2010. június 29., kedd

Tábor - kedd


A mai nap Únyon a dagasztás-gyúrás jegyében telt, dolgoztunk tésztával, sárral, agyaggal… Halava volt a reggeli (mézes, mazsolás, darás finomság), ezután két csoportra oszlottunk. A lányok bent először lisztet szitáltak, majd tésztát gyúrtak. Közben búzáról, sütésről, kenyérről szóló énekeket daloltunk: Kemence – kis Bence, A part alatt, Két krajcárom volt nékem, Süssünk-süssünk valamit, Gyerekek szeretik a perecet…
Ezalatt a fiúk a kertben sarat ástak, lótrágyát hoztak, és kemencét tapasztottak. Közben a kenyértészta megkelt, a főznivaló tésztát a lányok kinyújtották, és felvágták. Az asszonyok krumplit hámoztak, kockáztak, hagymát pucoltak és aprítottak. Míg főtt a krumplistészta, a gyerekek fogócskáztak, majd az „Ördögről” hallgattak mesét.
Ebéd után a „Háromszemű leányról” szólt a mese. Majd népi játékok következtek, dalos masírozás („Ki segít nekem?”, „Aki nem lép egyszerre”, „Kőketánc”), és a „Fehér liliomszál” (utánzós), a „Kecske ment a kiskertbe”, valamint a „Gyertek haza, ludaim!” (fogójátékok).
Dinnye-csemege után az agyagozásé volt a főszerep. Készültek bögrék, mécsestartók, sünik, álarcok… Ezalatt a kemencében megsült a lángos, ezt falatozva zártuk a napot.

Tábor - hétfő

Igazi próbatétel, valódi mérföldkő ez a hét kis csapatunk életében! Ilyet még igazából sohasem csináltunk: tábort szerveztünk saját gyerekeinknek, és még néhány külsősnek. Az eddigi előzmények – családi napközi, közös ünnepek, játszóház, élet iskolája – csúcspontja ez szerintem.
Összefogott Úny és Máriahalom: innen is, onnan is jönnek családok, itt is, ott is tartunk foglalkozásokat. Minden nap egy-egy téma köré szerveződik, az adott téma adja a kézművesség, a mesék, a népi játékok alapját. Három család a fő szervező (összesen tizenegy gyerekkel), de ehhez persze csatlakoznak más szülők és gyermekek is.

Hétfő
Ma nyitotta meg kapuit a tábor Máriahalmon! A családi napköziben reggeliztünk, utána nyitó-körrel, énekkel kezdtünk. Míg a nagyok a vendégház kertjében megalkották saját törvényeiket, addig én a kisebbekkel voltam. Meséltem nekik a „Kis gömböc”-ről és az „Állatok nyelvén tudó juhász”-ról, és már ezalatt előkerültek a bábok. Ezekkel táncoltunk el állatos énekeket (Csip-csip csóka, Nyuszi ül a fűben, Erdő szélén házikó, Brumm-brumm mackó…) is. A népi játékok közül a „Körben áll egy kislányka” és a „Volt-e itt az úr?” (gólyás-békás) került elő.
A nagyobbak a mozgalmasabb, harciasabb játékokat kedvelik. Először „Adj, király, katonáztak”, majd előkerültek a kardok, amikkel diót vágtak a levegőben. István a fiúkkal éles pengés bemutatót is tartott. Ezeket természetesen a férfiak vezényelték, de nagyon jó volt az összhang – amikor úgy éreztük, váltottunk az én lányosabb, népi játékaimra. Velem táncoltak egyet (Sétálunk, Ég a gyertya, Tekeredik a kígyó, Bújj-bújj zöldág…), majd név-kitalálósdi következett: Kipp-kopp, kopogok. A körjátékok is nagy tetszést arattak: Áronnak volt hat fia (utánzós), Itt a kosár (adogatós), majd a Lipem-lopom a szőlőt (csősz-fogó).
A finom tarhonyás-zöldséges pörkölt után a kicsik kuckókat építettek az oviban, a nagyobbak meg mozogtak egy kicsit (görkorcsolya, bicikli, labdázás). Aztán előkerültek az ecsetek, ceruzák; a kisebbek festettek, a nagyobbak rajzoltak. Eközben meséltem nekik Fából-faragott Péterről, meg Nyakiglábról, Csupahájról és Málészájról. Nyári énekek is felcsendültek, a „Süss fel nap”és a „Künn a fákon”, majd néhány kánon is: „Ég a város”, „Pál, Kata, Péter”.
Végül lesétáltunk a játszótérre. A kötetlen mászókázás, csúszdázás, hintázás mellett arra kértek, hogy verseny-feladatokat is találjak ki nekik. A gofris uzsonna utáni körben a gyerekek értékelték szabályaik betartását, mi pedig saját munkánkat.

2010. június 22., kedd

Tűzugrás






A Nyári napforduló alkalmából únyi barátainknál tűzugráson vettünk részt. A hol csepergő, hol zuhogó eső nem vette el a gyerekek kedvét attól, hogy átugráljanak a máglya felett...

Névadó






Hagyományos értelemben vett keresztelőt sohasem szerettünk volna gyermekünknek. Amikor azonban Virág megérkezett, szinte rögtön születése után rendeztünk neki egy névadó ünnepséget. Egy kedves barátunk vezette a szertartást, névadó-apának István harcművész-mesterét kértük fel, névadó-anyának pedig az én barátnőmet. Nagyon kellemes emlék erről, hogy papír-cetlikre mindannyian írtunk egy-egy kívánságot, ezeket a tűzbe dobtuk, és azt kértük, hogy vágyaink teljesüljenek. Az elmúlt majdnem tíz év során ugyan messzebb sodort minket egymástól az élet, de azért többnyire évente találkozunk egymással, és a fő, hogy tudjuk: baj esetén számíthatunk rájuk.
Virágnak az a szívfájdalma, hogy ekkor ő még kisbaba volt, és semmire sem emlékszik az egészből, ráadásul fényképek sem készültek az eseményről. Elhatároztuk hát, hogy a többieknek akkor lesz névadójuk, amikor már nagyobbak, és ő maguk választhatják meg „keresztszüleiket”.

Másfél éve vette fel családunk minden tagja a második nevét (Virág – Tünde, Kende – Buda, Csillag – Csenge, Tündér – Ilona, Andrea – Réka, István – Nimród). Az idő pedig most érett meg arra, hogy Kendénk döntését megerősítsük, és neki is névadót tartsunk. A régi időkben az lett a koma és a komaasszony, aki az apának illetve az anyának a gyermekkori jóbarátja, komája, mátkája volt. A mi fiunk választása tinnyei lovas-íjász barátunkra, és szomszédasszonyunkra esett.
Az ünnepséget a Nyári Napforduló napján rendeztük, a zuhogó eső miatt bent a házunkban. Tamás vezette a szertartást, amelyet azzal kezdett, hogy füstölővel megáldott mindannyiunkat. Majd miközben ő a szer-elemről mondott egy regét, és az asztalon égett a gyertya (férfi erő), mi – koma-asszonyommal együtt – kancsóból lassan vizet csorgattunk egy edénye (női minőség).
Miután kimondtuk, hogy a mai naptól fogva fiunk neve Tihanyi Kende Buda, következtek a vállalások. A koma és a komaasszony azt vállalja, hogy gondviselője lesz a gyermeknek, és ha bármi baj történik a szülőkkel, őt sajátjukként nevelik fel. Mi pedig a „keresztszülőkkel” a testvéri sorsközösséget vállaljuk.

Nagyon boldogok vagyunk, hogy olyan komáink-komasszonyaink vannak, akikben megbízhatunk, akikre számíthatunk - ezek a szertartások egyfajta testvéri szövetséget is jelentenek. Örömmel készülünk majd Csillag és Ilonci névadójára is, már csak az a kérdés, kik legyenek a pót-szülők…

Körök






Múlt hétvégén ült össze pszichológus szomszédasszonyunk vezetésével az első Női Kör. Nagyon megérett már az idő egy olyan összejövetelre, amikor nincsenek velünk gyerekek (a kisbabákat kivéve), és nem is a Családi Napközi ügyes-bajos dolgairól esik szó. Sajnos nagyon ritkán adódik olyan alkalom, amikor a baráti körünk női tagjai kötetlenül lehetnek együtt, talán csak a néhanapján előforduló IKEÁ-zást vagy esti szülinapozásokat említhetem itt.

Ám ennyire mély beszélgetésen talán még sohasem vettem részt azokkal az asszonyokkal, akikkel pedig rendszeresen találkoztunk az elmúlt évek során. Szó esett a gyökereinkről, a családi múltról, a szüleinktől örökölt mintákról, és ezek átvételéről illetve megváltoztatásáról. Furcsa, hogy a legutóbbi írásom épp a nőiességről szólt, és ez a téma azon a vasárnapon is előjött. Ezen belül a nőiesség külső megjelenése és a belső érzetek közötti ellentétről beszélgettünk: hogy mi látszik kívülről, és mi rejtőzik valójában a lélekben.
A közösség és egyén viszonya is terítékre került. Arról esett szó, hogy hiába tartjuk magunkat közösségnek, ha valakinek gondja van, azt mégis ritkán adja a másik tudtára (nem akarván ezzel zavarni a többieket); nehezen osztjuk meg tehát egymással problémáinkat. Így hát a kommunikáció hiánya, vagy zavarai miatt a segítségnyújtás sem megy túl könnyen. („Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.”) Beszéltünk az anyák szerepéről, a mi saját elképzeléseinkről és gyermekeink elvárásáról. Arról, hogy egy anya mennyire lehet „mártír”, avagy mennyire érvényesítheti családján belül saját szabad akaratát, hogyan függetlenedhet némiképp gyermekeitől. Felmerült az önállóság, szabadság kérdése – és az az ellentmondás, hogy hiába szeretnénk gondjaink elől néha világgá menni, sokszor mi magunk sem tudjuk, hogy mit szeretnénk, min szeretnénk változtatni, és mi lenne számunkra valójában üdvözítő.

A délutánt a testtudatosság gyakorlásával zártuk. Testünk ellazítását tanultuk meg, valamint a különböző testrészekben tapasztalt érzetek megfigyelését. Ezt a relaxációs gyakorlatot azóta többször alkalmaztam már, illetve ha a mindennapokban feszültséget érzek a testem valamely pontján, azt könnyebb oldanom.
Ezzel a Női Körrel szeretnénk hagyományt teremteni, és legalább havonta összeülni így, még több asszony bevonásával, hiszen a nőiesség megélésére, a közösségen belüli bizalomra, és egymás mélyebb megismerésére nagy szükségünk van.


Szombaton néhány kedves ismerőst és ismeretlent láttunk vendégül otthonunkban. Egy baráti pár, valamint Érdről egy idősebb férfi és egy fiatal lány jött hozzánk látogatóba. Az Ananda Marga rend szerzetesnővére mesélt nekünk a rendjükről, a mesteréről és szervezetük alapelveiről. Az általuk alkalmazott meditációs módszert mutatta be nekünk röviden szóban - és a gyakorlatban is.
Megtanultunk egy szanszkrit mantrát („Baba nam kévalam…”), majd gitárkísérettel táncoltunk is hozzá. (Épp előző nap olvastam egy magazinban azt az ostobaságot, hogy magyarul mantrázni értelmetlen dolog. Az író szerint az olyan ősi nyelvekben, mint a szanszkrit, a szó formája, hangalakja és a tartalma, jelentése azonos. A modern nyelvekben ez a kettő szétválik, de szerintem éppen azért alkalmas nyelvünk a mantrázásra, mivel a magyar tartalmazza a ma használatos nyelvek közül a legtöbb ős-gyököt, és szavaink rezgése a lélekhez szól.). A mantra folyamatos énekelésével nagyon jól rá tudtunk hangolódni az ezt követő meditációra, ellazultunk, testünk rezgése megváltozott – könnyebb volt elménk kikapcsolása. Noha a külvilágot nem tudtam teljesen kizárni, a kívülről jövő hangok mégsem hatottak zavarónak, örültem, hogy kicsit önmagammal lehetek.

Közös főzőcskézés után sétára indultunk, és megmutattuk vendégeinknek a leendő Boldogfalva területét. Néhány hete jártunk itt utoljára, és érdekes volt megtapasztalni a természet változásait. Azóta ugyanis rengeteget esett az eső, a viharok, az erős szél nyomot hagytak ott is (például a patak vize annyira megduzzadt, hogy nem tudtuk körbejárni a tanyát). A heves záporok és a nyári napsütés hatására a növényzet rendkívül dús lett, elburjánzottak a bokrok, és a fű. A szántókon már sárgállik az érett búza, az út zegzugos ösvénnyé változott.
Jó volt beszélgetni újdonsült barátainkkal, örömmel fedeztük fel, hogy igen sok a közös vonás bennünk. A gyermekeink is igencsak megkedvelték őket! Este a kertünkben aludtak sátrukban, ezen felbuzdulva a gyerekek is szomszédunk kölcsön-sátrában töltötték az éjszakát odakint. Reggel pedig Istvánnal a faluban kertészkedtek – a tavaly létesített köz-kerteket hozták rendbe. Kaptak páromtól kicsiny tölgyfát, ők pedig lányunk emlékkönyvébe rajzoltak.


Vasárnap pedig újból összeült a Boldogfalvi Kör. A szokásosnál kisebb létszámmal, de nagyon intenzív jelenléttel. Az infrastruktúra kérdéskörét jártuk körül egy gazdaság-szociológus vezetésével, tömegkályha-építő barátunk szakmai tanácsadásával. Először összeszedtük az infrastruktúra különböző elemeit (víz, áram, fűtés, út…), azután összegyűjtöttük azokat a szempontokat, amelyeket a tervezésnél figyelembe kell vennünk (helyi, olcsó, természetes, egészséges, mértékletes…). Megvizsgáltuk, hogy ezekhez az energiát milyen forrásokból nyerhetjük, a céljainkhoz és forrásainkhoz aztán később hozzárendelhetjük eszközeinket. Az energiaellátás részletes megvitatása természetesen még hátravan, de megbeszélésünk ennek ellenére igen pörgős volt, nagyon hatékonyan tudtunk együttműködni egymással.

A második részbe végre István csempészett egy kis szellemiséget is. Az asztalra kitette az általa nevelgetett kis gesztenyefát, mi pedig egymás kezét megfogva körbeültük azt, és képet alkottunk. Elképzeltük, hogy ez a kis palánta egyszer majd terebélyes fává érik, mi pedig már idősödve állunk alatta, gyermekeink, unokáink meg ott futkároznak körülötte.
Délután a feszültség oldását gyakoroltuk. Előjöttek belőlünk ugyanis bizonyos nézetkülönbségek, mint például a költözés sürgőssége, a magán kontra közösségi tulajdon, a nyitás szükségessége mások felé, stb. Az akadályokat azonban sikeresen vettük, a konfliktusokat békésen megoldottuk. Meg is jegyeztem, hogy milyen érettek vagyunk, hogy ennyire emberien tudunk egymással kommunikálni. A végére pedig azt a „házi feladatot” kaptuk, hogy rajzoljuk le álmaink Boldogfalváját. Mi már egyszer csináltunk ilyet, de most elhatároztuk, hogy ha már ennyire benne vagyunk a rajzolásban (a jobb agyféltekés programot csináljuk), akkor családilag nekiülünk álomképet alkotni.

Alkotás






Közös családi alkotásba kezdtünk. Ennek két legfontosabb eleme a szövés és a jobb agyféltekés rajzolás.

Használatra megkaptunk egy nagy, felállítható szövőkeretet, és István az első próbálkozások után rájött, hogy ennek a kezelését nem lehet autodidakta módon elsajátítani. Van ugyan nekünk egy kicsi keretünk, amiken a karácsonyi könyvjelzőket is készítettük, ám ez a monstrum sokkal bonyolultabb. Milyen szerencse, hogy a falunkban éppen él egy textilművésznő! Jártam már a műhelyében, láttam alkotásait is, és most örömmel felajánlotta, hogy bevezet minket a szövés rejtelmeibe.
Amikor feljött, először is elmondta nekünk a keret különböző részeinek nevét (vetélő, nyüstfa, pálca…), majd a felvetőfonál szakszerű felvetését tanultuk meg. Ehhez olyan alapvető készségekre van szükség, mint például egy fonalgombolyag feltekerése... Megmutatta a vetélő használatát, a váltást és a fonal leverését villával.
Az első néhány csíkot még István kezdte el, aztán folytattam én is a szövést, de a gyerekek annyira belejöttek, hogy ők is elsajátították a technikáját. Így aztán az ül oda elé, akinek épp kedve van hozzá, közös alkotást hozunk tehát létre, együtt készítve el életünk első családi textíliáját (talán terítő vagy faliszőnyeg lesz belőle?).

A jobb agyféltekés rajzolás István jó ideje dédelgetett álma. Először azt határozta el, hogy amint pénze lesz, beiratkozik egy ilyen tanfolyamra Esztergomban, de amikor megtudta, hogy létezik a témáról könyv és munkafüzet, meg is rendeltük ízibe. Ez lett volna a születésnapi meglepetése, de a kiadó késése miatt majd’ egy hónapot csúszott az ajándék.
Egy hete kezdtünk aztán bele ennek a módszernek az elsajátításába. Mi egy meglehetősen rajzolós család vagyunk, bár mindez különleges alapkészséget nem igényel, hiszen a könyv szerzője szerint nem rajzolni tanítja meg az embert, sokkal inkább látni, helyesen látni. A végén nem egyszerűen jobban fogunk rajzolni (bár a bemutatott illusztrációk alapján ég és föld a tanulás előtti, illetve utáni rajzok között a különbség), hanem a szemléletmódunk változik meg gyökeresen.
A cél az, hogy a B(bal, gondolkozó)-módból agyunk J(jobb, érzékelő, képalkotó)-módba kapcsoljon át. Nekem ez nem is oly nehéz, hiszen bal kezes lévén jobb agyféltekém nagyobb szerepet kap, mint a jobbkezeseknél. A különleges látásmód azonban nekem is újdonság.
Meglepő feladatokkal érhetjük el a váltást. Rajzolunk fejjel lefelé, tenyerünk ráncait úgy ábrázoljuk, hogy nem nézhetünk a papírra, átlátszó kereten filctollal húzzuk meg ujjaink körvonalait… Megörökítettük már saját magunk képét, emlékezetből valaki más arcát, a kezünket és a szobánk egyik sarkát is.
Ez a jobb agyféltekés rajzolás igazi családi programmá vált. Azon nem lepődök meg, hogy rajtunk kívül Virágot is magával ragadta, de még Kende is örömmel velünk tart, sőt néha Csillag is tud a gyakorlatokra összpontosítani. A fejlődés napról napra egyre látványosabb.
Bízom benne, hogy a könyv végére önbizalmunk erősödik, képességeink fejlődnek és látásmódunk alapjaiban változik majd meg.

Fehér - Magyar - Rend





A Fehér Magyar Rend képviselőjévé váltam.
Istvánék írásai szerint:
- a Fehér a tisztaságot jelképezi, és magába foglalja a szivárvány hét színét. Párom ezt úgy jeleníti meg, hogy rendszerint fehér ruhát visel, én viszont úgy, hogy a hét minden napján más-más színt öltök magamra, így ezek összessége adja számomra a fehéret. (Hétfő – Hold: fehér, ezüst, Kedd – Mars: bordó, piros, Szerda – Merkúr: halvány- és sötétkék, Csütörtök – Jupiter: lila, bíbor, Péntek – Vénusz: zöld, rózsaszín, Szombat – Szaturnusz: barna, szürke, Vasárnap – Nap: sárga, narancssárga). A tisztaság pedig a belső megtisztulásra, az elképzelések, érzések tisztaságára utal, amin nékem még igen sokat kell dolgoznom.
- a Magyar a hagyományunk szerinti tudást, a mag népének belső tudását jelenti. Ezt az egyetemes tudást mi a családunkban, kis közösségünkben magyarul éljük a mindennapokban és az ünnepeken is. Ezzel összhangban szeretnék én minél teljesebben a természet évköre és az éves ünnepkör szerint élni. Mindebbe beletartoznak a népdalok, néptáncok, a népszokások megtartása, a népi kismesterségek gyakorlása, a rovásírás, a magyar harcművészet… Az én képem szerint mi mindezt folyamatosan tanuljuk, megéljük a családunkon belül, és átadjuk másoknak is.
- a Rend a csoportot, a szervezett keretet jelenti. Ez lehet egyrészt a családunk a maga szokásaival, otthonunk a maga rendjével. Másrészt utalhat egy tágabb körre, a közösségünkre. A rend számomra nagyon fontos, és nekem most épp azt kell megtanulnom, hogyan engedjem lazábbra magamat ezzel kapcsolatban. Nagyon szeretem, ha minden olyan, és úgy történik, amilyennek és ahogyan én azt elképzelem. A rend nekem térben és időben is megnyilvánul: szeretem otthonomat, a Szeretet Terét rendben látni (magát a rendteremtést is kedvelem), és szeretem, ha a napok, hetek, hónapok és évek is bizonyos rend szerint telnek. A természettel és annak ritmusával együtt mozdulni jó dolog, ám fel kell hagynom a túlzott tervezéssel, és el kell engednem a merev ragaszkodást.

2010. június 12., szombat

Esztergom







Már nagyon régen nem töltöttem együtt egy gyermekemmel sem kettesben egy napot. Virág régóta nyúzott, hogy legyen már megint anya-lánya nap. Így hát elmentünk Esztergomba, persze Kincsővel a kendőben. Jól éreztük magunkat, csak a hőséget viseltük nehezen. Mindenesetre volt Dunapart, Bazilika, fagyi, és pizza...

Nőiesség






Szerintem igazán az a nőies, aki meg tudja tartani az egyensúlyt a két véglet között. A két szélsőség a következő:
Van, aki NAGYON nőies akar lenni. Haját rikítóra festi, és pompás frizurát csináltat magának. Bőre csokoládébarna a szoláriumozástól, sminkje erős, rúzsa-körömlakkja vérvörös. Öltözéke szexis, dekoltázsa feltűnő, parfümfelhőt húz maga után. Csillogó ékszereket visel (rengeteg aranyat vagy élénk színű bizsut), és magas sarkú cipőt. Nemcsak külseje, hanem viselkedése is kihívó. Kacér pillantásaival, nevetésével csábítja a férfiakat, ám ők benne csupán a testi vonzerőt látják. Az ilyen nők hiába akarnak igazi szerelmet, tartós kapcsolatot, mégis csodálkoznak, hogy rájuk csak a macsók ragadnak, akik nem akarnak mást, csupán egyéjszakás együttlétet. A normális férfiakat ez a típus riasztja, hiszen ők más, torz képet látnak ilyenkor a nőről.
A másik véglet az, amikor valaki teljesen ELREJTI nőiességét. Haja rövid, télen homlokába húzza sapkáját, szemöldöke bozontos. Melle többnyire lapos, amit lenge pólók mögé rejt. Szoknya szóba sem jöhet, csakis nadrág, hozzá sportos cipőt hord. Stílusa visszafogott, vagy olyan, mint a hippiké, bő, szakadt cuccokkal, esetleg mint a punkoké, szöges övvel, bakanccsal. Nemcsak a hajviselete és az öltözéke ilyen, hanem a testtartása, szögletes mozdulatai is. Viselkedése vagy visszahúzódó, csendes, vagy direkt hangos, fiús – káromkodás, sör, cigi, röhögés. Itt is egyfajta kép-mutatás, a valódi személyiség elrejtése történik.

Bizony én magam is jártam mindkét úton.
Kamasz-koromban hajamat felnyírtam, fekete szemceruzát használtam, fekete ruhákat viseltem. Nőies testem bő pólókkal fedtem el, kedvencem a magas-szárú bakancs volt. Bulikban, koncerteken tomboltam, amelyekhez „természetesen” az alkohol és a cigaretta is hozzátartozott. Nagy baráti társaság tagja voltam, sok fiú-baráttal, ám a nekem tetsző fiúkkal szemben félénk, gátlásos voltam.
Ifjúkoromban már a mostani páromnak akartam tetszeni, és a baráti körünkben lévő menő lányokkal is fel akartam venni a versenyt. Hajamat különböző színűre festettem (vörös, bordó, fekete), arcomat erőteljesen festettem, csilivili körömlakkokat használtam. Ruhatáram jellemző darabjai a testhezálló, haskilátszós felsők, szűk farmerek, és magas talpú cipők voltak. Köldökömben piercing, a hajamon kilónyi zselé - így táncoltam a diszkókban.
Mostanra, úgy érzem, végre sikerült meglelnem az egyensúlyt, és nőiességemet kiteljesítenem.

Mitől vonzó, nőies egy nő - szerintem?
A nőies nő szereti, elfogadja testét, és nem jön zavarba sem a párja előtt, sem akkor, ha meglátja magát a tükörben.
Bőre tiszta, friss, jó illatú. Haja gondozott, hosszú; színe (lehet ez ősz is!) és fazonja (hullámos vagy egyenes) természetes. Frizuráját fonással, virággal díszíti.
Arc üde, kipirult, bőre sima, ápolt, egészséges színűre barnult. Csak ünnepélyesebb alkalmakra festi ki magát, akkor is csak visszafogottan.
Körme egyenesre vágott, nem tövig rágott, kellemes hosszúságú, és nincs kilakkozva.
Kevés, természetes anyagból készült ékszert (egy vékony láncot, karkötőt, egy-két keskeny gyűrűt) visel.
Öltözéke egyrészt illik egyéniségéhez, kifejezi személyiségét, másrészt jól áll neki, kiemeli előnyös tulajdonságait, takarja a hátrányosakat. Nőies formáit hangsúlyozza, libbenő ruháival előnytelen vonásait kendőzi. Ruhadarabjai, és a kiegészítők összhangban vannak egymással; viselete tiszta, rendezett, csinos. Mer magához illő színeket használni, de ezek cseppet sem feltűnőek, rikítóak.

Az „igazi” nő otthonában is harmóniára törekszik: ő viszi a háztartást, a legtöbbet ő van a gyermekekkel – de azért nem csupán erről szól az élete. Párja biztosítja, hogy önmagára is tudjon időt szánni – lehet ez munka, szépségápolás, szórakozás, vagy barátnős program. A női körökben az asszonyok együtt dolgoznak, nevelik gyermekeiket és kikapcsolódnak – ezzel segítik, erősítik egymást, testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt.
Szerintem jó az, ahogy otthon mi megteremtettük az egyensúlyt: a nőé a benti, a férfié a kinti világ. Eddig a házimunkát szükséges rossznak tartottam. Persze nem kell robottá, házi rabszolgává válni! Ám ma már fontos nekem finomakat sütni-főzni, otthonomat tisztán-rendben tartani. A nőies nő a Szeretet Terében él, és szívesen ápolja azt. A vendégek körül örömmel sürgölődik, kedvüket keresi – és ez neki is egyfajta pluszt ad.

Egy nő akkor tud igazi nőiességet sugározni, ha lelkében is egyensúly van. A valódi szépséget a kisugárzás adja: a nőiesség belülről fakad, és kívülről ragyog. Látszik, ha egy nő lelkivilága kiegyensúlyozott, a mosolya belső békét türköz.
Fontos önmagunk elfogadása; hogy nem akarjam leplezni, ki is vagyok, és nem is akarom drasztikusan megváltoztatni magamat (sem külsőmet, sem viselkedésemet).

A nőiességet meghatározza az, hogy milyen a viszonyunk a férfiakkal. A nő – testbeszéddel, kedves pillantással, őszinte mosollyal - nyugodtan kinyilváníthatja, hogy tetszik neki a férfi, de nem rohanja le, nem kezdeményez erőszakosan.
A harmonikus testi kapcsolat is tükröződik egy nőn, hiszen ha szerelmeskedés után az ember a tükörbe néz, mindig vonzónak találja magát.
Férjével az eskü igazi szövetséget jelentsen, érezze át igazán, mit is jelent fele-ségnek lenni: együvé tartozást. Párjával egészítsék ki egymást; meg kell találniuk az egyensúlyt az összetartozás és a függetlenség, az együttlét és a szabadság között. A nőies nő többnyire a hagyományos, befogadó szerepet vállalja, nem ő az irányító, ám mindez korántsem jelent meghunyászkodást! Manapság az a jó, ha a család mellett a nő is rátalálhat hivatására, életfeladatára, férje támogatásával tanulhat, fejlődhet.
A férfi és nő közt egyensúlyt az jelzi leginkább, ha ketten együtt egy irányba tartanak, ha közösek a céljaik, a jövőképük.

"Véletlen" találkozások







’Szinkronicitás” – így hívják idegen szóval azokat a véletlennek tűnő eseményeket, találkozásokat, amelyek valójában az Isten által szőtt háló metszéspontjainak tekinthetők. Párom megfogalmazása szerint a véletlen = ami nem vélünk (gondolunk), hogy be fog következni. Az elmúlt néhány napban jópár ilyen „véletlen” találkozásban volt részünk – amelyeket természetesen mi magunk vonzottunk be életünkbe.

Péntek: A sort tinnyei lovas-íjász barátunk kezdte, aki egy ismerőst párt mutatott be nekünk. Kicsit mintha magunkat láttuk volna: olyasmik voltak ők, mint mi néhány évvel ezelőtt. Lelkes, kedves budapesti fiatalok, a lány pedagógus, a fiú gyógy-masszőr. Gyermekvállalás és költözés előtt állnak, változtatni akarnak az életükön, helyet, közösséget keresnek maguknak. Meséltünk nekik az életközösségről, képekben és szavakban is bemutattuk nekik a területet és terveinket. A lehető legjobbkor érkeztek hozzánk, úgy hisszük, tudunk nekik segíteni álmaik megvalósításában.

Szombat: István Budapesten járt egy Anasztázia-találkozón – akik olvasták a könyvsorozatot, azok tudják, miről is beszélek. Oroszországban létezik egy iskola, amely Anasztázia képén alapszik, és itt töltött el egy évet egy szlovák tanítónő. Ő tartott a fővárosban egy élménybeszámolót, kérdésekre válaszolva számolt be itt szerzett tapasztalatairól. Férjem rögtön lecsapott Imeldára és barátjára, valamint a könyveket lefordító tolmácsnőre, és elcsábította őket hozzánk. Igaz, hogy a tervekkel ellentétben mégsem aludtak itt, de néhány órát mégis eltöltöttek nálunk. Közösen készítettük el a vacsorát, és közben örömmel fedeztem fel, hogy orosztudásom bár megfakult, de nem tűnt el teljesen: kézzel-lábbal egész jól meg tudtam magamat velük értetni. Arra számítottam, hogy majd jól kifaggatom őket az iskoláról, ehelyett inkább mi beszéltünk magunkról, a tanyáról, jövőképünkről.

Vasárnap délelőtt: Néhány hete kaptunk egy levelet egy hölgytől, aki szintén élete megváltoztatását tűzte ki célul, és képújságomat olvasva úgy döntött, megismerkedik velünk. Kedves, nyugodt beszélgetésre számítottunk, de sétánk során a Vendégházban ráakadtunk egy másik asszonyra, és innentől felpörögtek az események. Először is kiderült, hogy ők ketten ismerik egymást – a Magyarok Országos Gyűléséről. Amikor odaérkezett a párom, megdöbbentem: ők ketten is találkoztak már jónéhányszor korábban. Járt már Únyon, kapcsolatban volt a Fehér Magyar Renddel is, csak azt nem tudta, hogy én vagyok a felesége. Mikor pedig végül az asszony párja bukkant fel, vele is közös témákra leltünk. Meghívtunk hát mindenkit magunkhoz ebédre és egy hatalmas beszélgetésre, és ez hihetetlen élményt jelentett. Akármerre kanyarodott a beszélgetés fonala, mindig találtunk egyező pontokat. Bárkire is terelődött a szó, kiderült: mindannyian ismerjük az illetőt. Akár a Magyarok Szövetségéről, únyi barátokról, dobolós körökről vagy máriahalmi ismerősökről volt szó. A felbukkant helyszínekhez (Dobogókő, Nagybörzsöny, Bösztörpuszta), témákhoz (rendház, természetgyógyászat) is mind kapcsolódni tudtunk. A végén már borsózott a hátunk az újabb és újabb felismerésektől. Energiáinkat megsokszorozta ez a sodró erejű beszélgetés.

Vasárnap délután: A hosszú hétvége megkoronázásaként két régi osztálytársnőm is eljött hozzánk. Az ősidőkben igencsak jóban voltunk, de az élet azóta elsodort minket egymástól. Az osztálytalálkozókon ugyan összefutottunk, az iwiw-en is megtaláltuk egymást, de az érdekesség az, hogy így hármasban a ballagás óta (22 éve!) nem ültünk le beszélgetni. Most hozzánk látogattak baba-nézőbe, és gyakorlatilag ugyanott folytattuk, ahol kamaszként abbahagytuk. Furcsamód mind a ketten igen jó karriert futottak be, a munka és az anyagiak terén jól megy nekik, ám sajnos a magánéletükben már nem ilyen sikeresek; gyermekük, sőt párjuk sincsen. István szerint azzal, hogy bepillanthattak életünkbe, talán sikerült példát mutatni, hogy ezen a téren is előrébb tudjanak jutni.

2010. június 7., hétfő

Írás







Amikor iskolás voltam, és szüleim, tanáraim feltették nekem a kérdést, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, többnyire azt válaszoltam: író, esetleg újságíró. Aztán következett még a lakberendező és a pszichológus. (Az angol tanárság fel sem merült bennem – pedig aztán hosszú ideig ez volt a szakmám…)


Iskoláskoromban öcsémmel együtt kitaláltunk egy házi készítésű újságot. A címe „Család Lapja” lett, és nagymamám régi táskaírógépén pötyögtük hozzá a szövegeket. A cikkeket magazinokból kivágott képekkel és rajzainkkal illusztráltuk. Annyira hagyománnyá vált ez a lap, hogy anyukámék tudták: ha jön a Karácsony, a Húsvét vagy a születésnap, akkor nem maradhat el a „Család Lapja” sem. - Ezt a szokást elevenítettük fel akkor, amikor Nagymami 60. születésapjára gyermekeimmel ajándékképen egy újságot állítunk össze neki. Ők diktálták nekem a történeteket, meséket, verseket, én összeszerkesztettem az anyagot, és nyomtatás után ők készítették a cikkekhez a rajzokat.

A gimnáziumban csatlakoztam iskolánk kiadványának újságírói csapatához, és az is egyértelmű volt, hogy az egyetemen a fakultatív tantárgyak közül a CETTly-re esett a választásom. Ebbe a tanszékünkön terjesztett angol nyelvű újságba írtam cikkeket, többek között én voltam „Aunt Agatha”, a lelki segélyrovat gazdája is.

Az angol nyelvtanári szak elvégzése után egy évet újságírónak tanultam az ELTE Szociológiai Intézetének média szakán. Akkori párom ösztönzésére vágtam bele a sajtós munkákba: egy kerületi kábeltelevíziónál voltam szerkesztő-riporter, a Danubiusnál és a Kossuthnál rádióztam, de emellett írásra is adódott lehetőség: az Érdi Újságnak adtam le néhány cikket.

Hosszú szünet után lelkesen kezdtem neki egy máriahalmi helyi kiadvány, a Faluvédő szerkesztésébe. Bár sajnos az újság mindössze négy számot ért meg, mégis szívesen gondolok vissza erre a feladatra, amit igazából nem is munkának tekintettem, hanem kellemes időtöltésnek. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire is szeretek írni.


Talán ötödikben történt, hogy belekezdtem az első igazi novellámba: két lány balatoni nyaralását vetettem papírra. Hatodikban már közösen fogtunk neki barátnőmmel a regényírásnak, és mindketten ugyanazt a témát választottuk: egy új lány érkezik egy osztályba. Az ő lelkesedése hamarabb alábbhagyott, én azonban egy fél spirálfüzetet megtöltöttem Jutka kalandjaival. A témákat természetesen saját életem adta: iskola, barátok, szerelem. A sóstói úttörőtábort meg annyira szerettem, hogy több táborozós regénybe is belekezdtem, változó szereplőkkel, de hasonló történettel.

A gimnáziumi évek, a kamaszkor aztán műfajváltást hozott. Állandóan hullámzó, ám többnyire borúlátó érzelmeimet versekben örökítettem meg. Prózában a novella lett a kedvencem: annyi téma kínálta magát, hogy rengeteg rövidebb írásom született ezidőtájt. Faltam ekkoriban a könyveket, és olvasmányaim erőteljesen hatottak stílusomra. Emlékszem, sok melankolikus, Krúdy-s hangulatú történetet találtam ki, de abszurd novellákat is papírra vetettem.

Felnőttkoromra már az lett a jellemző, hogy több nagyobb regényen dolgozom egyidejűleg. A számítógép használata megkönnyíti a dolgomat – kigondolom a történet vázát, amelyet utólag is könnyedén ki lehet tölteni később felmerült ötletekkel. Jelenleg három ilyen nagyobb lélegzetű mű lapul a fiókomban (azaz a gépemen).
Az egyik egy olyan regény, amibe még ifjúkoromban kezdtem. A régebbi, kamaszkori írásaim mintegy összegzése ez, egy Kertvárosba költöző lányról, az ő beilleszkedéséről, és persze társra találásáról. A másik egy néhány évvel ezelőtt keletkezett mese, melyet „Gergő” táltos-történeteinek elolvasása ihletett. Ugyan gyermekekről, gyermekeknek szól, és a műfaja mese, de az alapja egy olyan szellemi tanítás, ami eddigi ezoterikus tudásom rendszerbe foglalása. A harmadik regényt már felnőttkorom ihlette: egy hozzánk hasonló, útkereső, úton járó nagycsaládról szól. Van benne tanya és házépítés, közösségre találás és gyermeknevelés – egyszóval minden, ami az utóbbi időben életünket meghatározza.


Ötödikes koromban kaptam az első naplómat, amit azóta is – kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de – vezetek. Több füzet megtelt a velem történt eseményekkel, amikhez hozzáfűztem természetesen gondolataimat, érzéseimet is. Meglehetősen rapszodikus naplóíró vagyok; van, amikor minden este nekiülök, máskor meg hosszú szünet telik el, mire újra késztetést érzek rá. Minden évet azzal zárok, hogy naplómban összegzem az elmúlt időszakot.

Amikor kardozni jártam, a fizikai mellett ez szellemi munkát is jelentett. Minden edzésre valamilyen megadott címmel vagy adott kérdésről kellett fogalmazást készítenünk. Amikor lett saját számítógépünk, egyre többet írtam itthon. Az érettségi tételekhez hasonlóan különböző, engem érdeklő témákat dolgoztam ki. Igen erős lelki, szellemi gyakorlat volt ez - egyre nagyobb önismeretre tettem szert az írás során.

Legnagyobb örömöm azonban az volt, amikor rájöttem, hogyan készíthetem el saját internetes blogomat, amit én magyarul így hívok: „napló a világhálón”, István pedig a „képújság” szót használja rá. Itt aztán közzétehetek mindent, ami engem érint; különböző tematikus írásokat, és a mindennapi életünkről szóló beszámolókat egyaránt. Nagyon szeretem másokkal megosztani érzelmeimet, véleményemet, és a legjobb ebben, hogy rendszeresen kapok visszajelzéseket olyanoktól, akik engem olvasnak!


Életem, életünk óriásit változott az utóbbi időben, sok minden véget ért, új fordulatot vett, vagy elindult. Nemcsak a párommal való kapcsolatom újult meg, nem elég, hogy új közösségre leltünk, és lehetőség kínálkozik egy saját otthon megteremtésére – ezeken felül még életfeladatomra is rátaláltam.
Vállaltam a szeretetet, a szolgálatot, a gyógyítást, a közösségi élet szervezését, gyermekek természetes nevelését, tudásom (hagyomány, szellemiség) átadását, a Szeretet Terének kialakítását, a példamutatást, és az írást.

Ha most megkérdeznék tőlem, úgy istenigazából mi szeretnék lenni, ha „nagy” leszek, a válaszom újból csak az volna: ÍRÓ. Hiszen már most is az vagyok…