán az eresz alatt több fecskefészek és készült. A költöző madarak ebben a csodaszép tavaszi időszakban csicseregve készültek a párválasztásra. A gyerekek dalokkal köszöntötték őket: „Fecskét látok”, „Eresz alól fecske fia”.

Hamvazó szerdán kezdődött a böjti időszak. Mivel a Szalai család húst nem evett, ezért másfajta megvonást eszeltek ki. Anna édesség böjtöt tartott (úgy, hogy a gyerekeknek sem vásároltak semmiféle csokit meg kekszet a boltban), Gábor pedig kenyéren kívül csak nyers ételt fogyasztott. Anna épp ezidőtájt kezdte el a táborosok szervezését - és épp egy böjtös csoport jött legelsőnek elvonulásra a tanyasi táborozó területre.





Út önmagunkhoz



- Keményen szorítsátok a combotokkal a lovat! - kiabálta túl a paták robaját Vince. - Ez az! Huj-huj rá! - rikoltotta, majd tegezéből előrántott egy nyílvesszőt, és a céltáblába lőtte. A nyilat még kettő másik követte, gyors egymásutánban. Egyik pontosan a kör közepébe fúródott.

A lovak vágtája lelassult, a harcosok holtfáradtan, de nagyon jókedvűen ugrottak le a nyeregből. Vince csak úgy Táltos hátáról - mivel szőrén ülte meg paripáját.

- Látom, kezditek érezni, miről is van szó. Olyannak kell lennünk, mint egy kentaur: testünk alsó fele szinte össze kell nőjön a lóval, vele együtt mozogva, érezve. Felső testünkkel pedig a lótól teljesen függetlenül mozdulunk.

- És mikor fogunk végre mi is lóhátról lőni az íjjal? - türelmetlenkedett egy húsz év körüli ifjú, ereje teljében.

- Arra még egy kicsit várni kell. Egy ici-picit. - tette hozzá bátorítóan, látva a legény csalódott arckifejezését. - Addig marad nektek a homokzsák-dobálás! - nevetett.

- Szerintem még biztosabbnak kell lennünk az íjászatban a „szárazföldön“. - vélte Gábor, miközben kantáron bevezette alacsony lovát az istállóba.

- Így van. Igencsak balesetveszélyes egy száguldó ló hátáról lőni, és aki álló helyzetben nem pontos, az mozgás közben még kevésbé lesz az. - A harcművész szavait Gáborhoz intézte, de valójában Tameknek, a robbanékony fiúnak szánta. - Adjatok egy kis jutalomfalatot az állatoknak, aztán mára megköszönöm a részvételt. Szép estét nektek!

Gábor tenyerébe vett egy kis zabot, és miközben a ló hálásan nyalogatta kezét, hallotta, hogy Vince odaszól neki: - Te még maradj egy kicsit, ha ráérsz!

A férfi bezárta az istálló ajtaját, hátára kapta a tegezt a nyílvesszőkkel, és a hosszúkás zsákot, amiben a kardja, a fokosa, az íja meg a karikás-ostora rejlett. - Szilaj csikók ezek. Testük erős, buzog bennük a lelkesedés, de idebent - mutatott Vince a szívére - még nem érettek. Ezért örülök annak, hogy te is csatlakoztál a helyi csapathoz. Neked helyén van a lelked is.

- Amikor ennyi idős voltam, mint ezek a srácok, és aikidoztam, még nekem is az volt a fontos, hogy megmutassam, milyen kemény fickó vagyok. Főleg a csajoknak, a vetélytársaimnak, meg azért magamnak is.

- Én is mindig győzni akartam, azt hittem, attól leszek igazi férfi. Pedig ha önmagunkat győzzük le, az az igazi!

- És hogyan kanyarodtál a keleti küzdősportoktól a magyar harcművészet felé? - kérdezte Gábor, miközben a kis ösvényen át a házuk felé haladtak.

- Éreztem, hogy valami hiányzik. Kellettek a kezembe az eszközök, ezért szamuráj-edzésekre kezdtem el járni, és szép fokozatosan hanyagoltam az aikidot. Nagyon sok szellemi tanítást kaptam a mesteremtől kardforgatás közben, és a csapatunk is erős egységgé kovácsolódott össze. De aztán, évek múltán kérdések kezdtek el motoszkálni bennem: Miért gít és hakamát viselünk az edzéseken, miért nem mentét vagy kaftánt? És miért az „ics, ni, szan"-tól visszhangzik a terem a magyar számolás helyett? Nem is beszélve a különböző japán vezényszavakról, meg az ütések és rúgások neveiről, mivel hogy a pusztakezes küzdelmet is gyakoroltuk. Bizonyára ősmagyar harcos vagy huszár lehettem előző életeim valamelyikében, és végül úgy döntöttem, magyarul járom tovább utamat.

- Mit szólt a mestered az elhatározásodhoz? Hiszen ekkor már valószínűleg igen magas fokozaton álltál?

- Barna-öves voltam, nem túl elérhetetlen távolságra attól, fekete-öves legyek. Ő mégis megértett, és azóta is egyik legjobb atyai jóbarátom.

- Nehéz lehetett mindent újra kezdeni, a nulláról.

- Ami a technikákat illeti, hát tényleg eléggé zöldfülűnek éreztem magamat meglett férfiként a Pilisi Medvéknél, a sok, nálam jóval profibb taknyos között. De aztán rájöttem, hogy van, amiben én járok elöl, és ez a szellemi alap. Mint ahogyan itt is akad olyan, aki nálad jobban lovagol vagy íjászkodik, mégis érezhető, hogy a benned lévő tartás miatt megállod a helyedet a csapatban.

- Igen, azt hiszem, van igazság abban, amit mondasz. - állt meg a kis kapu mellett Gábor. - Szablyavívás, fokos-küzdelem vagy nyíl-lövés... nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a vitézkedés közben a belső utat járjuk, és megleljük az ösvényt – önmagunkhoz.





Április

Szelek vagy Szent György hava



Végre elérkezett az igazi tavasz. Sokat sütött a nap, de néha olyan villámlás meg égzengés támadt, hogy csuda! Időnként megerősödött a szél, és az ördög is jól elverte a feleségét: eső után – vagy vele egy időben - rögtön előbukkant a nap, és megjelent az égen a hét-sávos szivárvány. A vizekben már fickándoznak a halak, a levegőben röpködtek a lepkék, katicák. A hazatért madarak fészket építettek és pár keresve csiviteltek. Kinyílott az aranyeső, a tulipán, a császárkorona, a gyöngyvirág, a fűben sárgállott a gyermekláncfű. Gyöngyvér ilyenkor érezte magát elemében. Virágültetést szervezett a faluban, és Annának is segített egy kis virágoskertet kialakítani. Felásták a virágágyást, magokat szórtak, palántákat ültettek. A pitypangból a gyerekek koszorút fontak, és színes pillangókat függesztettek fel a lakásban. Gábor fűzfa-sípot és tilinkót faragott nekik. Noémi nagytakarítást szervezett a faluban: összeszedték a szemetet, rendbe hozták a tönkrement padokat, kukákat. Márk atya ezúttal is lelkesen irányította a templomkert és a temető kitakarítását.

Szalaiék nem sokkal odaköltözésük után beléptek a Boldogfalváért Egyesületbe. Anna inkább szellemileg, Gábor viszont a gyakorlatban is tudta segíteni a közösséget. Mire beköszöntött a tavasz, az ő keze nyomát lehetett látni faluszerte. Faragásaival építette-szépítette a települést. Elkészítette a főútra a nyíllal ellátott útjelző táblát, a falu bejáratánál egy faragott kaput, köszöntő táblákkal. Az oszlopok aljában terméskövek voltak, körülöttük virágládák álltak, muskátlival. Az utcák neveit is fatáblákra rótta fel. Most éppen arra kapott megrendelést, hogy a különböző közintézmények kapujához is ő készítse el a feliratokat.

Levente ebben a hónapban ötödik születésnapja alkalmából rendezhetett zsúrt. A fiúcskának Kos volt a napjegye, és Nyilas a holdjegye. Ezt a tüzet jelképezte a Napot formázó marcipán a vaníliás tortán. Testvérei megígérték, hogy mindegyikük teljesíti egy-egy kívánságát. Elalvás előtt Anna elmesélte neki születése történetét. Aztán Tündéét. Végül persze Csengéét is.

Elsején felfordult az egész nap az iskolában. A tanárok bohócruhában vagy két iskolás-copffal érkeztek, és ők ültek be a padba. Gyerekekből lettek a tanárok, ők tanítottak, feleltettek - többnyire épp diákká változott tanárjaikat. A gyerekek a szünetekben egymással űzték a tréfákat, és jót nevettek azon, akiből „Április bolondja“ lett.

Virágvasárnap aztán végleg eltemették a telet, és fűzfabarkát szenteltek. Nagycsütörtökön megszűnt a harangozás a faluban. Nagypénteken sokan teljes böjtöt tartottak, napkeltétől napnyugtáig Gábor sem vett magához ennivalót. Ehelyett átvirrasztotta az éjszakát, és még napfelkelte előtt megfürdött a Tündér-tóban. A faluban aznap körmenetet rendeztek, végigjárták Jézus kálváriáját. Nagyszombaton tetőtől talpig kitakarították, és kimeszelték a házakat, a templomban pedig vizet és tüzet szenteltek.

Húsvét-vasárnap összeültek az asszonyok, és közösen festettek tojást. Mindenki másféle eljárást ismert a tojások színezésére, és tudásukat meg is osztották a többiekkel. Viasszal írtak rá, karcolták, berzselték, majd hagyma-lével rozsdaszínűre festették. Tünde, Levente és Csenge nyuszi-fület és csibe-csőrt készített színes-papírból. A kertbe csoki-nyuszit, csibét, és bárányt rejtettek a szüleik, ezeket reggel gyűjtötték kis kosárkába. Húsvét reggelire kalácsot ettek, de sonkát nem. Ehelyett bőséggel leltek a tálban kemény tojást, és retket meg tormát. Asztali áldás után állatos dalokat énekeltek: „Hová mész te kis nyulacska?” „Hol jártál báránykám?” „Erdő szélén házikó”.

Húsvét hétfőn már kora reggel elindultak a legények a faluban. Gábor is fogta Leventét, meg egy hatalmas vödröt. Ő aztán nem kölnizett, minden udvaron megmerítette a vödröt vízzel, és azt zúdította az ott lakó lányokra. Ildikó megpróbált egy fa tetejére felmászni, de a fiúk oda is utána loccsantották a vizet. Hanna azzal a trükkel próbálkozott, hogy egyszerűen nem nyitott ajtót a locsolóknak. Őket ez nem igazán zavarta - beugrottak a nyitott ablakon, és a hálóingben sikítozó lányt saját ágyában öntözték meg. Szabolcs meg Balázs szódásüveggel járta a házakat, Vilmosék pedig a Zugoly-patakba dobták a leányokat. A fiúk déltájban rengeteg hímes tojással tértek haza.

Fehérvasárnap Tünde mátkatálat állított össze Villőnek. Kalácsot, főtt tojást tett a tálba, és még egy maga készítette kis babát is. Elment barátnőjéhez, és elénekelte neki, hogy: „Komatálat hoztam”. Ezzel megpecsételték „sírig tartó“ barátságukat.

Sárkányölő Szent György napjának hajnalán a lányok harmatot szedtek kötényükbe. Melegük volt már kora reggel, hiszen „Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet”. A napot kint töltötték a kertben, zöldségmagokat és kukoricát vetettek a földbe. A jeles nap alkalmából nyírfaágakkal díszítették a kerítést. Miközben az ágakat a kerítés fái köré fonták, nyávogás hallottak maguk mellet. Egy icipici kiscica volt az! Keresték mindenütt a gazdáját, de nem lelték. Befogadták hát az apró állatkát, aki a Durmi nevet kapta, mert egész nap szívesen szundikált a kályhapadkán.

Szent Márk napján az atyát köszöntötték fel, aki pedig kint a szántóföldeken megszentelte a búzát.





Szabad a vásár



- Kóstold már meg ezt a lekvárt! - szólt Balázs Gyöngyvérhez egy szépséges tavaszi napon.

- Miért, mi a baj vele? - kérdezte felesége.

- Nem is tudom, van egy furcsa mellékíze. Szerinted nincs? - Az asszony belenyalintott a szilvalekvárba, de abban a pillanatban már húzta is félre a száját.

- Fúj, ez pocsék! Mit rakhattak ebbe gyümölcs helyett?

- Fogalmam sincs, de nem ez az első ilyen eset ezzel a termelővel. Elég kínos, hogy ilyen vackot forgalmazok. Ha nálam veszik, tuti, hogy rám kenik az egészet, aztán meg egy szép napon azt veszem észre, hogy elpártolnak tőlem a törzsvevők.

- Tudod mit nem értek? Hogy kaphatta ez meg a „bio“ minősítést? Hiszen rendkívül szigorú az ellenőrzés.

- Elviekben igen. Tudod, hogy nekem is mennyi, de mennyi papírost kell kitöltenem; több a dolgom az adminisztrációval, mint magával a kereskedéssel. És mégis: mindenki megtalálhatja a kiskapukat, és sajnos sokan átcsúsznak az ellenőrzés rostáján.

- Szerintem már önmagában az a mondás sem igaz, hogy ami bio, az biztosan természetes.

- De még milyen igazad van! - nevette el magát a férfi, egy nemrégiben történt eseten derülve. - Tudod, mi történt múltkoriban? Az egyik legnagyobb őstermelő bukott le, szánalmas bakival. Arról is hall az ember, hogy tiltott rovarirtó szereket használnak meg nem minősített takarmánnyal etetik az állatokat. De ez, mit csinált? Megvette a TESCO-ban a legolcsóbb tejfölt meg joghurtot, csinos kis dobozkákba töltötte át, és a duplájáért eladta, mint „eredeti, házi, bio“ termék! A vásárlók meg lelkesen dicsérték, hogy milyen jó „tehén-íze“ van!

- Nem égett a képe? - kacagott Gyöngyvér. - Pedig ez nem is vicces, egyszerűen a legnagyobb fokú tiszteletlenség és önzés. Mondjuk ki magyarul: tulajdonképpen zsákbamacskát árulunk a bioboltban.

- Kivéve, ha én magam is megkóstolom. De az egész árukészletet mégsem falatozhatom végig! Kénytelen vagyok megbízni a termelőkben meg a gondosan kitöltögetett papírjaikban. Amikből, úgy látszik, a fele sem igaz.

- Akkor mit tegyünk?

- Marad szépen minden a régiben, és én csak reménykedhetek abban, hogy jó minőségű és finom az, amit eladok a vevőknek.

- Tudod, mikor bízhatsz igazán a minőségben? Ha olyan emberektől veszed az árut, akiket te magad személyesen ismersz.

- De Gyöngyvér, ez lehetetlenség! - háborodott fel Balázs. - Tudod hányféle élelmiszer sorakozik a bolt polcain?

- Én most nem a boltról beszélek. Hanem Boldogfalváról.

- Na most már végképp nem értem, miről van szó.

- Itt van egy csomó barátunk. A csapat tagjai. Meg más olyan falubéliek, akik élelmiszer-termeléssel foglalkoznak. Az csak egy szelete a dolognak, hogy forgalmazod Szabolcs mézeit és Gergő termékeit, meg a Horváthék szőlészetétől is vásárolsz. De nézd meg, hogy az emberek hány olyan dolgot vesznek meg a boltban, amit egyébként helyiektől is be tudnának szerezni. És még az a jobbik eset, ha ezt a Szatócsboltban teszik, mert azzal legalább Eszter és Feri jár jól. Na de ha szupermarketeznek...

- Mire akarsz kilyukadni?

- Szervezzünk egy jó kis helyi piacot! - javasolta Gyöngyvér. - Nemrég olvastam arról az újságban, hogy a Balaton-felvidéken egy lelkes nő már el is indított egy hasonló kezdeményezést. És egy somogyi kis falucskában is összefogtak a helybéliek, hogy egymástól szerezzék be az élelmiszert.

- Nem is kell csupán az ennivalóra szorítkozni, - lelkesedett fel a férje, - ezeken a vásárokon minden más is gazdára lelhet. Vihetnék az emberek a felesleges könyveiket, lemezeiket, ruháikat...

- Igen, és a kézműves termékeiket is. Spontán módon ez már nálunk is megy, mikor mondjuk Gábortól rendeljük a kerti padunkat, de sokkal jobb, ha van az egésznek egy szervezett kerete.

- Nem is kellene feltétlenül pénzért árulni egy ilyen piacon, - töprengett Balázs, - lehetne csereberélni is. Városokban ehhez hasonló kezdeményezés a helyi pénz, a korona, a talentum vagy a suska bevezetése, de szerintem egy ekkora településen, mint Pilisboldogfalva, mindez simán kikerülhető. De... - borult el az arca...

- Na mi a baj?

- Eszembe jutott az egésznek a hivatalos háttere, és... Nem, ne haragudj, épp elég nekem a bolt körüli ügyintézés. hogy még ehhez is papírokat töltsek ki, meg egyeztessek mindenféle szervekkel, ezt én nem tudom vállalni.

- De miért kell hivatalosnak lennie? Kifelé hívhatjuk úgy, mint „helyi áruk bemutatója“ vagy „kistermelők és kézművesek eszmecseréje“. Közben mindenki tudná, hogy ez egy jó kis hamisítatlan vásár. Mint a régi szép időkben! - nosztalgiázott a fiatalasszony. - Ákos zenélhetne is egy kicsit a jó hangulat kedvéért, a friss gyümölcsökből kóstolót kínálhatnának... Hidd el, még jobban felpezsdülne a közösségi élet.

- Talán így közelebb hozhatnánk egymáshoz a régebbi, idősebb lakosokat, és az újonnan betelepülteket. Az öregek a fiataloknak befőzési meg kertészkedési tippeket adnának, mi meg megismertetnénk őket az olyan termékekkel, amiket még hírből sem ismernek. Például köles, meg zabpehely, meg hajdina...

- Ó, de az jutott az eszembe, hogy majd mindenki virít ott a kerámiáival meg zöldségeivel, én meg...

- Te meg sütsz egy finom meggyes lepényt. Hidd el, pillanatok alatt el fogják kapkodni!

- Csak valakinek magához kell ragadnia a kezdeményezést, és egy kézben összefogni ezt az egészet... - nézett Gyöngyvér a párjára hízelegve.

- És persze te úgy képzelted, hogy én legyek az a valaki, mi?

- Segítek neked én is a szervezésben, amennyire tőlem telik, vagyis amennyire a gyerekek engedik. - pillantott az asszony a babakocsiban szundikáló Borókára.

- Azt hiszem, abból semmi baj se lesz, ha teszünk egy próbát. Hozzál csak egy papírt, és írjad: Helyi vásárt tartunk Pilisboldogfalván...











Május

Ígéret vagy Pünkösd hava



Tombolt a tavasz. Zümmögtek a méhek, kirajzottak a cserbogarak. A madarak hangosan daloltak, a fecskék tojásaikat költötték ki. Lila és fehér orgona, majd pünkösdi rózsa nyílott, és virágba borultak a gyümölcsfák. Szalaiék sokat kirándultak a szabadba, és ilyenkor mindig magukkal vittek egy nagy fonott kosarat, amibe gyógynövényeket gyűjtöttek. Májusban kamillával lett tele a kosár. A sok napsütés mellett néha lezúdult egy rövid zápor, de ez kifejezetten jól is esett, hiszen tudjuk: „Májusi eső aranyat ér.”

Május elsején a falu közepén állítottak fel egy hatalmas májusfát. Az asszonyok zöld ágakkal, szalagokkal díszítették, süteményeket aggattak rá, a férfiak pedig megpróbálták megmászni. Érdekes volt látni, hogy néhány izmosnak látszó legény a feléig sem tudott eljutni, mások meg, akik jóval soványabbnak, gyengébbnek tűntek, pillanatok alatt felkúsztak a tetejéig. Gábor is hamar eljutott a csúcsra, ahonnan leszakított egy sütit, és ledobta Annának. Földet érve csókot kapott cserébe párjától. Anna akkor dagadt igazán a büszkeségtől, amikor Levente is megmérettetett, és a fa kétharmadáig felküzdötte magát.

Május első vasárnapján, Anyák napján gyermekei felköszöntötték Annát, aztán csapatostul beutaztak Szentkirályra, hogy Katalint örvendeztették meg egy csokor virággal, és énekekkel. Este jó volt családi körben dúdolni, hogy: „Este jó”.

Május közepén Gábor ténylegesen krisztusi korba lépett. 33 éves lett, és pont úgy is érezte, hogy élete fordulópontja közeleg. Anna tudta, hogy férje nem szereti a nagy születésnapi felhajtást, ezért ebédidőben szerényen köszöntötte fel őt a gyermekekkel. Tünde rajzolt édesapjának, Levente pedig egy kis képet faragott neki. Anna egy híres erdélyi fafaragó albumát vásárolta meg párjának. Aztán Gábor majd lefordult a székről meglepetésében, amikor délután az egész csapat betódult a kertjükbe ünnepelni. Hoztak tortát, süteményeket, nagy üveg borokat, meg magukat. Voltak vagy ötvenen, és késő estig buliztak.

A Fagyosszentek, Pongrác, Szervác, és Bonifác táján tényleg hűvösebbre fordult az idő. Szabolcs a gyümölcsösben tüzet gyújtott, hogy a füsttel elűzze a fagyot.

Május utolsó vasárnap Gyermeknapi bulit rendeztek a szentkirályi nagy-réten. A búcsúban forgott a körhinta, szólt a zene, a gyerekek tömték magukat édességgel. Fagyit, palacsintát, és kürtöskalácsot is ettek. Ráadásul mindegyikük választott egy-egy színes lufit

Pünkösd vasárnapja a falu legnagyobb ünnepének számított. Hiszen ez a Szentlélek eljövetelének a napja, és hát a helyi templom is róla kapta nevét. A székely testvérfaluból két nagy busszal érkezett meg a népes küldöttség. A vendégek egy része a fogadóban szállt meg, másokat magánházaknál szállásoltak el. Erre a hosszú hétvégére Annáék is vállalták, hogy befogadnak egy Tünde korabeli kislányt a testvérosztályból. A kutakat már jóval előtte kitisztították, a kapukat, kerítéseket zöld ágakkal díszítették. Alattuk áthaladva énekelték is, hogy: „Bújj, bújj, zöldág!“ Szalaiék reggel köszönet mondottak a Földanyának. A fiúk ló- és sportversenyekkel vetélkedtek, a győztes nyerte el a királyi címet. A lányok is pünkösdi királynét választottak maguk közül, és rózsa-szirmokat szórva énekelték: „A pünkösdi rózsa” „Mi van ma?” és „Két szál pünkösd-rózsa".

A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban is nagy mulatságot tartottak kézműves foglalkozásokkal, néptáncos előadásokkal. A Szalai család az egész verőfényes napot itt töltötte. A gyerekek gyertyát öntöttek, papírt merítettek, babát öltöztettek, de leginkább a Kolompos együttes táncháza varázsolta el őket.

Nepomuki Szent János napján papírhajókat, csónakokat hajtogattak, és a Zugoly-patakon vízre bocsátották őket.





Háborítatlanul világra jönni



- Már megint új csoport jött a Vendégházba. - kukkantott oldalra Anna, miközben karján kosárral a Szatócsbolt felé lépdelt. Ezúttal csupán Tünde kísérte el, és mindketten nagyon élvezték az ilyen anya-lánya napokat vagy órákat.

- Visszafelé menjünk be a Szivárványba! - kérlelte a kislány.

- Persze, tudom, hogy ha csak bekukkantunk, abból is vagy fél óra lesz, mert te minden újonccal összeismerkedsz egy pillanat alatt, idegenvezetőt játszol Boldogfalván, bemutatod a vendégeknek a csapatot, satöbbi...

- De Anya, hiszen te is ugyanezt szoktad csinálni, ha idegennel akadsz össze a faluban!

- Ó, milyen igazad van, kis cserfeském! - simogatta meg Anna Tünde buksiját, majd kinyitotta a bolt ajtaját.

Útban hazafelé azért beugrottak Nelliékhez. Tomi épp az előtérben igazgatta a csoportot: meghallgatta mindenkinek az óhaját-sóhaját, aztán megpróbálta őket a két-, három- és négyágyas szobákba szétosztani. Nem tűnt egyszerű mutatványnak, csoda, hogy értette a sok zsibongó szavát.

Eközben Nelli egy csinos asszonykával beszélgetett az egyik sarokban, akinek a hasa akkora volt, mint egy jókora görögdinnye.

- Tulajdonképpen mindenki csak riogat. Hogy maradjak szépen otthon a fenekemen, és várjam már ki, míg beindul végre a szülés. De én nem bírok a négy fal között malmozni, majd megbolondulok tőle. A férjem reggeltől késő délutánig dolgozik, én meg csak ücsörögjek és bámuljam a tapétát? Á, inkább eljöttem ide a barátaimmal. A csoportvezető régi jó ismerősöm, rendszeresen részt szoktam venni az önismereti tréningjein. A baba meg úgyis ott és akkor születik meg, ahol és amikor akar.

- Bátor vagy, ez tetszik nekem. - dicsérte őt Nelli.

- Nekem is! Sziasztok! - szólt közbe Anna, akit Tünde rögvest otthagyott és máris beszélgetésbe elegyedett néhány középkorú hölggyel.

- Ez a kedves hölgyemény itt Edit.

- És a pocaklakó?

- Ha minden igaz: DaniPeti. Az apja ugyanis Péter Dániel, a kisfiunknál pedig csak a sorrend fordul.

- Mikorra vagy kiírva? - kíváncsiskodott a bába.

- Tegnapelőttre! - nevetett egy jó nagyot Edit. - Elvileg. De azt már csak a szakmádból kifolyólag is tudod, hogy ezek a számítások mennyit érnek.

- Persze. Keve például majd egy hónappal a kiírt időpont után született.

- Hűha! Az már jócskán túlhordás! Nem indította meg a szülést az orvosod?

- Nem, mert akkor már szerencsére nem volt olyanom, hogy „orvos“. A bába pedig úgy vélte, hogy jól érzi magát odabent a babus, így szépen kivártuk a természet rendjét.

- Te jó ég! Én elvileg a Rókusba vonulnék be, ha DaniPeti nem bújik ki idejében...

- De ki és honnan tudja, hogy mikor van itt az ideje?

- Hát ez az, bennem is vannak kétségek.

- Vizsgálatokkal meg lehet állapítani, hogy nincs-e elöregedve a méhlepény és megfelelő mennyiségű-e a magzatvíz. Én a babára bíznám a dolgot. De ez persze a kórházi szülés mai gyakorlatával teljesen ellentétes.

- Kacérkodtam én is az otthonszülés gondolatával, de...

- De? - kérdezte Anna kihívóan.

- Megvannak a magam félelmei. A sok kérdés, hogy: „Mi lesz, ha...?“ A sok kéretlen tanácsadó meg mondja a magáét.

- Ne hallgass senki másra, csupán a saját szívedre. Mindenkinek úgy kellene szülnie, ahogyan magát biztonságban érzi.



Szalaiék aznap este már lerakták aludni a gyerekeket, és a kanapán ültek összebújva, mindegyikük egy-egy könyvet lapozgatva, mikor megcsörrent a telefon.

- Nem akarsz egész véletlenül dúla lenni? - kérdezte izgatottan a vonal másik végén Nelli.

- Micsoda?!

- Editnél megindult a szülés! Már rendszeres, öt perces összehúzódásai vannak. És képzeld, úgy döntött, hogy ne hívjuk a mentőket. Inkább engem választott, de szükségem lenne egy segítőre.

- Atyaisten! Még sohasem vettem részt kívülállóként szülésen. Biztosan egészen más lehet, mint belülről átélni az eseményeket.

- Az már igaz! Az a kérdés, jössz-e ide új tapasztalatokat szerezni?

- Hát... Tudod mit? Megyek! Vigyek valamit?

- Tiszta ruha, kendő... És ha van egy kis muskotályzsályád, azt is hozhatsz.

- Remélem, nem fogok mindent összezavarni. Vagy elájulni...



Ájulásról szó sem lehetett. Amikor Anna megérkezett Nelliékhez, már javában állt a bál. A kis hálókuckóban félhomály uralkodott, csak egy kis mécses világított és keleties füstölő illata terjengett a levegőben. Edit pedig az ágy előtt térdelt, a peremére támaszkodva, mély levegővételek közepette. Már ott tartott, hogy alig volt ereje a beviharzó dúlára mosolyogni. Nelli épp olajjal masszírozta sajgó keresztcsontját.

- Csinálok egy jó kis muskotályzsályás borogatást, jó? - mérte fel a helyzetet rögtön Anna. - A víz annyira forró volt, hogy szinte égette a bőrét, Edit mégis hálásan tekintett rá, amikor hasára tette az enyhítő borogatást.

- Már úton van a párod... - biztatta Editet Nelli. - Mire ő megérkezik, itt lesz a kisbaba is.

- Tessék, egy kis szőlőcukor... - tette a dúla a vajúdó asszony szájába az energiát adó édességet.

Edit már „hangot adott“, amikor betoppant férje az éjszakából. Azt se tudta, hová kapjon, Anna terelte oda feleségéhez, hogy hátulról tartsa a guggoló nőt. Hűsítő vízpermettel és simogatásaival próbálta enyhíteni párja kínjait.

- Mindig ez a legnehezebb, a vajúdás vége, amikor már egymásba érnek a fájások. - suttogta Nelli. - A kitolás már könnyebb lesz. - Az aggódó édesapa kérésére meghallgatta a szívhangokat, és mosolyogva nyugtatta meg a szülőket: - Minden rendben van a kisfiatokkal. - Abban a pillanatban, hogy megállapította: teljesen nyitva a méhszáj, Edit rekedtes hangon szólalt meg:

- Nyomnom kell!

Hát akkor, hajrá!- És ekkor valami irdatlan erősségű energia szállta meg a szülő asszonyt. Még Anna is érezte, hogy Boldogasszony segíti őket. Néhány összehúzódás kellett még, és a bába karjaiban tartott törülközőbe csusszant egy apró csomagocska. Aki halkan nyöszörgött, és amikor Nelli anyja hasára fektette őt, kutató szuszogással küzdötte magát a melléig, hogy aztán buzgón cuppogjon rajta. Az újdonsült mamáról és papáról mennyi boldogság sugárzott.

- Köszönjük nektek! Köszönünk mindent!

- A ti segítségetekkel jött világra ez a pici DaniPeti.

- Mi csak kísértük a szülést, ti dolgoztatok meg a sikerért. - szabadkozott Nelli. Anna pedig feléje fordulva hozzátette:

- Inkább én szeretném megköszönni, hogy részese lehettem ennek a csodának. Most már egészen bizonyos vagyok abban, hogy én is otthon, a te támogatásoddal szeretném világra hozni a következő gyermekemet. Háborítatlanul.







Június

Napisten vagy Szent Iván hava



Elérkezett az igazi nyár: hosszúra nyúltak a nappalok, sütött a nap, meleg volt. Erről is szólt a nóta: „Künn a fákon újra szól a víg kakukk-madár, napsugárban úszik minden, száll az illat-ár, nyár van, nyár!“ Rengeteg rovar zümmögött a tanyán: szúnyog zümmögött, pók szőtte hálóját, este tücsök ciripelt és szentjánosbogár világított zölden. Aranyszínűen sárgállottak a búzatáblák, szénaillat terjengett a levegőben. Nyílott a hársfa, a bodza, virágzott a liliom, a rózsa, a dália, a búzamezőn piros pipacs és kék búzavirág virított. Megérettek az első hazai gyümölcsök: az eper, ribizli, meggy, és cseresznye. Nagy sétákat tettek a búzában, virágokat szedtek. Gábor nem volt a hangos fűnyírók híve: inkább kaszálta a füvet, és hatalmas szénaboglyákat rakott, és közben így dünnyögött: „Béreslegény, jól megrakd a szekered…" A kosárban a gyógyfüvek közül hársfa, bodza, cickafark, és zsálya gyűlt. A játszótéren homokoztak a gyerekek, sültek a homok-torták, a homokvár árkaiban víz futott.

A pedagógus napon virágcsokorral köszöntötték Etelkát és Enikőt. Az óvodások - köztük például Réka és Hunor - ekkor ellátogattak leendő iskolájukba, az elsősök pedig visszatértek egy rövid időre régi óvodájukba, és az iskoláról szóló énekeket, mondókákat zengtek: „Sehallselát Dömötör” „Birkaiskola” „Ábécédé“. A hatodikosok Szentkirályra utaztak, ahol mindenféle csábító mézesmadzaggal - kiállítás, hangverseny - mutatták be nekik a gimnáziumot.

„Medárd napján hogyha esik, negyven napig mindig esik” - szól a régi mondás. Hiába dúdolgatta magában a retek vetése közben Anna még azt is, hogy „Ess, eső, ess“ - az elkövetkezendő hónap többnyire száraz maradt.

Antal napján liliomot rajzoltak a lányok.

A szokásos rend szerint a Nyári napfordulót is nagy rendrakás és takarítás előzte meg. Este a Vendégház kertjében gyűltek össze, megünnepelni a Napistent, azt, hogy ekkor a leghosszabb a nappal, és legrövidebb az éjszaka. Tüzet is gyújtottak, rossz szellemeket elűzték a füsttel, mivel „A tűz megvéd a köd, jégeső, dögvész ellen”. A tűzben almát, gyógynövényeket égettek el, a gyerekek pedig szüleikkel együtt átugrottak fölötte.

Péter-Pálkor, az aratás egyik hagyományos kezdőnapján a szántóföldekhez sétáltak ki, és búzakalászokat szedtek.

Gergő nagyon elégedett volt mind azzal a fizikai munkával, amit Gábor a tábor építésébe beletett - el is készültek ezen a nyáron a kis faházak -, mind Anna szervezői munkájával. Rengeteg táborozó csoportot sikerült idehívnia, tanodák tartottak itt erdei iskolát, cégek csapatépítő-tréninget, különböző szellemi irányzatok pedig elvonulásokat, beavató hétvégéket. Annáék nagyon örültek ennek a mozgalmas életnek, és amibe csak tudtak, ők is, és a csapat többi tagjai is bekapcsolódtak. együtt alkottak, énekeltek, mozogtak, táncoltak a csoportokkal.





Rendház



Mozgalmas volt tehát az élet a tanyán, és a sok csoport színt hozott a boldogfalviak életébe. Az egyik ilyen tábor keretében mesterek érkeztek Tibetből, akik egy buddhista elvonulós-hétvégét tartottak az érdeklődőknek.

Az egyik szerzetes nagyon dicsérte a hely energiáit, különösen a Szentkereszt-hegyen tett meditációs sétái után. Azt az ötletet adta Gábornak, hogy a pálosok hagyatékát követve a kolostorromok közelében egyfajta elvonulós központot kellene létrehozni. Úgy vélte, az a hely kiváló lenne egy lelkigyakorlatos ház megépítéséhez.

A tibetiek néhány nap után elvonultak - ezúttal a Pilisből -, de a szerzetes javaslata ott mocorgott Gábor fejében. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy végül is elhívta magával Vilmost egy kirándulásra, hogy közben elmesélhesse neki a terveit.

- Érdekes, mennyire más itt a levegő! - szippantott nagyokat Gábor, miközben a Kincs utcán sétáltak.

- Igen, míg ott nálunk a völgyben valósággal megreked a meleg, ha elindulunk felfelé ezen a hegyen, rögtön kicsit hűsebb és frissebb lesz körülöttünk minden.

- Ezek a pálosok nagyon tudtak valamit! Mindig kiválóan megérezték, hogy hová is kell kolostoraikat felépíteni.

- Velük volt az ősi tudás, - válaszolt Vilmos, - ismerték azokat a helyeket az országban, amelyek különleges energiával bírtak. Badacsony, Csatka, Zsámbék, Háros-sziget, Márianosztra, Szokolya, Szentlélek, Szentkereszt, Szentlászló... Nem is beszélve Fehéregyházáról, ahol a Boldogságos Szűz monostor állt, valamint a szentlőrinci főmonostorról a János- és a Hárs-hegy közötti völgyben.

Vagy negyed óra múlva már fel is értek az Őr-kilátóhoz.

- Annyira szeretek erre túrázni, csodálatos a kilátás odafentről.

- Gyere, menjünk fel a tetejéig! - Meredek, fából épült lépcsősort kellett megmászniuk, de megérte. Teljes szépségében tárult eléjük a Dunakanyar és a Pilis környező hegyei. - Nézd, ha ilyen tiszta az idő, mint ma, akkor még a Börzsönyt is látni innen. Szerintem az a távoli csúcs a Csóványos lehet.

- És ott lent, annak az ösvénynek a végében már látni is a romokat. Kár, hogy ennyire elpusztult az épület.

- Azért az örvendetes, hogy a műemlékvédelem, meg az erdő-gazdák a boldogfalvi önkormányzattal karöltve legalább a maradványait próbálják megőrizni az utókornak. - magyarázta „Csontvári“.

- Szinte érzem a pálosok jelenlétét!- sóhajtott a Szalai család feje átszellemülten, mikor már a kolostorromoknál sétáltak.

- Igen, most kezd beteljesülni az álmuk. - bólogatott Vilmos. - Itt a mi helyünk is, ha tovább akarjuk álmodni a nemzet jövendőjét.

- De vannak-e ma még olyan álmodók, mint ők voltak egykor? - kérdezte Gábor, hangjában némi kétkedéssel.

- Ismered barátaimat, Tibort és Miklóst. Velük, és más jóemberekkel együtt már éljük a régi hagyományt.

- Na de... - legyintett egyet ifjabb társa. - Olyan kevesen vagytok ti, és szanaszét szóródva az országban nem képviseltek jelentős erőt.

- Miért gondolod azt, hogy az erő ott van, ahol a többség? Ne a mennyiséget nézd, hanem a minőséget. És ami a szétszóródást illeti, hát nemrégiben szervezettebb keretek között is elkezdtünk mozgolódni. Útnak indítottuk rendünket, melynek célja az, hogy a pálosok hagyatékát vigyük tovább. Regös-találkozókat, szertartásokat rendezünk, felelevenítjük a táltosok tudását...

De Gábor türelmetlenül félbeszakította:

- Pontosan erről akartam veled beszélni! A pálosok hagyatékának tovább-éléséről. Az egyik tibeti mester sugallatára azt a kezdeményezést szeretném elindítani, veled együtt természetesen, hogy jöjjön létre egy rendház. Méghozzá... - tartott egy kis hatásszünetet, - épp itt, a kolostorromok szomszédságában.

- Akkor úgy látszik, te gondolatolvasó vagy! - döbbent meg ősz szakállú barátja. - Épp a napokban beszélgettünk egyet testvéreimmel arról, hogy jó lenne, ha állandó helyszínt találhatnánk az általunk szervezett eseményeknek. Eleddig úgy kellett mindig kikönyörögni valamelyik ismerősünknél, akinek nagyobb birtoka vagy telke van, hogy biztosítson helyszínt ezeknek a rendezvényeknek.

- A rendházat én úgy képzelem el, hogy kettős feladatot látna el. - magyarázta Gábor. - Egyrészt egy olyan fajta közösségi tér lenne, amiről te is beszéltél, másrészt egy lelkigyakorlatos központ, ahová elvonulók jöhetnének. Maga a hely, a tér szellemi energiája tökéletesen alkalmas volna erre.

- A gondolat kitűnő! - derült fel Vilmos. Ám aztán összeráncolta homlokát. - A helyzet azonban bonyolultabb, mintsem képzelnéd. A területnek több gazdája van, és mintha ezek a „lovak“ több irányba húznák a szekeret. Abban legalább megegyeztek, hogy alapvető fontosságú a romterület megóvása. Az erdészet viszont szívesen termelne ki fákat a környékről, aminek hallatán a környezetvédők már rázzák is az öklüket. A műemlékesek csakis a mostani állapot megőrzését tartanák elképzelhetőnek, pedig Pilisboldogfalva önkormányzata nyitott lenne más megoldások irányába is.

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Csabával egyeztetnénk erről. Aztán ha már komolyabb terveink is vannak, a képviselő-testület elé lehetne terjeszteni egy indítványt...

- Apropó, tervek: Te hogyan is képzeled el ezt a rendházat? - tudakolta a javas-táltos.

- Már van néhány ötletem ezzel kapcsolatban. Nézd csak! - vett elő hátizsákjából egy papírost meg egy tollat, és szélsebesen rajzolni kezdett. A delelő nap már csak két összedugott fejet látott odafentről, akik elmélyülten tárgyalták a jövendőbeli rendházról.









Július

Áldás vagy Sarlós Boldogasszony hava



Perzselt a nap, füllesztő volt a forróság, amit csak néha enyhítettek gyors nyári záporok. A tücskök éjszakai ciripelése nagy meleget, a futkározó hangyák és a porban fürdő verebek záport jeleztek. Tarka nyári virágok nyíltak: a napfényvirág, mályva, margaréta, dália, harangvirág. Földön érett a dinnye, fákon a ringló, a sárgabarack. A melegben csak a medence meg a tó vize nyújtott enyhülést.

Sarlós Boldogasszony napján találkozott egymással Mária és Erzsébet. Az aratás másik szokásos kezdőnapján koszorút kötöttek búzakalászokból, mezei virágokból. Anna a televízióban egy tudósítást látott Csíksomlyóról, az Ezer Székely Leány napjáról. El is határozta, hogy jövőre ha törik, ha szakad, vagy Pünkösdkor, vagy Sarlós Boldogasszonykor mindenképpen kilátogatnak Erdélybe.

A hagyományos várjátékokat nem mulaszthattál el Várhalmon. Tündének a reneszánsz ruhába öltözött királylányok, udvarhölgyek tetszettek a legjobban, Leventének pedig a lovagi torna. Csenge egész nap körhintázott, és póni-lovagolt.

Július kétszeres Anna-ünnepet hozott. A hónap közepén 32 éves lett. Úgy érezte, a Rák jegyében születve, így feleségként, anyaként tudja igazán beteljesíteni életfeladatát. Nagyon kellemes meglepetésekkel szolgált neki mind családja, mind a csapat. Barátnői először is elvitték őt vásárolni kedvenc lakberendezési áruházukba, ahol a tőlük kapott ajándékutalványt le is vásárolhatta. Estére „csajos házibuli“ szerveztek, amin gyermekkoruk nosztalgia-zenéit, például Hungáriát, Modern Talkingot, Boney M-t, és hasonlókat hallgattak. Katalin bevállalta mindhárom unokáját egy hosszú hétvégére, így Anna Gáborral kettesben Egerbe utazhatott. Nagyon tudta élvezni, ha ők külön együtt tölthettek néhány órát vagy napot; szerencsére amióta Katalin a közelükben lakott, erre gyakrabban keríthettek sort. Nagyon jót tett nekik ez a kiruccanás, mind testben, mind lélekben. Sétáltak a várban, fürödtek a strandon, és újból ifjú szerelmesnek érezhették magukat. A gyermekeitől kapta Anna a legnagyobb ajándékot: születése napján az égvilágon semmit sem kellett csinálnia, már ami a házimunkát illeti. Tünde főzött, Levente takarított, még a pici Csenge is aktívan segített nekik.

Neve napját már a Balatonon ünnepelhette. Családjukkal, és hűen szolgáló kisbuszukkal Szalaiék bejárták a Balaton-felvidék falvait, Badacsonyt, majd Tihanyt is. És végül, de nem utolsó sorban: táncolhattak a füredi Anna bálon.







Tókerti Tánctanoda



„Tókerti Tánctanoda“ - hirdette a felirat a tanya bejáratánál. A hosszú utazás, a kimerítő autókázás ellenére Orsi felszabadultan mosolygott. Szeretett a Pilisben lakni, de amikor Erdélybe érkezett, mindig úgy érezte, hogy hazatért.

Ákos jól ismerte feleségét, és tudta, hogy ez a kettősség egész életében benne fog rejleni. Szép otthont teremtettek maguknak a kis-hazában, családjuk, hivatásuk odakötötte őket, de párja mindig is Erdélyt tekintette igazi hazájának. Ilyen erősek tudnak lenni a gyökerek. Amikor a testvérfalujukból érkeztek hozzájuk látogatókat, úgy üdvözölte őket, mint vér-testvéreit, ha pedig a Pilisből utazott küldöttség Székelyboldogfalvára, Orsi mindig elsőként jelentkezett kísérőnek.

A mandulaszemű asszonyka már akkor egészen más lelkiállapotba szokott kerülni, amikor megpillantotta a havasokat. A fenyvesekkel borított hegyoldalak és apró falvak között autókázva pedig letekerte az ablakot, mélyeket szippantott a levegőből és így lelkendezett:

- Érzed? Még az illatok is mások itt! És a színek! Ilyen mély-zöldet nem láthatsz sehol, csak Erdély-honban.

Amikor nyár elején meghívást kaptak a kis tanya gazdájától, hogy ők legyenek a helyi táncház gazdái, Orsi gondolkodás nélkül mondott igent. Azért nem volt könnyű megszervezni a gyerekeket, de végül is megoldották: Réka félig Szalaiéknál, félig Soproniéknál töltötte a hetet, Lillára a budapesti nagymama vigyázott, a már nem szopizó, másfél éves kis totyogósukat pedig merészen bevállalta Orsi Budakalászon élő nővére, aki imádta kis unokahugicáját.

Az udvarhelyszéki tanya a népi hagyományok fellegvára volt. Gazdája, Árpád, gondosan felújította a portát, és minden évben hagyományőrző táborokat, erdei iskolákat szervezett. A parasztház már készen állt, de a kertet folyamatosan kalákák segítségével szépíttette. Ez a mostani tábor is ilyen volt. A kalákások idén azt a feladatot kapták, hogy szállásért és élelemért cserébe a tanya területén lévő forrásokat tisztítsák ki, és építsék körbe kövekkel, tegyék rendbe fapadokkal. Munkájukért ráadásul még szellemi javakat is kaptak: mialatt dolgoztak, gyermekeikkel kézműves játszóház-vezető foglalkozott, esténként előadásokat hallgathattak a magyar néphagyomány valamely ágáról, és a napot mindig táncházzal zárták.

A deszkából épült csűrben már az első este a tetőfokára hágott a hangulat. A kalákások, egytől egyik lelkes fiatal lányok és fiúk voltak Magyarországról, hozzájuk csatlakozott még néhány „öregebb“ róka, a tanya-gazda már családos erdélyi barátai. A táncház az idősebb korosztálynak nem jelentett újdonságot, megszokták ők saját falvaikban a mulatságot, de a diákok bizony nem ehhez voltak szokva, inkább a rock-koncertekhez meg a diszkóhoz. Volt is nagy nevetés, amikor csetlettek-botlottak a párok, hol egymás, hol a szomszéd lábára taposva.

Ákos mezőségi meg széki dallamokat játszott főként, Orsi pedig igyekezett viszonylag egyszerűbb lépéseket tanítani. A végére már egész jól belejött mindenki, a felgyorsult ritmusra szaporán pörögtek-forogtak a párok. Levezetésnek beraktak egy Muzsikás-CD-t, amire mindenki szabadon járhatta - és ebben némi önös érdek is volt, hiszen az eddig élőzenét játszó Ákos és a mozdulatokat bemutató Orsi végre egymással is táncolhatott.

- Te, én ezt annyira imádom! Ez az életem! - lelkesedett a csöppet sem fáradt fiatalasszony a lassú-csárdás közben.

- Tudom, angyalkám!

- És, én... ne haragudj, hogy ezt mondom, de a legszívesebben itt maradnék Erdélyben, és itt oktatnék néptáncot.

- Érzem, érzem ezt, lelkem. Ismerlek már jól, és tudom, hogy visszavágyódsz ide.

- Bizony, hiába a pilisi ház meg a csapat, az én szívem itt tud igazán kiteljesedni.

- Ó, Orsikám, ahányszor idejövünk, mindig azon töprengek, hogyan valósíthatnám meg mindkettőnk álmát. Nagyon-nagyon szeretném, ha kivirágozhatna a te boldogságod is, hogy most már az anyaság megélése mellett az életfeladatodat is minél inkább beteljesíthesd. Az pedig Erdélybe szólít téged.

- Az én szívem szava is ezt mondja. De ha a valóság talajára visszazökkenek, akkor rögtön meghallom azokat a hangokat is, hogy ott van a biztosnak tűnő állásunk a szentkirályi zeneiskolában, meg a boldogfalvi táncházak, s a te együttesed, amelyikkel hiába jöttök néha ide is, azért főleg Magyarország területén léptek fel.

- Ráadásul a munka csak az egyik szelete annak, ami odaköt a Pilisbe. De ott vannak a barátaink, és nem mellékesen a gyerekeink barátai, meg ugye a Kincses Gyermekkert, most szeptembertől pedig már az iskola is...

Ebben a pillanatban Árpád lépett oda hozzájuk egy fiatal házaspárral együtt.

- Bocsánat, hogy a közös tánc közben zavarlak benneteket, de egy rövid megbeszélnivalóm lenne veletek.

- Semmi gond, gyertek, üljünk le abban a távoli sarokban, ott talán halljuk majd egymás szavát.

- Bemutatom nektek régi jó barátomat, Lacit, és feleségét, Barbarát. Azért vannak itt, hogy... De inkább át is adnám nekik a szót.

- Röviden annyit rólunk, - kezdte Laci, - hogy jómagam innen a környékről származom. Székelyudvarhelyen nevelkedtem, de a páromat Veszprémben ismertem meg az egyetemen, s most egy kis bakonyi falucskában élünk egy szolgálati lakásban, ugyanis mi vagyunk az ottani iskola tanító-párosa.

- Gyermekeitek vannak-e?

- Még nincsenek, de már nagyon szeretnénk, és reméljük, hogy hamarosan egy kisbabával bővül a család. - válaszolta Barbara, kissé pirulva. - És pont most, hogy ilyen nagy változások előtt állunk, kezdtünk el azon gondolkozni, hová is eresszünk gyökeret.

- Engem mindig is visszahúzott ide a szívem, a rokonságom, meg a csodás táj, s persze az itt élő hagyomány miatt. Barbarát egy kicsit győzködnöm kellett, ő jobban vonzódott a Dunántúlhoz, de aztán hallottunk egy kezdeményezésről, ami megpecsételte sorsunkat.

- Néhány hozzánk hasonló fiatal magyarországi család egy életközösség elindítását tűzte ki célul. Ehhez első lépésként egy elöregedő-félben lévő kis erdélyi faluban vásároltak maguknak régi parasztházakat, hogy később a közeli domboldalon alakíthassanak ki családi birtokokat.

- Tudjátok, ők most még egy amolyan átmeneti szakaszban vannak, egyelőre van állásuk, szép lassan váltanak, még köti őket néhány szál a „mai világhoz“, de ezeket fokozatosan el szeretnék tépni, s az önállóság útjára lépni.

- Most már csak azt mondjátok meg, hogy jövünk a képbe mi? - kérdezte Ákos. Látta, hogy Orsi szemében a lelkesedés lángja lobog.

- A faluban van egy kicsinyke iskola. Odahívtak minket tanítónak az alsóba. S mivel ez egy ének-zenetagozatos suli, égető szükség lenne ének-, zene- és tánctanárra...

- Mi pedig hallottunk rólatok, az imént láttuk is, hogyan dolgoztok, és mit ne mondjak: le a kalappal előttetek. Rátok gondoltunk hát!

- Mi már igent mondtunk erre a felkérésre, és egy-két hónapon belül be is költözünk életünk első saját otthonába: egy kis házikóba Székelylakán.

Orsi és Ákos jelentőségteljesen összenézett. Szóhoz sem tudtak jutni.

- Ne adjatok választ most azonnal! Fontoljátok meg, míg itt vagytok a kalákás-táborban. Csak az lenne a kérésünk, hogy az utolsó napon, amikor újból eljövünk a tanyára, mondjatok nekünk igent vagy nemet.



- Te, te... - hebegett izgatottan Orsi, miután a pár elbúcsúzott tőlük.

- Az istenfáját, ez aztán jel a javából! Hiszen épp most beszélgettünk a jövőnkről, az esetleges erdélyi továbblépésről, erre jön ez a Laci meg Barbara, és...

- Úgy vélem, izgalmasabb lesz ez a tábor, mint sem sejtettem. Mit szólsz ehhez, Ákosom, mit szólsz?

- Komoly dolog ez. A csuda tudja, hogy egy ilyen döntés meghozatala előtt hogyan mérlegeljen az ember.

- Van rá még hat napunk. Sokat fogunk esténként beszélgetni és tervezgetni abban a jó kis szalma-kuckóban a padláson. Rendben?

- Rendben. De most arra kérlek, tegyünk félre mindent, és táncoljunk még egy jót. Úgy igazándiból meg sem forgattam az én asszonykámat!





Augusztus

Új kenyér, Szent István vagy Nagyboldogasszony hava



Augusztus a szokásos formáját hozta, óriási hőséget, és hatalmas záporokat, néha zivatarokat. Boldogfalva gyümölcsfáin alma és őszibarack érett. A gyerekek a tavon csónakáztak, úsztak, a patakban pancsoltak.

A Kurultajt, a magyaron legnagyobb nemzeti találkozóját Nagyboldogasszony napjára tűzték ki. Szűz Mária mennybemenetelét még a faluban búcsúval, valamint virágok és gyógynövények szentelésével ünnepelte a család, aztán sok százezer honfitársukhoz hasonlóan leutaztak ők is Bösztörpusztára, hogy íjászkodjanak, vásárfiát nézegessenek, hagyományőrző játékokat próbálhassanak ki. Egy barátjuk jurtájában aludtak, bár a hétvége alig szólt alvásról, hiszen még az éjszakában nyúlóan is tartottak a koncertek, a táncházak. Leventét a lovas-íjászok bemutatója ragadta meg a legjobban, Tündét pedig alig lehetett a néptáncos színpad elől elrángatni. Főleg, hogy a színpad „házigazdája“ jóbarátjuk, Borlai Ákos volt. Lánya, Réka még fel is lépett a pilisi gyermek néptánc-körösökkel együtt.

Szent István napja az új kenyér ünnepe. Eddigre a learatott búzát kicsépelték, megőrölték, a lisztből a gyerekekkel együtt saját kezűleg dagasztották, majd kemencében sütötték ki az új kenyeret, miközben elénekelték az „A part alatt“ című dalt, ami éppen azt meséli el, hogyan lesz a búzából kenyér. Délelőtt Katalin részt vett a Bazilikánál a Szent Jobb körmeneten, Szalaiék pedig megnézték a vízi- és légi-parádét. Délután már a Budai Várban a Mesterségek ünnepére látogattak el, ahol sok száz magyar népi kézműves mester kínálta portékáját, miközben a gyerekek is új technikákkal ismerkedhettek meg, és egy bábelőadást is láthattak. Hiába akarta Gábor megúszni, a kicsik addig könyörögtek, míg ráállt arra, hogy na jó, este ott lesznek a Duna-parton, a Tűzijátékon.

Augusztus utolsó hetét már Boldogfalván töltötték, előkészülve az óvoda- és iskola-kezdésre. A szülők összefogtak, és a nyár utolsó hetében az ovit építették, szépítették. Az apukák két csoportra oszlottak: az erősebbek a kertbe állítottak fel egy hatalmas mászókát, csúszdával és hintával, az ügyesebbek pedig bentre fából készítettek játékokat, építőkockákat, vonatokat, autókat. Az anyukák egyrészt a baba-sarkot szépítették meg, új babákat, a régieknek pedig új ruhákat varrtak, másrészt új függönyökkel, terítőkkel díszítették a csoport-szobát.

Augusztus végén Annának levelet hozott a posta - a feladó: Faragó. A fiú tudatta vele, hogy felvették Pécsre, szociológia szakra, ahová már le is költözött. Kollégiumban fog lakni, Zoli elintézte, hogy kedvezményes ellátást, emellett magas ösztöndíjat is kaphasson. Faragó levelében megköszönte Annának mindazt a segítséget, amit neki nyújtott. Anna különösen annak örült, hogy a fiú, annak ellenére, hogy ő maga is szegény és problémás családból származott, tanulmányai mellett még egy lelki segítő szervezetben is vállalt önkéntes munkát, hogy támogatást adhasson a nehéz sorsúaknak.







Búcsú a tanyától



Lassacskán befejezéséhez közeledett Szalaiék építkezése. És ahogyan a pár egyre gyakrabban járt ki a telekre, egyrészt segédkezni a munkálatokban, másrészt örvendezni a saját ház miatt, annál szomorkásabb lett Ligetiék hangulata.

Ezen a borongós augusztusi késő-délutánon Gergő és Anikó csendesen üldögélt a tornácon, Berci pedig békésen túrta a sarat a homokozóban. Egy közös takaróval terítették be vállukat, és egymás kezét fogva szótlanul merengtek. Anikó a völgyet nézte, a tanyát átcsordogáló kis patakot, Gergő tekintete viszont a domboldalon legelésző állatokat követte. (Mint tudjuk, a gazda szeme hizlalja a jószágot!) Látszólag saját külön világaikba merültek, de amikor beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy gondolataik ugyanott járnak.

- Hej, nem is képzeltem volna, hogy ilyen az, amikor egy álom valóra válik. - kezdte Gergő. - Mindig is egy tanya volt a kívánságom, de, hogy stílusos legyek, most azt kell mondjam: én nem ilyen lovat akartam!

- Bizony, csak az lebegett lelki szemeink előtt, hogy legyen egy birtokunk, ám azt nem vettük bele a számításba, hogy mi mindenről le kell mondanunk ennek érdekében.

- Nézem irigykedve ezt a kedves családot, Annát, Gábort, meg a gyerekeket, akikről mindig a felhőtlen boldogság sugárzik, bár látszólag nincs semmijük, és sokszor azt súgja bennem egy hang, hogy nálunk miért nincs ez így?

- Mert téged mindig is a birtoklás vágya vezérelt. Mit hajszolsz? Mi visz mindig előre és még előbbre? A magam részéről szeretnék már egy kicsit megpihenni. - vallotta be Anikó.

- Megpihenni... Anikó! - háborodott fel Gergő. - Hogyan is tehetnénk? Hiszen még ilyen feszített tempó mellett is sokszor úgy érzem, hogy kevés egy naphoz a 24 óra! Egyre nagyobb rajtam a nyomás. Meg kell felelnem a fokozatosan szigorodó előírásoknak. Csak maga a bio-minősítés rengeteg adminisztrációval jár. És tudod, milyen gazda vagyok: hiába bízom meg tökéletesen a dolgozóimban, azért akkor is szeretek mindennek saját magam utána járni. Személyesen ellenőrzöm az állatokat, a termékeket. Lassan azt sem tudom, hol áll a fejem. A végén teljesen felaprózódom!

- De akkor nem marad időnk és energiánk arra, hogy élvezzük a munkánk gyümölcsét! - panaszkodott a felesége. - Ráadásul Szalaiék is nemsokára itt hagynak minket. Pedig a munkájuk felbecsülhetetlen értékű. Rengeteg bevételhez jutottunk ebben az évben az erdei iskoláknak és a táboroknak köszönhetően. De hiába több a pénzünk, és nő az állatállomány, meg egyre több helyen vagyunk jelen a tejtermék-piacon, a kiadásaink is ugyanúgy emelkednek, a szabadidőnk is egyre kevesebb...

- Bizony, ez egy ördögi kör! - ismerte el a férfi.

- Lassan már a pokolba kívánom ezeket a dögöket! - vallotta be Anikó őszintén.

- Tulajdonképpen igazad van. - töprengett Gergő. - Az lenne a legokosabb, ha kevesebb állatunk lenne, és több energiát fordítanánk a táborozó központra.

- Ennek én is örülnék. Magamnak is jobban el tudnék képzelni ott szerepet, semmint a gazdálkodásban. Vegyünk példának egy kézműves-tábort.

- Az értékmegóvást viszont életcélomnak tartom: a régi magyar állatfajtákból fontos lenne néhányat megőrizni. Azt azonban el tudnám képzelni, hogy ne a haszonért tartsuk őket; a szürkék úgyis jóval kevesebbet tejelnek, mint a tarkák, a rackákat meg csak néhány hónapig lehet fejni, mégis egész évben kérik a takarmányt. Inkább egyfajta „állatkertet“ vagy vadasparkot alakítanánk ki az őshonos állatoknak. A többit meg eladnánk, és a termékek mennyiségét is csökkenthetnénk. Az erdei iskolát pedig tovább fejlesztenénk.

.

- Ez mind szép és jó, de ki lesz az, akire felelősséggel rábízhatnánk a szervezést? Anna szellemi és Gábor fizikai munkája nagyon fog hiányozni.



Ligetiék nem is sejtették, hogy Anna ebben a pillanatban pontosan ennek a megoldásán dolgozik. Azaz éppen a közösségi ház könyvtárában ült a számítógép előtt, és élénk levélváltásban volt egy régi ismerősével. Tulajdonképpen már jó egy éve tartották egymással a kapcsolatot a világhálón ezzel a lánnyal, akivel még főiskolás korukban ismerkedtek meg. Hogy mire is jók azok a fránya közösségi oldalak... Hát például arra, hogy ha az ember a személyes érdeklődési körénél megemlít olyan szavakat, mint „hagyomány“, „népszokások“, „természetjárás“ vagy „közösség-építés“, akkor az elfeledés homályából előbukkannak azok, akiknél hasonló az életút, az életmód, vagy az életcél.

Viki a főiskola elvégzése után Hollandiában élt és dolgozott párjával, aki furcsa módon a legelső, gyerekkori szerelme volt. Elvállaltak mindent, válogatás nélkül, legyen szó takarításról, gyorséttermi felszolgálásról vagy gyári futószalag-munkáról. A lényeg az volt, hogy családi támogatás híján ők maguk gyűjtsék össze azt a pénzt, amivel meg tudják valósítani hőn dédelgetett álmukat. Ez az álom egyre jobban kikristályosodott a kint töltött idő során, és rá lehetett aggatni a fentebb már említett „közösség“, „természet“ vagy „hagyomány“ címkéket.

Viktória és Viktor nemrégiben elhatározták, hogy visszatelepülnének Magyarországra. Gyötörte őket a honvágy, és a bankszámlájukon is csinos kis összeg gyűlt már össze. Céljaik megvalósítása pedig olyannyira megérett bennük, hogy érezték: indulni kell. Ekkor találtak rá egymásra újból a világhálón Annával, és nagyon sok közöset fedeztek fel egymásban. Leveleiben Anna mesélt Pilisboldogfalváról: a tanyáról, a közösségi házról, a családi napköziről és a gyermekbarát művészeti iskoláról.

Vikiéket különösen a tanya gondolata villanyozta fel, hiszen mindig is a természetes életmód állt hozzájuk közel, és úgy érezték, ott meg tudnák valósítani az önellátást. Szalaiék pedig úgyis nemsokára ott készültek hagyni Ligetiéket, így hát Anna azt javasolta nekik, hogy vegyék át az ő szerepüket.

Csupán néhány levélcserére volt szükség ahhoz, hogy Vikiék és Ligetiék is elhatározásra jussanak. Anna és Gábor nagyon örültek annak, hogy nyugodt szívvel állhatnak tovább, jó kezekbe átadva a stafétabotot.



Ház-avató-szer



Szeptember közepe volt. Több, mint egy év telt el azóta, hogy Szalaiék rátaláltak álmaik telkére, és most Szent Mihály előtt végre beköltözhettek életük első saját házába. A ház kalákában épült, régi barátok, edzéstársak, falubeliek mind-mind segítettek abban, hogy a család otthonra leljen. Az őszi nap-éj egyenlőségkor ház-szentelő szertartást rendeztek a Kincs utca 17-ben.

Annában mint egy mozaik, úgy állt össze az apró kockákból, az ünnepség részleteiből az egész nap emlékképe, a rengeteg ajándékról: a Bio-Otthon magazin legfrissebb száma, amit Attila hozott, hamiskás mosollyal a szája szegletében, Bernadett bábjai a gyerekszobába, Anikó kerámia-vázája, Gergő gyümölcsjoghurtjai, Timi ablakdíszei üvegfestékből, Gyöngyvér virág-koszorúja, Balázs hatalmas bio-kosara, Csilla batikolt terítője, a hímzett kalotaszegi párnahuzatok Orsi és Ákos erdélyi körútjáról, Emma illóolajai, Szabolcs gyümölcsös méze, Angéla pogácsája, Vilmos hegyi-kristálya…

- És Zsolt még szabadkozott, hogy ő nem hozott semmit! - nevetett fel Anna.

- Pedig velem együtt tapasztotta a kemencét, és ő építette a cserépkályhákat is! - válaszolt Gábor.

És az újabb mozaik-kockák: Csaba „polgármester úr" megnyitó beszéde, a megyei tájvédelmi és néprajzi bizottság elismerő oklevele, amit Noémi adott át, a Vilmos által vezetett ház-szentelő szertartás tűzzel, vízzel, füsttel, földdel - és sok-sok szeretettel. Valamint a fergeteges buli, ahol Ákos zenekarával együtt szolgáltatta a muzsikát, és Orsi vezette a táncokat.



Este, amikor már nagyjából elpakolták a szanaszét heverő holmikat, a szennyes edények a mosogatóban tornyosultak, a gyermekek pedig már az igazak álmát aludták, az újdonsült háztulajdonosok leheveredtek a kanapéra, és Anna belelapozott kedvenc magazinjába. Gábor épp valamilyen kellemes, nyugtató zenét keresett a CD-k között, mikor felesége ujjongásban tört ki, és az újságot lobogtatva vad táncba kezdett a nappali közepén:

- Ezt nézd meg! Benne vagyunk! Micsoda meglepetés!!!

Néhány pillanat kellett, míg férje felfogta, hogy a legújabb szám egyik cikke az ő vadonatúj házukról szól.

- Hát ezért kísérte ilyen gondos figyelemmel az építkezést Attila!.

- És ezért kattogtatta Krisztián annyira lelkesen a fényképezőgépét!

- Mi meg azt hittük, hogy csak szakmai az érdeklődésük!

- Ja, és ezért vigyorgott Attila, amikor átadta a lapot... - kiabáltak egymás szavába vágva.

- Na nézzük csak, mit írnak rólunk. - javasolta végre Anna.



BOLDOG CSALÁD BOLDOGFALVÁN

Írta: Joó Attila

Fényképezte: Harmat Krisztián



Tulajdonos: Szalai Anna és Gábor

Tervező: Balázs Árpád



Faragott székely-kapun át vezet a termésköves út a díjnyertes pilisboldogfalvi házba. Ki hinné, hogy a tulajdonos Szalai család csupán másfél évvel ezelőtt költözött ebbe a festői szépségű kis faluba, és hogy az építkezés időszaka alatt egy határszélen lévő tanyán lakott?

A ház természetes anyagok felhasználásával, a magyar népi hagyományok újjáélesztésével és rengeteg saját kezű munkával, valamint baráti segítséggel épült.

Szabálytalan magasságú és formájú, durván csiszolt deszkákból készült a fakerítés, tetején itt-ott tulipán, szív vagy kereszt-dísszel. Ezek az ősi jelképek a ház többi részén is rendre felbukkannak. Az utcácska felől kovácsoltvas lámpa és színpompás őszirózsák, a kerítésen belül aranyeső, orgona, rózsa és mályva-bokrok.

A bejáratnál lévő keleties csengő csilingelése a pár megismerkedését idézi. A névtáblán a szülőké alatt Tünde, Levente, és Csenge nevét olvashatjuk. Itt még a szemeteskukának is külön kuckója van, a postaládát pedig a fafaragó családfő készítette.

A kapu közelében, faházikóban lakik a kutya, macska. A ház északi frontján sziklakertet alakítottak ki, a keleti napfény a virágágyásokat és díszfákat világítja meg. Nyugaton áll a kerekes kút, ahonnan szivattyúval húzzák fel a vizet. Ezt az elemet még egy csobogó, és egy kis tavacska is jelképezi, felette kis híd ível át. Délen tűzrakó helyet jelölte ki, körülötte farönkből készültek az ülőkék. Nyárra kinti kemencét terveznek ide sütőrésszel és főzőlappal.

Középen vadvirágos rét, ahol zöldell a fű. A rózsalugas kiváló búvóhely a gyerekek számára. Egyelőre csak fára mászhatnak, és a sarat túrhatják, de jövőre egy hatalmas játszórészt szeretnének ide, ami a falu Életfa-terének kicsinyített mása lenne: mászókával, kötelekkel, létrákkal, csúszdával, hintával, farönkökkel körbevett homokozóval, libikókával, házikóval. A gyerekek nagy vágya még egy kis lubickoló, egy pingpong-asztal, és egy sátor, amiben kint lehet aludni.

A telken lejjebb gyümölcsfák állnak, és itt fogják tavasszal kialakítani a veteményest is. A birtok végében lévő nagyobb lekerített rész a háziállatoké: a Ligeti-tanyáról kecskegidát, bocit, bárányt, és csibéket vettek, akik egy tapasztott kerek-ólban élnek.



A sufni arról árulkodik, hogy itt nagycsalád lakik, hiszen számtalan biciklit, kismotort, rollert, babakocsit, szánkót és sporteszközt rejt. Télen ide rakják majd a kerti játékokat, a terasz bútorait és a felhalmozott tűzifát. Ám ez a helyiség nemcsak tároló, hanem műhely is; itt a padon ülve készíti a házigazda a faragásait. A polcokon és ládákban a szerszámok és kerti eszközök vannak.

Az épület a hagyományos magyar parasztházakat idézi. A nyeregtetőt sötétpiros cserép borítja, az utca felőli oldalról faragott, napsugaras a homlokzat. A hófehérre meszelt fal vályogból épült, amit maga a házigazda tapasztott. Az éleket lekerekítette, a lábazatot terméskővel burkolta.

A tornác keletre néz; szabálytalan, henger alakú, ágas-bogas faoszlopok támasztják alá a tetőt. Padlója döngölt tégla, rajta támlás pad, fölötte fából készült szélcsengő függ. A tornácot a növények uralják - a földön, az ablakokban, a korláton; ládában, cserépben, dézsában, függőkosárban, kaspóban.

A félig fedett terasz dél felé tekint. A fölé húzott tető nyáron gátat szab a magasan járó tűző napsugaraknak, télen viszont beengedi a napfényt. Egyik fele a „társalgó" kör alakú fa-asztallal, fonott fotelekkel; a másik fele a „pihenő" nyugágyakkal, kagylóból készült szélcsengővel.

A bejáratot a hagyomány szerint keletre tájolták. A széles, natúr fából készült dupla ajtón koszorú, amit most ősszel sárga-bordó falevelek, csipkebogyó és galagonya ékesít. Az ajtó kívül tömör és kifelé nyílik, belül üvegezett és befelé nyílik (nyáron ezt majd szúnyoghálóra cserélik). A belső ajtók kazettásak, üveg-ablakocskákkal. Az ablakok is osztottak, kívül spalettával, az üvegen üvegfesték-díszekkel. Vitrázson népi csipkefüggönyök lógnak, a sötétítők élénk színű, batikolt anyagok. A karnis kovácsoltvas rúd, háncsból készült díszvéggel.

A melegről a nappaliban padkás búbos-kemence gondoskodik, amiben kenyeret, lángost is sütnek. A rongyszőnyeggel letakart sut a gyerekek egyik kedvenc kuckója. A hálószobánál mézszínű, szögletesebb a cserépkályha, a gyerekeknél sötétzöld, bögreszemes és kúp alakú. Párkányaikon dísztárgyak, mellettük kosár fahasábokkal, piszkavas és hamuzó-lapát.



A boltíves előszoba fala narancsvörös, padlója terrakotta kerámia. A fogas egyben esernyő-, kalap-, és táska-tartó is. A cipős-szekrény fölött tükör függ faragott kerettel, mellette láda, aminek a teteje ülőke is egyben. Parafatáblára tűzhetik a leveleket, csekkeket, üzeneteket.

A konyhát napsárgára festették, ahol a pult L-alakú, felette matt zöld a csempe. Nagy, színes a hűtőjük mágnesekkel, a gáztűzhelyük beépített, a kőmosogató kéttálcás. Az üveges konyhaszekrény valójában egy régi tálaló az Ecseri-piacról. Kis fiókok, színes fogantyúk, fűszertartók teszik bájossá. Díszessé teszik a helyiséget a magokkal, tésztával teli üvegek, és a fűszereket, gyümölcsöket ábrázoló képek. A konyharuha és edényfogú kesztyű kékfestő anyagból készült, a többi kiegészítő pedig kovácsoltvasból. Ablakukban élő zöld-fűszereket nevelnek. A konyhából nyílik egy igazi, békebeli éléskamra.

Az étkező falát szabálytalan lambéria borítja, a teret egy nagy faragott asztal uralja. Körülötte faragott padok és székek, színes ülőpárnákkal. Az asztal fölött fonott lámpa lóg, a kékfestő terítőn gyertyatartó, fatál gyümölcsökkel, és váza vágott virággal.

A nappaliban a narancs, a vörös és a bordó az uralkodó színek. A földön hajópadló, rajta rongyszőnyegek. A színes kanapét kalotaszegi háziszőttes és hímzett párnák borítják. A kis-asztal körül rattan karosszékekre és zsámolyokra lehet leülni. Az olvasósarokban egy nagymama-fotelja áll, mellette állólámpa, a faragott polcokon pedig rengeteg könyv. Egy komód rejti az alkotás kellékeit (varrókészlet, papír-írószer, anyagok, fonalak...), rajta pedig a házi oltár évszakasztallal, mécsessel, füstölőtartóval, szentképekkel. A nappali dísze még egy akvárium és a falra aggatott régi fegyverek.

A közös és magán-tereket folyosó köti össze, ami egyben a család galériája is. Falécekre tűzik a fényképeket, rajzokat, festményeket, kis-polcokra pedig alkotásaikat (gyurmaszobor, kerámia-váza, faragások...) állítják ki.



A háziasszony nagy vágya volt egy külön háztartási helyiség. Itt lehet mosni és a száradó ruhákat kiteregetni, vasalni, és természetesen itt tárolják a seprűt, lapátot, vödröt, felmosót, lavórt, porszívót, meg a tisztító- és gyógyszereket. Áll még a sarokban egy fából készített komposzt-vécé is.

A fürdőszoba színvilága (türkiz, kék, zöld) és díszítése (kövek, kagylók, csigák) a tengert idézi. Szobaszerűvé a zöld növények, a natúr kiegészítők és a színes fürdősóval, illóolajokkal teli üvegcsék teszik. A falat mozaik borítja, a második komposzt-vécét üvegtéglával választották le jelképesen. A fakád olyan, mint egy nagy dézsa, a mosdót pedig zsalus tárolóval építették körbe. A törülköző-, szappan- és vécépapírtartók, valamint a kis pipere-polcok kovácsoltvasból készültek. A fonott szennyes-tartó és a kis ülőke anyaga pedig nád.

A három kisgyermek szobája egyelőre közös. Van egy színes játszó-részük, és egy hangulatos hálójuk. A játszó-szoba sárga, piros, kék, és zöld, s még tarkábbá teszi a sok játék, melyeket dobozok, ládák és függő tárolók rejtenek. Nagy rizslámpa világítja meg a játszóasztalt, amit kisszékek vesznek körül. Az egyik sarokban szivacsok, bordásfal, és benti hinta, a másik sarok a kuckó sátorral és bábparavánnal. A falakon festett tenyérnyomok, a padlón parafa.

A gyermekek háló-szobáját a közös galéria uralja, amire kötéllétrán lehet felmászni. A fejüknél zsebes falvédő, és mindenki választott magának egy szív-, hold-, illetve csillag-alakú hangulatlámpát. A plafonon a felragasztott csillagok úgy foszforeszkálnak, mint égen a valódiak. A ruhákat kis-szekrény és komód rejti, az iskolás nagylánynak pedig itt van a tanuló-sarka.

A ház asszonya mindig is egy „nyugi-szobáról“ álmodozott, ami bordós, bíboros. A falon kárpit, paraván választja le a „meditációs sarkot". Egy szivacson lehet fekve, és egy zsámolyon ülve végezni a lelki-gyakorlatokat. A szentélyt gyertyák, füstölők, kristályok alkotják. Ez a „dolgozó" is egyben, vagyis inkább a média-sarok: egy ovális íróasztal áll az ablaknál, rajta földgömb, felette Kárpát-Magyarország térképe. A házigazdák gondosan ügyeltek arra, hogy a lehető legkevesebb műszaki berendezésük legyen, és a laptopot (ami DVD- és CD-lejátszó is egyben, tehát itt lehet tévézni és rádiózni) napközben letakarják, a zsinórokat is elrejtik. Az itteni gardróbszekrényben tartják a szezonális, a már vagy még nem jó gyerekruhákat zsákokban.

A szülők hálószobájához az éjszaka színeit, sötétkéket, lilát választottak. Olyan az egész, mint egy budoár - keleti kényelem baldachinnal, fátylakkal. A steppelt takaróval borított franciaágyat a sok párna teszi kuckóssá, az ágyneműtartójuk egy régi láda. A beépített ruhásszekrény ajtaja rolós, a fiókos fehérneműs komód egyben fésülködőasztal is, kis tükörrel. Az intim hangulatról színes, rejtett fények gondoskodnak. A falon Szalaiék kedvenc esküvői képe, és gyermekeik újszülött-kori babafotói.

A hagyományos magyar térrendezést is figyelembe vevő, természetes anyagokból épült házat az apró részletek teszik igazán hangulatossá: a népi textilek, a fellógatott száraz virágok, az illatosítók, és még megannyi kis különlegesség. Ilyen otthonban igazán boldog lehet ez a család - Boldogfalván.







Osztály-találkozó



Egy szép őszi délelőttön Anna a saját – ráadásul leánykori - nevére szóló meghívót talált vadonatúj postaládájában. A borítékra csak azt írták rá: Szabó Anna, Pilisboldogfalva, és mégis eljutott hozzá a levél. A feladó pedig…

- Ne, ezt nem hiszem el! Szatmári Edit! De honnan tudta meg, hogy itt lakom? – A válasz ott volt a borítékban. Egy meghívó a húsz éves általános iskolai osztálytalálkozóra, de a nyomtatott egyen-szöveg mellé Edit, a régi legjobb-barátnő néhány személyes sort is firkantott Annának. Ebből kiderült, hogy édesanyján keresztül sikerült Anna nyomára bukkannia. A pontos címet ugyan elfelejtette megkérdezni Katalintól, de így is sikerült elküldenie neki a levelet.

- Hát, ezek szerint már nem neheztel rám. – Sóhajtott fel Anna megkönnyebbülten. Egy buta félreértés miatt ugyanis a barátságuk sok-sok évig szünetelt.

- Pedig nem volt oka megsértődni rám, nem is akartam az akkori barátjára hajtani… - magyarázkodott Gábornak Anna, mikor boldogan lobogtatta neki a borítékot. Azonnal tárcsázott, és nemsokára úgy csevegtek Edittel, mintha csak előző nap váltak volna el egymástól.

Három hét múlva, egy enyhe októberi délutánon együtt indultak az osztálytalálkozóra. Edit Csillaghegyen felvette autójába a HÉV-ről leszálló Annát, és kettesben kocsikáztak a kis budai vendéglő felé. Néhány percnyi beszélgetés alatt sikerült megállapítaniuk, hogy ugyan életük rövid ideig párhuzamosan futott, ám később tökéletesen ellentétes irányba haladt. Mindketten leérettségiztek, majd egyetemre mentek és lediplomáztak. Ezután azonban Anna egy anyagilag és társadalmilag korántsem megbecsült szakmában helyezkedett el, szerény fizetésért, amit azonban nagyon szeretett és lelkesen végzett. A nyelvszakos Edit viszont nem a tanítást választotta, hanem fordító és tolmács lett, ragyogó karriert futott be, amivel hatalmas pénzeket keresett – bár munkáját sokszor unalmasnak és fárasztónak érezte. Annáék az előző egy évtizedben folyamatosan vándoroltak, albérletekben éltek, és még mindig nem a saját házukban laktak. Ezzel ellentétben Edit már érettségire egy garzonlakást kapott ajándékba szüleitől, ma pedig egy óbudai lakóparkban lévő tetőteraszos, jacuzzis luxuslakás tulajdonosának mondhatja magát. Anna viszonylag fiatalon megtalálta a párját, és huszonhárom évesen már férjhez is ment. Edit viszont még mindig szingliként tengette életét. Volt több partnere is, némelyikkel együtt is élt, de mindegyik kapcsolata kudarcba fulladt. Akadt nála jóval fiatalabb szerelme, és apa-korú, nős barátja is. Annának már három kisgyermeke volt, nagycsaládot alapított, míg Edit csak álmodozhatott egy kisbabáról.

Anna mesélt régi barátnőjének a pénzügyi nehézségeikről, a lakás-gondokról, a töméntelen mennyiségű házimunkáról, és a zsibongó gyerekekről. Aztán miután jól kipanaszkodta magát, rájött, hogy mindezek ellenére az élete mennyivel boldogabb, mint Edité. Az ő külcsíne mögött keserűség, magány rejtőzött. Anna szépsége természetesnek tűnt, csak enyhén festette ki magát az alkalomra, de Edit sminkje valódi ráncokat és idősödő bőrt takart el vastagon. Anna hosszú haja eredeti színben lágyan omlott a vállára, és lebegő, nőies ruhát viselt. Edit viszont szőkére melíroztatta egyébként sötétbarna haját, szemöldökét vékony vonallá tépkedte ki, és szűk, fekete kisestélyit viselt. Míg Annát mindig legalább öt évvel fiatalabbnak gondolták koránál, és senki nem akarta elhinni róla, hogy három gyermek édesanyja, addig Edit már inkább a negyvenhez tűnt közelebbinek, semmint a harminchoz.



Pontban hat órakor Anna nagy várakozással lépett be az étterembe, hiszen eddig volt osztályából szinte senkivel nem tartotta a kapcsolatot, nem ment el a legutóbbi osztálytalálkozóra sem, és azt sem tudta, kivel mi történt, kiből mi lett. Utoljára tíz évvel ezelőtt jöttek így össze, akkor ifjú huszonévesként. Azóta beérettek az Alma utcai Alma Mater régi nyolcadikosai, és időközben osztályfőnökük is nagymama lett. Neki egyébként kész fejtörőt jelentett, hogy ki kell találnia, ki kicsoda.

Volt, aki annyira megváltozott, hogy nemcsak Juci néni, de a többiek sem ismertek rá. Vékonyak meghíztak, testesebbek lefogytak, a kisfiúk férfivá értek, sovány srácok pocakot növesztettek. A pápaszemes ma kontaktlencsét hord, a számítógép előtt dolgozó Kriszta viszont szemüveges lett. Szőkéből fekete vált, barnából vörös, hosszú hajból tüsi-frizura, bubiból derékig érő. A fiúk – férfiak – némelyike bajuszt viselt, borostát vagy szakállat. Egyeseknél az arc karaktere is gyökeresen más lett egy mély homlokránc vagy egy ívesre kiszedett szemöldök miatt.

Ki is kezdhette volna a beszámolót, mint a legnépszerűbb, nagyhangú lány, Edina, akinek a kegyeiért anno versengtek a fiúk. Mostanra azonban szürke kisegér lett belőle, kerek arca jelentéktelen, és látszott rajta, hogy nem boldog az élete, miután elvált férjétől, mert nem jött össze nekik a hőn áhított gyerek. Andrea, aki körül szintén sokat legyeskedtek a srácok, kifogott egy nála jóval idősebb nős férfit, akinek esze ágában sincs elválni, és őt feleségül venni; csak szeretőnek tartja, így saját családról csak álmodozik.

A legcsinosabb, bomba alakú, mindig aktívan sportoló Sári jócskán elhízott a két szülés után – izom helyett ma háj reng rajta. Ágota meg régebben volt dundi, ráadásul utálatos lány, senki nem kedvelte az osztályból – az évek során viszont lefogyott, és nagyon barátságossá vált; szakmájában és magánéletében egyaránt is sikeresnek érzi magát: egy népszerű magazin szerkesztője lett, és gimnáziumi szerelmével házasodott össze.

A legbénább fiú, a csupa csont és bőr, esetlen Bálint mára kifejezetten helyes, négy-gyerekes boldog családapává érett. Az a fiú viszont, akibe szinte minden lány szerelmes volt – Szilárd -, ma undok, barátságtalan fráternek tűnik.

Kati a legrosszabb tanuló volt, épphogy meg nem bukott év végén, úgy küzdötte magát végig az iskola-éveken. Néhány tanár gonoszkodott is vele „butasága” miatt, így a keserű tapasztalatokból okulva végül estin leérettségizett és elvégezte a tanítóképzőt is; ma tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkozik, három saját csemetéje mellett. A kitűnő tanulók egyike, Imola, már a harmadik diplomáját szerzi meg (külker és közgáz után most a jogit is), rengeteget tanul és dolgozik, de magánélete nincs is. Napi tíz-tizenkét óra gürcölés után holtfáradtan tér haza budaörsi lakásába, amit csak macskáival oszt meg.

Van, aki valóra váltotta nagyravágyóak tűnő álmait, Tünde például mindig is híres énekesnő akart lenni; a konzervatórium után először kórusokban lepett fel, de nemrégiben megjelent első saját lemeze. Mesterien ötvözi benne a dzsesszes hangzást a komolyzenével és a rockkal. A legvadabb rocker srác Karesz volt – megjelenése most konszolidált, öltöny, nyakkendő, hiszen ő egy neves marketing cég menedzsere.

Igaz a közmondás, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját: a legrondább lány, Juli, társkereső hirdetés útján ismerkedett meg a férjével, mára már egy kisfiú édesanyja. Amúgy is a legsemmilyenebb lány ment férjhez és szült gyereket legelőször: Hilda már a középiskolában gyűrűs menyasszony volt, érettségizni nagy pocakkal ment, most pedig már három kamasz fényképét mutogatta körbe.

Zoli, aki sokáig Annának is tetszett, ma is igen jóképű, állandóan csajozik, üzletel, utazik, zajlik körülötte az élet, de nincs komoly barátnője, egyedül él a hegyekben. Joci még mindig kamaszkorát éli, bőrdzsekijében, fülbevalóval punkra vette a figurát. Hidrogén-szőkére festett haja miatt alig ismerték meg, és stílusa erős visszatetszést keltett.

Janka a szakmunkásképző után estin leérettségizett, de két szakmával is munkanélküli. Tamara meg boldog háztartásbeliként és főállású anyaként éli otthon életét érettségi vagy diploma nélkül.

Kriszta titkárnő lett, a lehető legátlagosabb életet éli: kávéfőzés a főnöknek, levelek gépelése, aztán hazatérés a panelba a férjéhez és két gyerekéhez. Bea jól menő ügyvéd feleségeként háromszintes villában tengeti életét Solymáron, mindent megkap, ami pénzért megvásárolható, de férjét alig látja.

Néhányan külföldre költöztek (magyar vagy külföldi párral), páran vidékre, de a többség maradt a fővárosban, Csupán néhány kisgyerekes költözött Annáékhoz hasonlóan falura, kisvárosba.

Húsz év telt el, elmesélték hát, hogyan alakult az életük, milyen élettapasztalatokat szereztek. Vidám is volt ez az összejövetel, mert a körbeadott családi fotókon kívül régi fényképeket is nézegettek, és jót röhögtek azon, ki milyen béna frizurát vagy szörnyű ruhát viselt anno. Sokat sztoriztak, felelevenítették a régi mókás élményeket, például azt, amikor hatodikban néhányan eltévedtek az osztálykiránduláson az erdőben.

De komoly is volt, mert sokat tanultak a többiek történeteiből. Annának érdekes volt saját életét összehasonlítania másokéval. Jó volt újra együtt lenni, de kevés olyat talált, akinek az övéhez lett hasonló az életmódja és az értékrendje. Talán csak Bálintot érezte magához közel: kettejük élete nagyon hasonlatosan alakult. Nem véletlen tehát, hogy a vacsorát követően, amikor a nagy kerekasztal kisebb csoportokra bomlott, épp a fiúval kezdett el beszélgetni.





Élőfalu



- Szóval nálatok is sok a csemete. - kezdte mosolyogva Bálint, akit hosszú hajával, és borostájával Anna határozottan jóképűnek talált.

- Egyelőre hárman vannak, orgonasíp rendszerben: három, öt és hét évesek. De még nem álltunk meg...

- Mi is szeretnénk még gyermeket, legalább hetet! - nevetett a fiú. - Vagyis annyit, amennyit a Jóisten ad.

- Szerencsés vagy, hogy olyan párt találtál magadnak, aki hasonlóképpen vélekedik erről, mint te. Bár én sem panaszkodhatom, mert nekem és páromnak határozott közös jövőképünk van.

- Amikor meséltél magadról, úgy éreztem, hogy sok mindenben egyezik az utunk. A nagycsalád, a természetes életmód, a közösségi élet mind-mind fontos szerepet játszik a mi életünkben is.

- Ha jól emlékszem, Máriahalmot említetted.

- Igen, egy nemrég alapított biofaluban találtunk otthonra. Sajnos még kevés család lakik itt rajtunk kívül, valahogyan nehezen telepednek le az emberek ezen a helyen. Úgy érzem, ez a falu inkább olyan, mint egy ugródeszka: nagyon sok útkereső jár erre, jönnek a látogatók, csoportok a vendégházba, és keresnek valamit. Érdeklődnek a természet-közeli életmód meg az alternatív energiák iránt, változtatni akarnak életükön, de még nem tudják pontosan, hogyan. Mi egyfajta kapocsként működünk a régi és az új világ között. Abban segítünk, hogy útnak indítjuk őket. Látnak egyfajta mintát, amit talán követni tudnak.

- És tudtok annyira erőteljesen hatni rájuk, hogy az emberek tényleg elinduljanak a változás útján?

- Erről igen kevés a visszajelzés. Szerintem a változás először sohasem látványos, már az is elég, ha egy kicsiny magocskát elültetünk bennük. Hogy tényleg kihajtson és virágozzon a mag, ahhoz sok mindenre szükség van, hiszen egy egyén életének alakulása nagymértékben függ a környezetétől. Hiába akar valaki másképp élni, ha a családja - szülei, párja, gyerekei - ebben akadályozzák, visszatartják. Sokan ragaszkodnak még a régi képhez, a városi életmód kényelméhez, a munkahelyükhöz, a gyermekeik iskolájához. Ez leginkább a félelmükből fakad: nem mernek kilépni a régi kerékvágásból.

- Ez azért számomra is ismerős. A mi szüleink folyton arról prédikáltak, hogy mi lenne számunkra a helyes, és természetesen ők a civilizáció vívmányaira gondoltak. Szerintük a mi életmódunk egyáltalán nem modern, a mai kor fejlődéséhez képes elmaradottak vagyunk. Már az is csoda, hogy Anyu legalább Szentkirályra kiköltözött, így egy kicsit közelebb vagyunk egymáshoz és gyakrabban találkozhat az unokákkal. Örülök, hogy többet tud segíteni, más szempontból ez gátol is, mert a gyermekeim túl sokszor találkoznak a városi mintákkal, pont azzal, amitől én el szeretném téríteni őket.

- Nekem szerencsém van, mert az én szüleim nagyon elfogadóak és rugalmasak, ránk bízták életünk döntéseit, nem szóltak bele semmibe sem. Anyósom ráadásul a szomszédunkban lakik, ami csodálatos ajándék a számunkra. Ő tényleg olyan, mint egy mesebeli nagyanyó. Egy kis faluban, sokgyermekes parasztcsaládban nőtt fel, és a hagyományos értékeket közvetíti az unokák számára. Mesél, énekel, hímez és kötöget, gyümölcsöt főz be...

- Nagymama lekvárja, igaz? - nevetett Anna. - Nálunk sajnos a Nagymama a ruhát és a befőttet is szupermarketben veszi.

- Hát igen, a mai nagyszülők nemzedéke egészen más, mint a dédijeink. De azért nem búsulj, mert szerintem egyre több fiatal fordul el attól a képtől, amiben felnőttünk, és próbál meg egészen másképpen élni.

- Én azért szkeptikus vagyok egy kicsit, bár a boldogfalvi közösség azért némileg rácáfol erre. De azért még ott is nagyon sok városi mintát tovább éltetnek, és mi sem vagyunk szentek természetesen, nekünk is megvannak a magunk gyarlóságai, a ténylegesen városban élőkről aztán nem is beszélve. Hát most nézz itt körül... - vette halkabbra a hangját a lány, és közelebb hajolt Bálinthoz. - A kábé húsz volt osztálytárs legtöbbje itt él Budapesten, menő a szingli életforma, vagy az egyke-családmodell, csupa menedzser, marketinges, külkeres, közgázos, vagy jogász meg üzletember... De hol az EMBER?

- Akkor is csak biztatni tudlak, hogy nincs minden veszve. - próbálta a fiú megnyugtatni Annát, akit mindig felzaklatott az, ha úgy érezte, hogy nem tudja „megmenteni“ az egész világot. - Mondok is erre egy remek példát. Idén nyáron nálunk rendezték az Élőfalvak Országos Találkozóját. Tavalyelőtt még csak ötvenen voltak kíváncsiak rá, tavaly már száz körüli lett a létszám, most pedig majdnem kétszázan zsúfolódtak össze a vendégház társalgójában. Hidd el, egyre több a tudatos ember! Bemutatkoztak a különböző kezdeményezések, a falvakon belüli szorosabb összefogások, termelői piacok, sorra alakulnak életközösségek, a nevesebb élőfalvakról nem is beszélve. Ott vannak a krisnások Somogyvámoson, a Zselicben a gyűrűfűiek, meg a visnyeszéplakiak, akik a régi magyar hagyományokat élik. A Galgafarmon virágzik a biogazdaság, a permakultúra hívei Nagyszékelyt szállták meg. Arról meg te is tudsz, hogy útjukra indultak a „boldogfalvák", a Pilis mellett az Alföldön, a Felvidéken, az Őrségben, sőt a Balaton-felvidéken is. Szóval van remény!

- Köszi a biztatást! De most elárulok neked egy nagy titkot, amit még magamnak is nehezen vallok be! Másfél éve úgy költöztünk a Pilisbe, hogy ott fogunk megöregedni. És most az én nyughatatlan vérem érzi, hogy korántsem ez a végső megálló, ahol örökre gyökeret eresztünk. Pedig mostanra építettük fel a házunkat, és tulajdonképpen jól megtaláltuk a helyünket az ottani közösségben. Mégis, tudom, hogy vár még ránk valami változás.

- Most már rájöttem, hogy miért vagyok én itt! - rikoltott olyan hangosan Bálint, hogy a mellettük ülő lányok a csevegésből ijedten kapták fel a fejüket. - Bocsi... - vigyorgott rájuk, aztán lelkesen újra Anna felé fordult. - Mondtam már, hogy „kapocs“ üzemmódban működök, igaz? Na, összehozlak én benneteket a legjobb barátaimmal! Réka és Nimród ugyanolyan helyzetben van, mint ti most. Keresik a helyüket, változtatni akarnak, A ti sorsotok össze fog fonódni, ebben egészen biztos vagyok! Réka nemrég szülte meg ötödik gyermekét - gondolom mondanom sem kell, hogy otthon -, és azt tervezik, hogy amikor a babusuk kicsit nagyobb lesz, tovább lépnek. Valószínűleg Erdélybe. Ott van alakulóban egy olyan életközösség, aminek szerintem ti is részei lehetnétek.

- Te jó ég! Szerintem pont erről mesélt nekem az egyik baráti család Boldogfalván. Borlaiék is azon morfondíroznak, hogy kiköltözzenek-e Székelyföldre.

- Na, akkor ez egybecseng, ugye? Összeszőjük mi szépen ezeket a szálakat. Talán segíteni tudjátok egymást az úton.

És Bálint gondolatban már el is kezdte egy baráti találkozó szervezését.







Meglepetés érkezik



Az október vége már tényleg ősz a javából – lehullanának a sárga levelek maguktól is a földre, de a süvítő szél rásegít. Néhány nap alatt kopasz lesz a diófa.

Amikor ilyen korán sötétedik, az ember a természet rendje szerint magába fordul. Anna is egyre több belső munkát végzett, figyelte magát, teste jelzéseit, szíve rezdülését. Egy nap különös megérzése támadt...

Másnap Gábor az ebédlőasztalnál ült és szeme sarkából látta, hogy Anna és Tünde a fürdőszobába settenkednek. Még az ajtót is magukra zárták, pedig az nem volt szokásuk, majd egy apró sikolyt hallott, és azt hogy felesége kezével betapasztja lánya száját. Kuncogva jöttek ki ők ketten, sugdolóztak, mint két tini barátnő. Gábor sejtette, hogy nagyon titkolnak valamit, de nem tudta mire vélni a dolgot.

Néhány nap múlva az ebédlőasztalon Gábor egy borítékot talált a tányérja alatt. Benne egy kép, nem túl szép, feketeség az egész, néhol szürke foltok, és ott középen, egy aprócska babszem... Egy édesapának a lehető legnagyobb öröm! Egy centinyi kis babácska!

- Csak nem??? Újból gyermeket vársz?! – rikoltotta Gábor, nagy örömében feldöntötte a széket, és karjaiba kapta a feleségét.

- Ne hülyéskedj, tegyél le! - kiabálta Anna.

- Dehogyis, pár hónap múlva, amikor olyan leszel, mint Gombóc Artúr, már úgysem tehetem ezt meg! Hát ezért titkolóztatok, ti csajok!

A gyerekek is velük vidámkodtak, puszilgatták Anna hasát. Levente szemében gyanúsan csillogott egy könnycsepp, a „farkasbőrbe bújt bárány“ ismét elárulta magát; nagyon meghatódott, hogy várandós az édesanyja. Csenge eleinte nem is értette az egészet, aztán örült ő is, hogy megint baba érkezik a családba. Csak az lesz majd neki a furcsa, hogy már nem ő a legkisebb.

- És mit érzel, kedves párom? Puncis vagy fütyis?

- Nem érzek semmit, egy kis émelygést kivéve, de remélem, hogy tartjuk a ritmust, és kisfiú van a pocakomban.

- Mikorra is várjuk?

- Körülbelül július végére.

- Te jó ég, ez a fiú Oroszlán lesz! Még egy tüzes gyerek a családban!



A következő év augusztusának legelső napján aztán otthonában, Nelli bába segítségével a világra jött Zente. És ezzel az újabb fejezet kezdődött el a Szalai család életében...



Utóhang



Elérkezett hát az a bizonyos bűvös év. Próféták a világ végét jósolják ekkorra, más misztikusok szerint dimenzióváltás következik be Földünkön. Pillantsunk most bele Szalaiék életébe: hogyan élnek, mivel foglalkoznak, milyen változások történtek velük?



Szentkirályon van egy varázslatos kis bolt. Aki belép az ajtaján, azt csengettyűszó fogadja. A fal narancsszínű. A földszinti polcokon spirituális témájú könyvek, meditációs CD-k. A pulton kis kosarakban kristályok, angyalkártyák, füstölők, illóolajok. Kaphatók itt faragások, nemeztárgyak, és mandalák is. Az emeletre faragott lépcső vezet. Odafent a fal bíborszínűre festve, középen a földön szivacs, mellette magnó, mécsesek, gyertyák. Ez egy kis kezelő: keleti és magyar hagyományok alapján masszíroznak és energiával gyógyítanak itt. Anna nem is oly rég, elköltözésük előtt egy évvel nyitotta meg. Akkoriban élvezettel tervezgetett, rendezkedett, beállt a pult mögé, sőt Gáborral együtt a kezeléseket is ők vállalták. Most már Katalin az üzletvezető, aki örült, hogy nyugdíjas éveire legalább elfoglaltságot talált magának. Nem is volt rossz döntés, hogy elvállalta, hisz itt ismerkedett meg új párjával is. A hatvanas éveiben járó festőművész csupán egy csomag füstölőért tért be a boltba, ám ma már ez a bohém figura Nagymama életének társa.



Aki azt hiszi, hogy a Szalai családot Pilisboldogfalván, a Kincs utcában kell keresnünk, az mélységesen téved. Abban a nagy gonddal felépült házban most egy másik család él. A kertben roskadozik termésétől az almafa, de már nem Gábor szedi le róla a gyümölcsöt. A fából készült új mászókára meg hintára is ismeretlen gyerekek kapaszkodnak.

Néhány száz kilométerrel odébb, Tündérhonban, egy kis völgyben tábortűz ég. A dombtetőn forrás fakad, a lankákon patak csörgedezik. Körös-körül erdő, a domboldalon selymes füvű tisztások. Itt telepedett le új otthonában Anna és Gábor, négy gyermekükkel együtt.

BoldogSzert Réka és Nimród teremtette meg, akikkel a legjobb barátságba kerültek Szalaiék. És hogy hogyan leltek Tündérhonra? Réka álmodott egy családi birtokról, aminek a képét aztán le is rajzolta. Nimród pedig útja során Erdélyben rálelt arra a helyre, ahol mindennek a megvalósításához a feltételek tökéletesen adottak. Aztán már csak a vonzás törvénye működött: Nimróddal tartott a párja és családja, majd Gábor kiment hozzájuk segíteni az építkezésnél, és ő is beleszeretett a helybe. Már csak Annát kellett meggyőznie, de mivel az ő szívében már ott rejlett a változás iránti vágy, csak egy kis lökésre volt szüksége. A lökést megadta az, hogy végül Orsi és Ákos is úgy határozott, hogy a kitaposott ösvény helyett a járatlan, de izgalmasabbnak tűnő utat választják, és ők is Székelyföldre költöznek.

Egy kis életközösség alakult itt ki, amely egyelőre hét nagycsaládból áll. Ezen a kis szeres településen mindenki a saját családi birtokán él. Itt teljesen önellátók, maguk termelik meg a szükséges élelmet. Van saját gyümölcsösük és veteményesük, de közös szántót is művelnek, a közös legelőn pedig tehenek és lovak legelnek. A gyermekek nem járnak „normális" óvodába vagy iskolába, az Élet iskoláját élik együtt, egymással és szüleikkel. Egy kisebb rendházat és egy csűrt is felépítettek ide: előbbi a vendégház és a közösségi ház ötvözete, utóbbi pedig a szabadtéri közösségi hely. A rendház egyben lelkigyakorlatos ház és szentély is, amely elvonulóknak ad otthont. Itt aztán Gábor - társai segítségével - meg tudta valósítani régóta dédelgetett álmát.

Amikor bekövetkezett a „nagy változás", senki sem értette őket. Teljes volt a döbbenet, mind szüleik, testvéreik, mind a pilisboldogfalvi csapat részéről. Otthagynak egy ilyen szép, rendezett kis falut, és elvonulnak egy távoli vidékre, az erdő közepébe, a havasokba, az Isten háta mögé! Amit csak sáros földúton lehet megközelíteni, azt is csak gyalog vagy szekérrel, gépkocsival semmiképpen. Otthagyják nemrég elkészült, szeretettel és gonddal felépült házukat egy kis kalyibáért! („Ezután már a barlang jöhet csak!" - idézzük most Katalint.) És végül, de nem utolsósorban: otthagyják a szívüknek oly kedves baráti társaságot! Az ismeretlenért, a bizonytalanért.

Nem tudták senkivel sem megértetni, hogy még sokkal egyszerűbb, természetesebb életre vágynak, a hagyomány még teljesebb megélésére. És ezt csak máshol, másokkal tudták megtenni. Hiába szeretünk valakit vagy valamit, ha érezzük, hogy tovább kell lépni, akkor bizony meg kell tenni a szükséges lépéseket.



Borlaiék most már Tündérhonban zenélnek és táncolnak. A többiek Boldogfalván maradtak, ott élik tovább életüket. Csabának a következő polgármester-választáson is bizalmat szavaztak a helyiek, Noémi pedig a megyei önkormányzat környezetvédelmi bizottságába került, hogy nagyobb érvényt szerezhessen kis faluja természeti értékeinek. Nelli azóta ki tudja már hányadik babát segítette a világra, most azonban fogas kérdést kell megválaszolnia: ki lesz a bába saját szülésén? Pocakjában van ugyanis egy aprócska leány-magzat, Csillag, Tomi mellkasa meg dagad a büszkeségtől, hogy - miközben a két nagy lassan kirepül a családi fészekből - ismét apa lesz. Krisztiánéknál is újabb gyermekáldás érkezett, Enikő büszkén tologatja a babakocsiban a kis Boldizsárt. Az alsósoknak új tanítójuk van hát - hihetetlen, hogy most már az egykori apró babák ülnek a padokban.

Betti és Attila kapcsolata túlélte a viharokat. Azt nem állítanánk, hogy folyton süt náluk a nap, de azt igen, hogy hajójukat sikerül egy irányba kormányozni. Bernadett újra a világot jelentő deszkákra lépett, zenés darabokban, operettekben lép fel mostanság, miközben Vince egyre kevesebbet űzi maga a harcművészetet, és egyre többet foglalkozik az utánpótlással. Anikó és Gergő megfogták az Isten lábát Vikiékkel. A páros lelkesen igazgatja a táborozós központot, Ligetiék pedig, miután tényleg valóra váltották terveiket, egy kicsivel több időt és energiát fordíthatnak egymásra és a családra.

Zolit egyszer magához csábította a kísértés... Kemény fél év volt Timi, és az egész család számára. Azóta a férfi megint tiszta, de a kiskamasz Mátyást nagyon megviselték a történtek. Hanna túl korán költözött el otthonról, egy kétes hírű haveri társasághoz - és még jópár évnyi tapasztalatra lesz szüksége ahhoz, hogy megbocsásson apjának. Gyöngyvéréknek jól megy a sora, a bolt virágzik, a vásárok sikeresek, de... Míg anyagi síkon megvan mindenük, az asszony lelke mélyén igencsak magányos, és valami szebbre, jobbra vágyik.

Békéséknek nem sikerült békésen rendezni soraikat: Csilla Jázminnal elköltözött otthonról Várhalomra, Zsolt egy szerzetes-rendhez csatlakozott a Cserhátban, a kis házikóban pedig azóta Emmáék nagylánya, Hajna él férjével, és kisbabájukkal. Bizony, bármily hihetetlen, de a javas-boszi nagymama lett - miközben Zorka-lánya most kezdte az első osztályt. Szabolcs a saját termésű gyümölcseit pépesíti unokájának. Palotásék háza tája ugyanolyan mozgalmas, mint rég. Jönnek-mennek a barátok, betoppannak útkeresők, tanácskérők - és végre az anyagban is testet öltött Vilmosék álma: a rendház.



Tündérhonban Szalaiék megtalálták azt, amit kerestek. Sikerült vágyaikat megvalósítani, és igazi otthonra lelni.

Tünde már tizenkét éves nagylány, sötétszőke haja nagyon hosszúra nőtt. Amolyan érzékeny művészlélek ő. Nőiesedik, nyúlik, formálódik ez a kis tini. Nyiladozik a szíve is, helyt kap benne egy nála két évvel idősebb, lóháton száguldozó, lobogó hajú kamasz, Kende. Most még a külső fontosabb számára, vonzza őt ez a vad erő, de eljön majd az idő, amikor a belső értékek lesznek a fontosabbak, és akkor a fiú lelke mélye is feltárulhat előtte.

Levente tíz esztendős lett, teste izmos és nyurga. Mesterien lő íjjal és forgatja a szablyát. Nagyon jóképű, de kicsit megközelíthetetlen. A fiús játékokat kedveli, többnyire kerüli a lányokat. Néhány év még kell neki, hogy a bájos, aranyhajú Virágot más szemmel kezdje el nézni, azaz a szívével látni.

A nyolc éves Csenge igazi tüzes lány, vörös hajkoronájával, villogó szemével. A dallamok és a ritmus gyermeke ő. Torkából ősi énekek szólnak, teste a nép hagyományos táncait járja. Zente pedig négy esztendős kislegény, a vadon fia, a fák, virágok, állatok jó barátja.

Anna és Gábor már közelebb járnak a negyvenhez, mint a harminchoz, de az eltelt évek nem hagytak mély nyomot rajtuk. Apró ráncok a szemük körül, és néhány ősz hajszál jelzi csupán az idő múlását. Egymás iránt érzett szeretetük nem változott, csak egyre mélyült, erősödött.

Valamiképpen az ő utódaik életéről szól e könyv folytatása, a “BoldogSzer“.

4 megjegyzés:

Andi írta...

Gratulálok,nagyon tetszett a könyved :)

Tihanyi Andrea Réka írta...

Köszönöm! Annyira örülök, hogy van, aki elolvasta! Nemsokára közzétesszük közös alkotásunkat, BoldogSzert. És már írok egy újabb művet...

Nyözö írta...

Kedves Réka!
Érdekes történet, érdekes út -- számos ponton ismerős környékről, ismerős emberekről, ismerős dolgokról. Vagy csak a képzeletem játszik velem?
Mindenesetre a Pilis-Gerecse közének dimbes-dombos vidéke nekem is szívem csücske marad mindig.
Sok boldogságot nektek a továbbiakhoz: Nyözö

Tihanyi Andrea Réka írta...

Kedves Nyözö!
Köszönöm a megjegyzéseket. Bár már elköltöztünk Máriahalom-Úny környékéről, azért a mi szívünk egyik csücske is ez a vidék. a másik pedig Széplak, ahol BoldogSzeren élünk.
Minden jót néked!
Andrea